IKKA

— Mi az az IKKA, apukám? — kérdezte Sprentzl Gyuláné, született és még aztán is sokáig, nagyon-nagyon sokáig Malovecz Aranka 1954. szeptember 20-án este, miután elmosogatott.

Bizony meglepődött volna, ha Sprentzl Gyula így szól:

— Fiam, az IKKA az egy igen érdekes, és mondhatnánk, tipikusan magyar intézmény. Teljes neve: Ibusz Külföldi Kereskedelmi Akció. Szülőatyja egy bizonyos Pál László, aki az antivilágban tisztességes gyarmatárunagykereskedő volt. Szakmájában őstehetség, amúgy. Nyilván személyesen is érintette, hogy 1948 körül lezuhant a vasfüggöny, és emiatt évtizedekre nehézségekbe ütközött a kereskedés, különösen a világkereskedés szép szakmáját űzni. De a magyar ember nem ismer lehetetlent: ez a Pál László keresztülverte valahogy, hogy a külföldön élő magyarok mégiscsak segíthessenek szegény honn maradt véreiken, és létrehozta az IKKÁ-t. Ez valamit segített az állampolgárokon, és milliárdokat hozott az államnak. A népi demokrácia ezt úgy hálálta meg persze, hogy Pál Lászlót lefogta és keszonban dolgoztatta a budapesti metró építkezésén. Nyilván dolgoztatta volna tovább is, ha az építkezés le nem áll. De leállt, Pál László visszament a szakmába, és még nyugdíjasként is szaktanácsolta az IKKA-t, amely átkerült közben az Ibusz fönnhatósága alól a MONIMPEX-hez, onnan később az OTP vette át, és amely talán még minket is túlél majd, anyukám…

De hát mindezt Sprentzl Gyula akkor, 1954. szeptember 20-án, Algírban nem tudhatta és nem tudhatta azt sem, hogy az IKKA valóban túléli őket.

Ezért csak ennyit felelt a kérdésre:

— Az is csak egy piszkos stikli, anyukám.

— Miért? — kerekedett el Aranka szeme.

— Hát mert elszedik a dollárt olyasmiért, amit forintért is meg lehetne venni.

— Ha lenne rá pénz.

— Ha lenne. De miért nincs?

— Mert szegények vagyunk, fiam. Magyarország mindig szegény ország volt, tudhatnád jól. Franciaország pedig gazdag.

— De szardíniát vagy szappant azért lehet kapni Magyarországon is.

— Majd eljön annak is az ideje — mondta Aranka, és igaza lett. Csak ők ezt már nem tudták kivárni. Ők csak küldték éveken, évtizedeken át Algírból Pestre a csomagokat haza hetente, kéthetente postán és az IKKA-útján.

Az IKKA lényege a következő volt. Az idegenbe szakadt polgár befizetett egy bizonyos összeget a Magyar Nemzeti Bank számlájára a MONIMPEX-IKKA javára, föltüntetve a honn maradt kedvezményezett pontos nevét és lakcímét, aki aztán az összeget, az erre kijelölt boltokban — természetesen hosszú-hosszú sorban állás után — levásárolhatta.

Sok minden került a Baross utcába, a Bródyvá keresztelt Sándor utcába, a Tolbuhin körútra is az évek során, az IKKÁ-n keresztül.

Mindenekelőtt a mindenkori hiánycikkek, kávé, tea, holland kakaó, szardínia, csokoládé, tejpor, rágógumi, pálinka, tokaji, ruha, fehérnemű, ágynemű és főleg anyag.

Egyébként IKKÁ-n keresztül a Fővárosi Mértékszabóság Egyetem tér 5. számú üzemében ruhát is lehetett csináltatni az államnak átutalt dollárért. Lehetett volna persze, ha Malovecz Béla nem lett volna szabó.

De az volt, hála istennek.

Persze — ha lett volna Sprentzléknek pénze annyi — a dollár átváltható volt rádióra, később tranzisztorosra is, még később televízióra, AT 505-ösre, majd Terta magnóra, kávédarálóra, turmixgépre, hűtőszekrényre, porszívóra, Pannónia varrógépre, ugyanilyen márkanevű motorkerékpárra, Danuviára, Robusta kerékpárra, később autóra is, Moszkvicsra, Wartburg de Luxra, limuzinra, Trabantra.

És lehetett IKKÁ-n keresztül befizetni üdülésre is, Pestre a Margitszigeti Nagyszállóba, Astoriába, Békébe, Balatonra, Harkányba, Hévízre, lehetett továbbá utalni dollárt öröklakásra, síremlék-fölállításra és hízott sertésre is.

Jó volt az IKKA tehát. Mondogatta is Malovecz Aranka:

— Jó lenne ez az IKKA, fiam. Csak ne lenne ilyen szörnyű drága. És jobb lenne a frank a dollárhoz képest. És lehetne itt is fizetni.

Mert az IKKA-ra csak Párizsban lehetett befizetni, meg kellett tehát mindig kérni valakit, aki utazott oda, vagy átutalni a pénzt valakinek, aki éppen ott volt.

Komplikált volt tehát akkoriban Algírból IKKA-n küldeni.

Maradt a csomag.

A csomag!

Hogy mi volt a csomag, az csak az a pár százmillió tudja, aki errefelé éldegélt akkoriban.

Nem tudja sem az, aki késve született már, sem, akit máshová sodort a szerencse.

Nem tudhatták, érezhették, élhették a csomagot Sprentzl Gyuláék sem igazán. Ők csak küldték a csomagokat. Pedig a csomagot kapni — az az igazi. Ők, szegények, nem tudták meg soha, milyen az. Milyen az, várni és megkapni az összezilált, széttúrt, megdézsmált, hanyagul visszakötözött, de mégiscsak csomagot, milyen az, csomagból való pantallóban feszíteni, hivatalban a kávéfőző mellett csomagból adni-venni. Sprentzl Gyuláék kimaradtak ebből, mint ahogy kimaradnak már az ezredvég fiataljai is, akik már nem tudják és nem tudhatják meg soha, mit jelentett a csomag egy fél évszázadon át ezen a féltekén.

Malovecz Aranka 1947. november 3-án érkezett — másodszor — Algírba. Az első csomagot november 13-án adta föl.

Volt benne: egy kék pulóver, egy nyakkendő, három zsebkendő, egy harisnya, két csomag cigaretta, egy fogkefe, egy lavetta, egy rúzs, egy kölni és egy szatyor.

A második, épp egy hétre rá föladott csomagban viszont volt egy hosszú ujjú trikó, egy jégeralsó, egy doboz dohány, egy tubus aszpirin, egy doboz Camel.

Ezek a dolgok aztán mentek szinte mindig, egész a hatvanas évek közepéig: a rúzs, a kölni, a dohány, de majd mindig került a kilós csomagba — mert csak egykilós lehetett a csomag! — szardínia, szappan, vanília, vitamin, fahéj.

Egy időben nagy örömet lehetett szerezni egy-egy töltőtollal és a golyós irónnal, csak persze otthon a betét cseréje gondot jelentett.

De hát került a csomagba betét is.

Meglapult ott gyakran egy-egy gombolyag pamut.

Jólesett a pesti kádban tengeri szivaccsal a fáradt hátat vakarni.

Másként feszült a harisnya francia gumival rögzítve a hófehér combokon.

Orvosság szinte soha nem volt elég a sorjázó otthoni bajokra.

Ment az imperialista tudományt szomjúhozó Teszár doktornak orvosi folyóirat, angol, francia, amerikai.

Á púdert mindig átöntötte zacskóba Aranka, hogy ne nézzen ki olyan jól.

Általában mindent ki kellett bontani, átzacskózni, meggyürkészni, a szép, gusztusos, elegáns francia adjusztálásából kifordítani — az új holminak fizethetetlen volt a vámja.

Persze a régi holmié sem volt csekélység. Némi könnyebbséget jelentett, ha a címzett bírt szegénységi igazolvánnyal. Mondani sem kell, hogy Malovecz Béla hamar beszerzett ilyet.

Egy szabó családba mindig elkélt az anyag: szoknyára sottis, ingre selyem, hálóra batiszt, köntösnek szatén.

És minden csomagnak fő attrakciója, kincse volt, általános egyenértékes itthon sokáig: az évekig is kitartó harisnya nejlonból.

Kerültek a sorjázó pakkokba aztán speciális, szakmai dolgok: alumínium logarléc, hegedűhúr. frakking, szakmai folyóiratok, könyvek, vágatok.

És ment minden más is, persze, ami kellett, használt ruha minden mennyiségben, ing, zokni, gatya, kalap, cipő.

Az persze vagy passzolt, vagy kevésbé.

Az 1951 telére küldött cipőben Lonci például úgy kificamította a Kálvin téren a lábát, hogy alig tudták gólya-viszi-a-fiát-ban hazavinni szegényt.

Aranka csóválta is fejét Algírban, mikor vette a hírt:

— Erre csak azt tudom mondani, hogy vigyázva nem éri az embert baj. Vigyázni kell, hiába. És nem kell magas sarkot hordani, ha az ember siet.

Bächer Iván