Paula

1952 második felétől Sprentzl Gyulának kezdett minden jobban menni — legalábbis anyagilag. Ekkoriban a Celles irodájában való tervezés mellett egyre több önálló munkát is vállalt, métreur volt, akárcsak szegény barátja, Mouradian, elszámoló magyarul, aki az épülethez szükséges anyagot kalkulálja ki. Nem tervezőmunka volt ez, de igen jól fizetett. Aranka is sokat segített számolni, mondogatta is:

— Ha én tudom, hogy egy építésznek a téglát darabra, a vasat grammra kell kiszámítani, akkor nem engedem, hogy a lányom is építész legyen…

Ebben az évben szép volt az ősz Algírban, bár az október mindig szép szokott lenni ott. Ilyenkor már kicsit hűvösödik, persze azért még nyári ruhát hord mindenki, Aranka sem vett föl még harisnyát, nem is baj, tovább tartottak a harisnyái legalább, de már délután kezdett lehűlni a lakás, gondolta is néha Aranka, hogy jó volna harisnyát fölvenni.

Kinn meleg volt tehát, a szobában már hideg, nem csoda, ha Sprentzl Gyula meg is fázott, Tomi is gyöngélkedett, eljött, de inkább csak téblábolt, Arankára maradt a házimunka nagyja, ráadásul ő is elkapta az influenzát az urától, szóval volt gond épp elég.

Október 8-a volt.

Sprentzl Gyula és felesége az ebédlőasztalnál ültek.

Töltött paprikát készített Aranka Tomival. Arab-magyar, pontosabban cherchell-i-Baross utcai koprodukcióban készült ez a töltött paprika. Bárányhúsból került a töltelék, és volt benne fahéj, hisz Tomi szinte minden húsba tett fahéjat. Persze, a paprika nem olyan volt, mint a magyarországi, méregzöld színű volt, vaskos héjú, szép, de Aranka szerint kicsit ízetlen, fűízű volt az algíri paprika. De egyébként a továbbiakban éppúgy készült ez a töltött paprika, ahogyan Aranka kamaszlány korában tanulta a Mamától: hagymával törték át a paradicsomot a léhez, pirospaprika került a rántásba, volt a töltelékben darált hús, só, bors, rizsa.

Délben, amikor megérkezett Sprentzl Gyula az irodából, két levelet hozott föl, odaadta Arankának, és leült az asztalhoz.

Imádta a töltött paprikát.

Aranka rögtön látta, hogy az egyik levelet testvére, Tibi írta a Baross utcából, a másikat viszont egy távoli rokon, Anna néni, az akkor szlovákiai Szucsányból.

Előbb Tibi levelét nyitotta fel, és evés közben kezdte olvasni. Rögtön kommentált persze:

— Azért nagyon örülök, hogy Tibi végre olyan asszonyt talált, aki tud libát lesütni.

— Igen, fiam.

— Azt írja viszont, hogy a Mama megint nem jól van.

— Ajjaj…

— Nézzek utána, milyen új orvosság van itt, a bajai ellen.

— Nézz utána, anyukám… Ez valami isteni.

— Megkérdem majd a patikában, mit lehetne az ő bajaira küldeni, de sajnos a vérnyomásra a legjobb orvosság nem sokat mozogni, nem enni húst, tudom, ez utóbbit Mama betartja, de a mozgást nem az ő természete abbahagyni…

— Igen, fiam…

Aranka bekapott egy falatot, majd fölbontotta a másik levelet.

— Egyél, fiam, mert elhűl — szólt rá Gyula, mikor látta, hogy Aranka elvész az olvasásban.

— Madame est loin, tres loin — mondta Tomi is.

És valóban: Aranka messze volt, nagyon messze…

Bámulta merev, sárga szemmel a levelet, arca falfehér lett, kezében remegni kezdett a lap.

Sprentzl Gyula nem vett semmit észre, teljesen belemerült a töltött paprikába. Nem is csoda — istenien sikeredett ez a töltött paprika, nem lett sem túlságosan savanykás a paradicsomtól, sem túlságosan édeskés, hisz Aranka cukrot a világért se tett volna bele, és Sprentzl Gyula szép, szőrös ujjaival morzsolt rá bőségesen apró hegyes paprikát is.

Persze Aranka nem mondhatott semmit Tomi előtt, hisz Tomi nem tudott arról, hogy Aranka nem felesége Sprentzl Gyulának, mert Sprentzl Gyulának van egy feledett felesége valahol messze-messze, túl a tengeren, egy Dembinszky nevű tábornok nevét viselő pesti utcában.

Paula.

A levélben az állt, hogy Paula meghalt.

Ebéd után Aranka hagyta, hogy Sprentzl Gyula lefeküdjön, hisz tudta, milyen fontos a déli alvás neki.

Máskor fél kettőig szokott aludni, de most aludt fél háromig.

— Nem tartod furcsának, hogy Anna néni írt Szucsányból? — kérdezte Aranka, mikor ura fölkelt és leült a rajzasztalához. — Huszonkilenc éve nem láttuk egymást.

— Olvasd föl, fiam, mit írt.

— Ezt inkább olvasd el magad — mondta Aranka, és átnyújtotta a levelet.

Sprentzl Gyula olvasni kezdett, majd letette.

Máskor haragot, örömöt, szomort egyként könnyen jelző arca rezzenéstelen maradt.

— Oui — bólintott egy kis idő után, és visszahajolt a pauszok fölé.

De Aranka persze nem hagyta annyiban.

— És mi van, ha nem is igaz? Hátha onnan Szlovákiából Anna néni elhallott valamit.

Sprentzl Gyula nem szólt, föl sem nézett, csak a tustollat tartva széttárta kicsit kezét, mintha azt mondaná:

— Nem mindegy az nekünk, fiam?

— Írok Loncinak, nézzen utána — döntötte el Aranka.

— Írj — hagyta rá az ura.

Másnap Aranka írt Loncinak.

Sprentzl Gyula viszont mondta, miközben az előszobában a cipősszéken ülve a cipőhúzóval húzta fel szépen kisuvickolt cipőjét, hogy ne várják őt ebédre, benn kell maradnia estig Cellesnél.

Sprentzl Gyula délben eljött a Cellestől, kisétált a tengerpartra és egész délután ott ült és nézte a tengert…

1952. október 20-án megjött a válasz.

Szombat volt. Délután Arankának nem volt kedve dolgozni, mondta hát Gyuszinak, hogy fölmegy a hatodik emeletre, megnézni egy öregasszonyt, akit tizenöt éve ismernek, és aki nagyon beteg volt. Vitt egy kis körtét is, útközben találkozott egy másik szomszéddal, aki behívta egy kávéra, később ment föl, de az ajtót zárva találta, az öregasszonyt nem találta otthon, gondolta Aranka, annál jobb, legalább nem is olyan beteg, lement hát, és amikor belépett a szobába, látta, hogy Sprentzl Gyula levelet olvas.

— Hát mégis igaz… — mondta Aranka, mert rögtön szemébe ötlött Sprentzl Gyula előtt az asztalon a halotti igazolvány másolata.

— Hiába — gondolta rögtön —, a Lonci az Lonci. Utánajár a dolgoknak…

— Hát mégis, fiam…

— Szörnyű, apukám… Ezt azért egyikünk sem kívánta.

— Hát nem, fiam.

— Enélkül is boldogok voltunk.

— Enélkül is, fiam.

— Mikor történt?

— Egy éve, fiam, egy éve már…

— Ez nem igaz…

— De igaz, fiam.

— És akkor most mi lesz? — kérdezte óvatosan Aranka.

Az lett, hogy Loncinak el kellett mennie a VIII. kerületi elöljáróságra, ott megszerezni Sprentzl Gyula házassági levelét, a halotti levelet lefordíttatni franciára, továbbá Aranka papírjait, születési anyakönyvét is be kellett szerezni, és elküldeni Algírba mind.

És aztán, 1953. március 3-án Sprentzl Gyula és Malovecz Aranka fölültek a ház előtt a villamosra, elzötykölődtek az új városházáig, ahol már várta őket a két tanú, és ahol szépen, csöndesen egybekeltek.

Sprentzl Gyula ötvennyolc, Malovecz Aranka ötvenegy éves volt éppen. Harmincegy év telt el azóta, hogy a Király fürdőben először záródott rájuk a kádfürdő ajtaja. Huszonnyolc éve éltek együtt.

Az anyakönyvvezető még beszédet is tartott, többek között elmondta azt is, hogy dacára előrehaladott koruknak, ne felejtkezzenek meg házastársi kötelességükről, és igyekezzenek életük alkonyát bearanyozni egy szép gyerekkel…

Gondolta Aranka magában:

— Ez egy megtörtént dolog, van egy gyerekünk, szép is, de nem hogy bearanyozná, csak megszomorítja életünket avval, hogy több mint fél éve nem ír…

Aztán bementek egy kávéházba, megittak egy kávét, utána Aranka lekísérte Gyulát az irodába, ő pedig szépen hazament.

Bächer Iván