Utcaképek

1. Tapintat

Kiáltozásra riadok éjjel kettő körül. Lentről érces fiúhang szólítgatja a csudaszép tizenhat esztendős hölgyet, aki a mellettem lévő szobában a mostohák sanyarú sorsát nyögi éppen.

Ha tetszik, ha nem, megtudom, hogy csak egy percre ugrana föl az ifjú, éppcsak betenne hozzánk húsz liter benzint, mert még délután a szomszédos utcában kifogyott a Trabantból az anyag, most, mert mikor máskor, mint éjfél után kettőkor, ide éjibuszozott ugyan egy teli kannával, viszont otthon maradt a kocsikulcs. A gyerek még kérdez néhány apróságot idefentről a harmadikról, aztán beengedi a fiút.

Tovaszállván szememről az álom, föltápászkodom, kinézek az ablakon óvatosan: húsz fej hajol ki a környező ablakok párkányain.

Mire az ifjú fölliheg a kannával, kicsoszogok az előszobába magam is.

Érdeklődöm, miért nem csöngetett, kaputelefonozott fel hozzánk. Bár tudtam a választ előre, mégis örömmel töltött el hallani az őszinte szót, látni a zavart, félszeg, bocsánatkérő mosolyt:

— Nem akartam zavarni…

2. Kutyatér

A téren, ahová a kutyát legtöbbször szokásom levinni, másfél éve kijelölt, elkerített szegment szolgált a négylábúak óhatatlanul szükséges dolgainak elvégzéséhez.

Derék dolog, nagy vívmány már ez is, de sajnos kevés eb élt vele — a kutyák és tulajdonosaik többsége az évtizedek óta megszokott helyet, a tér harmadát felölelő, spontán módon kialakult kutyatérfelet részesítette előnyben.

Az évszázadok során kialakult és alighanem századokra belénk kövült természetes állampolgári dacon túl, lehetnek ennek némi etológiai okai is. A kutyának kell egy optimális méretű tér, beloholandó hely, kellő távolság a társaktól a program maradéktalan teljesítéséhez.

A kijelölt ketrec egyszerűen szűk volt.

A mellém szegődött eb például utált oda bemenni. Ha becibáltam, akkor inkább dolgavégezetlenül cövekelt odabenn.

Pár napja döbbenetes dolog történt a téren.

Szorgos munkásemberek jelentek meg és — kerítésbontással beleolvasztva az eddigi hivatalos kutyaillemhely területét is — két nap alatt bekerítették és ezzel elválasztották a tér többi — kártyára, hintázásra, ücsörgésre stb. — szolgáló részétől, az eddig illegálisan használt kutyateret.

Az eddig használatos kutyateret kijelölték — kutyatérnek!

Soha még ilyet nem tapasztaltam.

Egy hivatal — jelen esetben a VII. kerületi önkormányzat — lemondott polgárainak és azok ebeinek szoktatásáról és inkább maga alkalmazkodott polgárainak és polgárebeinek — jó-rossz, de bevett — szokásához.

És ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a szóban forgó terrénum minden reggel abszolút tisztára takaríttatik, akkor végképp sutba kell dobni minden előítéletet: ebben az életben minden és mindennek az ellenkezője megtörténhetik.

3. Az utolsó duda

Persze azért vannak biztos dolgok.

Egy szép kora nyári reggelen ugyanezen téren időztem ebügyben éppen, amikor nem messze tőlem egy közepes furgon állt meg az utca közepén, eltorlaszolva ezzel a reggeli, amúgy meglehetősen gyér forgalmat.

Kíváncsi ember vagyok, a kutya is kíváncsi — odaódalogtunk és figyeltük a fejleményeket.

A furgon utasfülkéjéből négy egyforma ruhába öltözött úr szállt ki, hátramentek, kinyitották a rakteret, kivettek valamit és azzal bementek a legközelebbi ház kapuján.

A furgon hátsó ajtaja nyitva maradt.

Jól látható volt a szállítmány.

Megérkezett az első autó a furgon mögé, fél perc múlva a második, rögtön utána a következő is.

A három sofőr kicsit ült. Aztán a második kiszállt, körbejárta a furgont, belenézett a raktérbe és visszaült.

Fél perc múlva a harmadik is megcselekedte ugyanezt.

Ekkor leguggoltam, őszintén megmondom, izgulni is kezdtem, úgy éreztem magam, mint aki valami fogadást kötött, leguggoltam és belesuttogtam a fülébe:

„Nézd Dorisz, most dudálni fognak. Fogadjunk, hogy dudálni fognak. Háromból egy dudálni fog biztosan. Mert ilyen az ember. Ha ketten lennének, akkor nem volnék bizonyos benne, de háromból egy már dudálni fog, az hétszentség. Az olyan biztos, mint… Mert háromból egy már mindig mindenre van. Háromból egy már mindig van, ki följelent, elárul, megöl, dudál. Ecce homo, Doriszkám. Háromból egy, figyelj! Figyeld, az egyik mindjárt dudál, öt… négy… három…

És ekkor éktelen dudaszó verte föl a reggeli Klauzácia csöndjét.

Mégis elvesztettem önmagammal kötött fogadást.

A háromból nem egy, de kettő dőlt a dudára.

És nem hagyta abba egyik sem addig, míg a kapuban föl nem tűnt a négy szürke ruhás úr és be nem tette a furgonba, szépen a helyére, a jobb fölső rekeszbe a másik három mellé a negyedik fémkoporsót is.

Bächer Iván