Szegény Mouradian

— Hát elment Mouradian is — mondta Malovecz Aranka, aki az algíri tengerpart homokján hevert.

1952. augusztus 4-e, hétfő délelőtt tíz óra volt.

— Elment, fiam… — nyugtázta mellette heverő barátnője, Borcsa.

Mint minden algíri nyár, meleg volt ez is, roppant meleg, mindennap negyven fok felett volt a hőmérséklet, és ehhez jött persze a szokott, szörnyű pára, szinte ki lehetett csavarni a légből a vizet.

Aranka csak úgy bírta ki a városban a nyarat, ha mindennap megfürdőzött a tengerben.

Így aztán — a tigzirti három hetet leszámítva — minden reggel kilencre átvillamosozott barátnőjéhez, Zipszer Borcsához, a város túlfelére, Algír egyik tenger melléki Rózsadombjára, Saint Eugenbe, amely hatalmas székesegyházáról, a Notre-Dame d’Afrique-ról volt nevezetes és amely kerület mára a Bologhine Ibnou Ziri nevet kapta az arab keresztségben.

A miskolci Szemere utcában született Borcsa itt gyönyörű, ötszobás házat vitt, hatalmas kerttel, terasszal, kétutcányira a tengertől.

Azon a szép nyári reggelen, 1952. augusztus 4- én, miután Aranka megérkezett Borcsához, mindenekelőtt ettek egy szelet pirítóst narancslekvárral, amit Borcsa maga főzött. A kert hat narancsfáján annyi narancs termett, hogy egész évre kitartott a lekvár, amit Borcsa úgy készített, hogy a kötőtűvel megszurkált gyümölcsöket vízben áztatta nyolc napon át, utána jól megfőzte egészben, kiszedte, fölszelte darabokra, aztán tett bele annyi cukrot, amennyi a narancs volt, és úgy merte a ragacsos, ragyogó, napszín masszát a dunsztosüvegekbe.

A petit déjeuner után lesétáltak a plage-ra.

Csudaszép volt a strandja Algírnak akkor. Tiszta, rendezett, békebéli.

Lubickoltak, úsztak, pontosabban Borcsa úszott, mert Aranka azt nem tudott, de így is remekül érezte magát a térdig, derékig érő kristálytiszta vízben.

Utána fél órát napoztak.

És diskuráltak persze.

Volt mit megbeszélniük.

Temetésen voltak előző szombaton, Sprentzl Gyula legjobb barátjának, Mouradiannak a temetésén…

Nem is kapkodták el, kerülgették eleinte, csak akkor tértek rá, amikor az első fürdés után lehuppantak a homokba.

Akkor mondta Aranka:

— Hát, Borcsám, elment Mouradian is.

— El, fiam, ő is.

— Apunak, szegénynek, nehéz volt…

— Láttam, fiam. Sírt szégény, rém sokat. Mint az aranyeső.

— Pedig ez a Mouradian mégiscsak egy csibész volt…

— Rém csibész, fiam, egy csirketoló…

— Biztos, mert örmény volt. Azt mondják, az örmények mind nagy csibészek.

— Az lehet, Arankám, az örmények, azok igen.

— Azt mondja Gyuszi, hogy mindazonáltal Mouradian nagyon tehetséges építész volt.

— Az volt, mindenki mondja, fiam.

— De elitta.

— Azt elitta, rémesen elitta azt, Arankám.

— Ez az ital, látod, Borcsám, hiába, ez az ital!

— Meg a nő, fiam.

— Meg a kártya.

— Meg a ló.

Hallgatták kicsit a tengercsobogást.

— Tizenegy napig vártunk az öccsére Egyiptomból… — fűzte tovább a történetet Aranka.

— De nem jött… Testvére nem jött akkor sem, amikor rém beteg volt szegény Mouradian. És most is csupán a levélje, hogy földezzük csak el nyugodtan az ő bátyját őnélküle is. Hát hallottál már ilyen, fiam?

— Hiába, ha egyszer otthagyta a családját. Nem bocsátottak meg neki.

— De annak már vingt-trois éve van, fiam.

— Cirka… van huszonöt is… otthagyta a családját, a három gyerekét, hogy élje a saját életét. Gyerekei azóta mind megházasodtak, és tudni sem akarnak róla.

— Nem is tudnak, fiam.

— Habár jóval idősebb volt Gyuszinál, 66 éves, de hogy meghalt, saját maga a hibás. Tudod jól, Borcsám, hogy itt, a mi házunkban volt négyszobás lakása…

— Tudom, fiam…

— És lett neki egy csoda szerencséje, ami egyúttal a halálát okozta. Hogy az elmúlt decemberben a háziúr felajánlott neki egymilliót, hogy menjen ki a lakásból…

— Az rém sok pénz, fiam…

— És neki ugye soha nem volt több a keresete havi harmincezernél, képzelheted, hogy megszédült ennyi pénz láttára…

— Nem képzelem, fiam, mert láttára voltam én is, hogy mit művelt…

— A millióból két hónapon át mulatott…

— De hogy, fiam!

— Mindig más nőkkel…

— Mindennap mással…

— Volt, hogy többel is…

— Egy nap, bizony!

— És ivott…

— De rém sokat, fiam…

— És mindenkit megvendégelt…

— Hogy mi volt, fiam! Volt olyan, hogy az Ours Blanc egy hétig be sem zárt…

— Az asztalon táncoltak az oroszok…

— Állítólag orosz nőket hozattak…

— Meg diáklányokat…

— Igen, azt rém szerette Mouradian…

— Ebből volt is egy csomó zűrje…

— Állítólag a bátyjának a mostohalányával is kikezdett…

— Az még hagyján…

— Tudom, persze, a feleséggel is, az volt a bajosabb…

— És még hallottam olyan dolgokat is, amiket nem is merek neked elmondani, Borcsám…

— Én is hallottam olyanokat, fiam…

— Pedig tudhatta volna, hogy ez egy beteg szívnek már nem tesz jót. Megfizetett szegény Mouradian… A pénz elúszott, előbb a nőktől… Aztán a betegségtől, ami belőlük kifolyólag beállt… Úgyhogy két hete már nem volt egy vasa sem, már nem tudta fizetni az albérleti szobát…

— Belebetegedett az életébe, fiam… Mi el akartuk vinni Tigzirtbe pár hónapra…

— De az elutazása előtt egy nappal kapta az attakot…

— Egy nappal, fiam… Az orvos rögtön kórházba utalta, de ott meghalálozott öt nap alatt.

— Az állam elárvereztette a holmiját az árverési csarnokban 80 000 frankért, ebből visszaadják azoknak a pénzét, akik fizették a kórházat, a temetést, a többi elment adóra, és ami kevés maradt, azon összevesztek az örökösök… Ráadásul a hatóság 10 órán belül lefoglalta mindenét… Nem volt helyben törvényes örököse…

— Nem volt neki, fiam, ahogy mondod, nem volt neki… Mire vége lett, nem maradt semmije, senkije, fiam… Egy maradványa se lett…

— Egyszóval, szegény Mouradian, az isten nyugosztalja, jó cég volt…

— Jó, fiam, ahogy mondod, nagyon jó.

Megint hallgattak kicsit, aztán Aranka fölült hirtelen és följajdult kicsit:

— És ezzel az emberrel volt együtt mindennap az én Gyuszim… Hat éven át mindennap…

— Na jó van, fiam, az régen volt…

— Együtt mentek az Ours-ba, a társaságba, együtt utazgattak vidékre…

— Akkor volt egy háború is, fiam…

— Itt semmi nem volt, ahhoz képest, amit mi Pesten átéltünk…

De azért volt egy-két bombázás. És te is tudod, hogy a te Gyuszid nem bírja azt!

— Ez igaz. Azt az egyet nem bírja, ha lőnek…

— És tudod jól, fiam, hogy a te Gyuszid az egész más…

— Az igaz, Borcsám, látod, az igaz… Tudom én azt nagyon jól, tudom… Annak dacára, hogy én sem hiszem el, mindenki még ma is arról beszél nekem, hogy Gyuszi hogy viselkedett, míg én nem voltam itt… Lehet, hogy Mouradiannal együtt voltak mindennap, mentek ide meg oda, de ennek dacára, mondják, hogy Gyuszi mindig comme-il-faut viselkedett.

— Abban biztos lehetsz, fiam.

— Tény, hogy pénzük se volt nagyon nagy kiruccanásokat rendezni, mint mondja Tomi, én hoztam a szerencsét a házba, mióta én vagyok, azóta megy Gyuszinak jobban, mondja a Tomi is sokszor, hogy Monsieur többször is felmondott, mert nem tudta fizetni, de ő mindig mondta, majd megfizeti később, persze erre sose került sor, mert Gyuszinak nem lehet ingyen dolgozni, ő inkább magától vonja meg, neki ne dolgozzon senki még hozomra se.

Megint a tengert hallgatták kicsit.

— Szegény Mouradian… — sóhajtott föl aztán Malovecz Aranka. — És főleg szegény Api… Hiába, a legjobb barátja volt. Talán az egyetlen barátja. Pedig az utóbbi időkben alig találkoztak… És mégis… nagyon szerette… Sírt a sírnál, zokogott, ömlöttek a könnyei… Mit szeretett rajta? Miért? Ki érti ezt?

— Senki, fiam.

— Annyira szerette Mouradiant, hogy nem is csodálnám, ha az derülne ki, hogy amikor ők együtt voltak apukával hat éven át, asszony nélkül, ugye, hát eljártak mindenfelé mulatni…

— Téged szeret, fiam, nyugodj meg…

— Azt én tudom, Borcsám, no meg mindenki mondja… De hát nem csodálkoznék, ha mégis megtudnék valamit, hisz, dacára korának, ő is egy fess férfi még, elegáns, kedves, ahogy a cigarettát tudja tartani, annak nehéz ellenállni… Úgyhogy én azon nem csodálkoznék, ha az ellenkezőjét tudnám meg…

Borcsa is felült, belenézett szép, kerek, tiszta, okos, kék, zsidó szemével barátnőjének szép, kerek, tiszta, okos, sárga, tót szemébe, és bólintott határozottan:

— Nem foghatod az ellenkezőjét megtudni, fiam.

Aztán még fürödtek egyet, visszamentek Borcsához, letusoltak. Tizenkettőre Aranka otthon volt. Tomi ekkorra már elkészült a bárányhússal töltött articsókával, és pontosan negyed egyre hazaért Sprentzl Gyula is.

Bächer Iván