Hírek

— Képzeld, apukám, otthon megint bevezették a jegyrendszert — mondta Malovecz Aranka Sprentzl Gyulának 1951. április 15-én, csütörtökön, az ebéd végefelé, vagyis a sajtnál.

Ezen a napon hal volt ebédre.

Pedig nem is volt vasárnap, hal pedig legtöbbször vasárnap szokott lenni, ugyanis akkoriban Algírban vasárnap mindig sok hal volt a piacon, és olcsóbban is árulták, mint más napokon, gyakran volt tehát Sprentzléknél vasárnap hal.

Igaz, nem minden hal jó a májnak, és Sprentzl Gyulának ugye májbaja volt, és Aranka máját is megviselte az algíri klíma, vigyázni kellett, hogy lehetőleg fehér húsú halat vegyenek, mert volt úgynevezett kék húsú hal is, az nemigen tett jót a májnak, például a kék húsúakhoz tartozik az úgynevezett apró crevette, amit sajnos nagyon szerettek, az előző vasárnapon azt is ettek, ki is ütött Aranka mellén azonnal.

Szóval vigyázni kellett a halra, vigyáztak is, amennyire csak lehetett, vigyáztak.

— Ajjaj… — kommentálta a hírt Sprentzl Gyula.

— Biztos megvolt annak az oka, hogy bevezették.

— Nem tudom, fiam. Az ilyesmi azért nem a legjobb jel.

— Alighanem megint az történt, hogy akinek volt pénze, az összevásárolt mindent, akinek pedig nem volt, az kínlódott.

— Alighanem, fiam.

— Hát akkor már inkább legyen jegyrendszer.

— Legyen, fiam.

— Meg is írtam Loncinak, hogy úgy tudom, Svájcban is jegyrendszer van, úgyszintén Angliában, itt is rebesgetik, hogy bevezetik újra. Itt is kezdenek az emberek megvadulni. Vásárolnak üptre, és ez nem kellemes, ha az ember akar venni egy kiló cukrot, akkor nem kap éppen, mert az emberek esztelenül fölvásárolják, amikor arra semmi ok nincs.

— Fontos, anyukám, hogy nem lőnek. Azt az egyet nem szeretem, tudod jól, ha csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni.

— Itt legelőször a kávéra és a cukorra mennek rá.

— Persze azért se vagyok oda, ha az embernek elveszik, amije van…

— Otthon mindig legelőször a krumpli megy.

— Igen, fiam.

— No meg a liba. Itt meg úgy látszik, a kávé meg a cukor. Még szerencse, hogy az engem egyáltalán nem érdekel, én csak akkor veszek, ha szükség van rá.

— Okosan teszed, fiam.

— Persze kávé, úgy látszik, otthon se nagyon van.

— Úgy látszik, hogy otthon semmi sincsen, fiam.

— Mégis, a legutóbbi képen, amit küldtek, Lonciék remekül néznek ki.

— Mert evőkanállal eszik a disznózsírt, fiam.

— Hát ha azt szeretik, apukám. Mit csináljunk, ha azt szeretik. Meg a szalonnát. Hát az igaz, hogy látszik, hogy nem sajnálják maguktól a jó kis pörzsölt szalonnákat.

— Látszik bizony.

— Jól teszik. Ahogy te szoktad mondani, apukám, ne sajnáljuk magunktól, amit megeszünk, az az egyetlen, amit magunkkal tudunk a sírba vinni.

— Igen, fiam.

— Folyik a nyálam, ha eszembe jutnak azok jó kis usztyei meg rózsahegyi szalonnák. Itt ilyet nem lehet enni a klíma miatt.

— Hála istennek, fiam.

— Csak azt sajnálom, hogy nem tudok rajtuk többet segíteni.

— Segítesz éppen eleget, fiam.

— Tavaly Lonciék már nem vettek át egy csomagot a postán. Hatvan forintot kellett volna fizetni. Hát ki bírja azt?!

— Meg kell próbálni azt az IKKA-t.

— De azt csak Párizsban lehet föladni. A papucsot, amit a múltkor küldtem, direkt egy hétig hordtam, hogy használtnak nézzen ki, mégis úgy vámolták meg, mintha új lenne.

— Mit csináljunk, fiam.

— Borzasztó ez a vám. Megkeseríti az ember kis örömét.

— Mit csináljunk, fiam.

— Így lesz az örömből üröm.

— Így, fiam.

— Pedig mennyit dolgoznak. Szegény Lonci napi négyszáz szelet kenyeret vág föl.

— Igen.

— Náci meg egész nap áll.

— Mit csináljunk, fiam.

— És azt mondja, abban a vendéglőben majdnem olyan büdös van, mint Triznyánál.

— Igen, fiam.

— No de Triznyát is utolérte a végzete. A Kazán utcába költöztették, a régi boltját pedig becsukták, mert a fia disszidált. Mondhatom, megérdemelte. mert komisz főnök volt.

— Biztos, fiam.

— Mondtam már, hogy írta Lonci, hogy meghalt Bajor Gizi a férjével együtt.

— Mondtad, fiam.

— Itt is mindenki ismeri a nagy Bajor Gizit.

— Igen, fiam.

— Mindenki tudja, hogy nem volt nagyobb magyar színésznő, mint ő.

— Igen, fiam.

— Hiába, a halál előtt nincs különbség, az utolér mindenkit.

— Igen.

— Nekem is el kellene mennem orvoshoz, ez esetben már nem fogom bevárni a bajt, nem akarok úgy járni, mint két közeli ismerősöm, akik közül az egyik a bolondok házában van, a másik nemrég jött ki onnan, ez is az itteni klíma áldásai közé tartozik, akárcsak a májbaj.

— Igen, fiam.

— Csak annak örülök, hogy úgy látszik, Erzsikének meglesz a diplomája végre.

— Hát igen.

— Ő eléri azt, amiről mi hiába álmodoztunk. Ő lesz az első a családban.

— Igen, fiam.

Aranka itt hallgatott egy kicsit. Eszébe jutott a vője, aki tüdővésszel bajmolódott éppen a zsidók Amerikai úti kórházában. De erről Sprentzl Gyula nem tudott. Még csak az kellett volna, hogy tudjon.

— Papának se nincsen munkája.

— Majd lesz, fiam.

— Igazán csinálhatna Siminek egy frakkot.

— Igazán, fiam.

— Megírtam, hogy csináljon.

— Jól tetted, fiam.

— Még jó, hogy az alkóvban ott alszik az a két diák. Legalább Mamának csurran-csöppen valami. Ráadásul ez a betegség… Szegény alig tudja behajlítani az ujjait. Múlt héten megint küldtem Teszárnak két orvosi folyóiratot, amit kért.

— Helyes, fiam.

— Borzasztó, hogy milyen drágák az ilyen lapok.

— Drágák.

— De hát Mama orvosától nem szabad semmit se sajnálni.

— Így van, fiam.

— Úgy látszik, hogy otthon most nem lehet hozzájutni az ilyenhez.

— Úgy látszik, fiam, hogy otthon most semmihez se lehet hozzájutni.

— Hát igen, apukám… Minden örömünket megrontja ez. Alig tudták télen megvenni a fát. Ami még nem volt: üres a kamra. Nem tudtak befőzni tavaly. Nincs pénz, nincs gyümölcs. Hát hogy lehet az?

— Minden lehet, fiam.

— Pedig azt írja Lonci, hogy sok embert lefogtak.

— Az sose árt.

— Ki is végeztek valami Rejket.

— Úgy szokták.

— Talán most ez a jegyrendszer segít.

— Biztos, fiam.

— Én mindenesetre küldök Loncinak még egy pár nejlonharisnyát.

— Jól teszed, fiam.

— Hogy ne kellessen folyton stoppolni.

— Igen, fiam…

— Rengeteg munkája van úgyis.

— Igen.

— Neki is legyen végre két pár.

— Legyen.

— Tudom, hogy a harisnya mindig mindenkor a legjobbkor jön.

— Pláne, ha nejlon.

— Igen.

— Másodrendűt veszek, mert az tartósabb. Én is mindig másodrendűt veszek.

— Helyes, fiam.

— Még ha sokat is kell fizetni a harisnyára vámnak, akkor is megéri. Kibír legalább egy évet, ha naponta is hordja.

— Ki, fiam.

— No és nincsen stoppolás.

— Nincs, fiam.

Aztán Sprentzl Gyula ledőlt aludni. Aranka pedig lement a postára és föladta a levelet, amit délelőtt írt, és föladott egy kilós csomagot is Pestre, az ő Loncijának. A csomagban volt egy szappan, egy kis gombolyag világoszöld gyöngypamut, ami elég volt épp egy ujjára, egy üveg körömlakk, egy pár fülbevaló, tíz deka kávé, kis dobozka datolya, kis vanília, egy doboz szardínia, egy szivacs, egy Coryphadrin, ami arra volt jó, hogy ha Loncinak fájna a karja, akkor bevegye, Mamának szokott használni ez az orvosság, aminek csak az a baja, hogy nagyon izzaszt, tehát lefekvéskor kell bevenni egyet, meleg teával és lehetőleg kis rummal. Ezenfelül még betett a csomagba persze, egy pár harisnyát is, másodrendűt, hisz az a tartósabb.

Bächer Iván