Szép idők

Boldognak lenni tudni kell.

Sprentzl Gyula és Malovecz Aranka tudtak boldognak lenni.

A nehéz pesti évek után — ostromot, inflációt, új világba fordulást, gyermek elszakadását, zsarnok anya terhét kellett keserves munka mellett, albérletben élve viselni-csinálni — Malovecz Arankának Algírban jó dolga lett hirtelen.

Egyik napról a másikra úrinő lett a proletárasszonyból.

Mindenekelőtt nem kellett dolgozni járni. Bár Erzsike lelkére kötötte anyjának, hogy keressen munkát, mert azzal egy huszadik századi nő tartozik magának, Sprentzl Gyula erről hallani sem akart.

— Szégyent akarsz hozni rám, anyukám? Nekem végre, 15 év után, kezd valami renomém lenni, és akkor te elmennél dolgozni!

Még szokatlanabb volt, hogy Arankának otthon sem igen akadt tennivalója.

Tomi remekül vitte a háztartást. Reggel már a piacot, a boltokat útba ejtve jött, nagyszerűen főzött, szorgosan mosott, vasalt, tisztaságot tartott az egész lakásban — Arankának 1948 karácsonyára már kétcentisek voltak a körmei.

Főzni csak hetente egyszer főzött Aranka, mikor Tomi nagymosást csinált.

Persze a tétlenséget nem bírta volna: sokat kötött ekkoriban, rendszeresen küldte az otthoniaknak a sálakat, szvettereket, nem hanyagolta a levélírást, ápolta Sprentzl Gyula szépen kiépített baráti és társadalmi kapcsolatait, gyakran írt meg hivatalos leveleket is, áztatta a bélyegeket ura gyűjteményébe, és persze vásárolt is, ha úgy hozta kedve — tehette: Sprentzl Gyula sokat dolgozott, nagyon sokat, de végre keresett is becsületesen.

Ekkoriban Algír városában rendesen négy-öt, vidéken további nyolc-tíz épületen — lakóházakon, iskolákon, kórházakon — dolgozott, megkeresett havonta 30 000 frankot Celles-nél, délután pedig a maga szakállára még ugyanennyit. Persze a lakbér volt havonta 450 frank, az adó a lakásra havi 1500, gáz-villany 1200, Tomi elvitt 3000 frankot havonta, no meg délben velük is kosztolt, havonta 5000 frankot kapott Aranka a Baross utcaiak megsegélyezésére, és az évi jövedelemadó ritkán maradt 50 000 frank alatt — de hát jutott is, maradt is. Aranka havonta vehetett valami új ruhát, egy pár nejlonharisnyát — ennek ára 1000-1500 frank volt általában —, nem kellett spórolni a koszton, ami annál is inkább fontos volt, mert nem csupán Sprentzl Gyulának és Arankának volt gyönge a mája, hanem Tominak is.

Ekkoriban Sprentzl Gyula hatkor kelt, egy óra alatt rendbe tette magát, lement a bárjába, megreggelizett és elvillamosozott a belvárosba, főnökének, August Celles-nek az irodájába. Itt dolgozott délig, akkor hazatért ebédre, útközben persze betért a bárjába, ott vette az aperitifet magához, pontban fél egykor asztalhoz ült, egykor ledőlt, kettőkor fölkelt, hétig otthon dolgozott, vacsorázott, aztán rádióztak, ha szép idő volt, lementek sétálni kicsit, ettek egy fagylaltot vagy ittak egy konyakot esetleg, de nyolckor már ágyban voltak biztosan és fél kilenckor oltottak is.

Persze Sprentzl Gyula felriadt majd minden éjjel, és ilyenkor Aranka is fölébredt a kiáltozásra, pedig külön szobában aludtak, Aranka mondogatta is:

— Hiába nincs jobb, mint egyedül aludni…

De így is fölébredt arra, hogy a szomszéd szobában a szegény, munkába fáradt Sprentzl Gyula álmában is azt hadarja:

— Travaille, travaille…

Hétvégeken mentek barátaikhoz, vasárnap pedig templomba, jelesebb napokon egy-egy éttermet is megengedhettek maguknak.

Malovecz Arankának voltak külön, fakultatív programjai is: ő például nemcsak vasárnap ment el a Notre-Dame d’Afrique-ba, nem mulasztotta el a péntekenkénti keresztúti ájtatosságot sem, gyakran járt hangversenyre — 1949. március 10-én például a párizsi Margarite Long tanítványát, Michele Darvét hallgatta meg a Salle Bordes-ban.

Hétfőnként rendszeresen találkozott a barátnőivel, Zipszer Borcsával és Guichet-nével. Kirakatokat néztek, vásároltak, beültek teázni.

Jól élt tehát Malovecz Aranka, csinos is volt, negyvenöt éve dacára, visszafogottan, de elegánsan öltözködött, kalapjai pedig egyenesen legendásak voltak Algír-szerte akkor.

Sprentzl Gyula is fiatalosan nézett ki, nem látszott rajta az ötvenöt év, csak a hónaljában jöttek ki kiütések néha, ami a májtól volt, azért kellett a kosztra vigyázni, Malovecz Aranka mondogatta is mindig:

— Hiába fiam, a kosztra nagyon kell vigyázni…

De hát vigyáztak a kosztra.

Megengedhették maguknak, hogy vigyázzanak.

Jó időszak volt ez, nagyon-nagyon jó.

Ráadásul 1949. június 20-ára Malovecz Arankának kész lett a ciklámenszínű ruhája is.

És ebben az évben nyaraltak először Tigzirtben.

Tigzirt 130 kilométerre van Algírtól keletre, a tengerparton. Gyönyörű fürdőhely volt akkor, hatalmas római romváros szomszédságában. Sprentzl Gyulának a harmincas évektől Algírban a Rue Hochon volt a törzsvendéglője, egy igen elegáns és drága hely, az Ours Blanc, vagyis Fehér Medve (vagy jeges). Ennek a tulajdonosa, bizonyos Poljakov jó barátja lett Sprentzl Gyulának. Poljakov orosz emigráns volt — az Ours Blancban még a kabátot is herceg segítette a vendégre föl —, pezsgőt ivott nyers vöröshagymával, gyűlölte a bolsevikokat, és volt neki egy remek panziója is Tigzirtben, ahová 1949. július 6-án és később minden nyáron a saját kocsiján vitte el barátait.

A szállodaszoba teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a tengerre, a kertben hatalmas fikuszok, pálmák, borókafenyők váltakoztak pirosan virágzó leanderekkel és óriási kaktuszokkal. Vagy öt kilométeres homokos strandja volt Tigzirtnek, és olyan sekély volt a víz, mint a Balaton déli partján.

És az ember lépten-nyomon meghökkentő épségben megmaradt római romokra, oszloperdőkre, templomokra, aquaductusokra, amfiteátrumokra bukkant.

És rengeteget kellett enni itt.

Kezdődött reggel tejes kávéval, pirítóssal, vajjal és dzsemmel. Délben volt lecsó vajas tésztába sütve, tetején olajbogyóval és articsókával vagy másféle tarte, sajtos, halas, ritkán maradt el a majonézes hal, crevette — az egy langusztaszerűség, sós vízben kell megfőzni és hidegen, majonézzel adni, de lehet olajban sütni, petrezselyemmel hinteni —, általában hal az mindig rengeteg került, utána jött a borjúszelet pommefrite-tel, és sült apró tökkel, salátával, omlett, szőlő, füge, fekete, bor, konyak és az elmaradhatatlan Gauloises, amit Sprentzl Gyula olyan utolérhetetlen eleganciával tudott két szép szőrös ujja közt tartani.

Aztán a szieszta persze, aztán a plázs, aztán vacsora, majd pezsgő, kártya és diskurzus a csodás teraszon a barátokkal, mert majdnem minden évben a társaság is ott nyaralt velük Tigzirtben, Fredo, aki a legősibb algériai franciák közé tartozott, nagypapája 1832-ben telepedett át, régész volt, múzeumigazgató, Fredo viszont a Nemzeti Banknál dolgozott, felesége Aranka legjobb barátnője volt, Borcsa, a Miskolcról ideszármazott varrónő, aki nem tudott tulajdonképpen egy nyelvet sem, de hát az elég volt neki, ritkán hiányoztak Tigzirtből Guichet-ék, a férfi Fredónak volt kollégája a banknál, Rouanból vezényelték át a tengeren, de ott nyaraltak legtöbbször Edithék is, Edithnek gyönyörű ékszerboltja volt a Rue Michelet-en, egyébként ő Balassagyarmatról jött át, mint táncosnő, a háború alatt internálták is, mint idegent, etrangere-t valahová Dél-Algériába, ahol remekül érezte magát, egy francia ezredes vette el, őneki volt először autója a társaságból.

Így nyaraltak ezekben az időkben Arankáék Tigzirtben tehát, persze a hatodik-hetedik napon Sprentzl Gyulát már idegesség fogta el, nem bírt tétlenül heverni egész nap, kijárt a romokat csodálni, de hiányzott neki a megszokott ritmus, a bár, a Rue Michelet zaja, az otthoni zug, a rádió, a bélyegezés és a rajztábla mindenekelőtt. Volt úgy, hogy a kitűzött időpontnál pár nappal előbb visszavitették magukat a városba, ahol szörnyű volt nyáron a hőség, de ahol Sprentzl Gyula végre kelhetett hatkor, mehetett hétkor a bárba le, léphetett be az irodába nyolckor, ülhetett ebédhez fél egykor, kezdhetett otthon dolgozni kettőkor újra, vacsorázhatott keveset, mehetett sétálni, dőlhetett le, szenderedhetett és kiáltozhatta minden éjjel:

— Travaille, travaille!

Jól éltek tehát, sok munkával, de szépen, ki is kerekedtek kicsit, Sprentzl Gyula mondogatta is asszonyának esténként, vacsora után:

— Nem kérek, anyukám, nézd, már egész megpocakosodtam. Mit fognak ehhez szólni a lányok?

— Attól te ne félj, apukám. Mindenesetre egyél sok fügét, az szalajtat, tehát fogyaszt.

— De hát én nem szeretem a fügét.

— Te szereted a fügét, apukám.

És Sprentzl Gyula ette a fügét, és nem is hízott meg még ezekben a legszebb években sem, mert bár minden gond, baj, bánat és tragédia dacára sok szép év adatott meg nekik, de a sok közül mégiscsak ezek voltak a legszebbek mind közül: az 1949-es, 1950-es, 1951- es, 1952-es évek…

Bächer Iván