Kuszkusz

1948 volt, november 4., csütörtök.

Sprentzl Gyula algíri otthonában kuszkusz készült.

Aznap kuszkusszal gondolta fogadni társát, Malovecz Arankát, akivel nem látták egymást hat keserves éven át.

Akkor már második napja két főre számított Sprentzl Gyula — nem tudta pontosan, mikor érkezik Aranka.

A kuszkuszt persze nem Sprentzl Gyula készítette — a napi tizenkét óra rajzasztalnál való görnyedés mellett erre akkor sem lett volna ideje, ha tudott volna főzni.

A kuszkuszt Tomi csinálta.

A gyönyörű, vagyis hát elég szép, kicsit lóarcú — de az szép lóarc volt —, hibátlan testű, sötét bőrű, huszonöt éves arab bejárónő négy éve szolgált már Sprentzl Gyulánál akkor. (A polgári, vagyis inkább törzsi Fatima nevet Sprentzl Gyula magyarította házi használatra érthetőbbé.)

Tomi tehát azon a napon kuszkuszt készített.

A kuszkuszt imádta Sprentzl Gyula.

A hozzávaló húst — egy egész csirkét és háromnegyed kiló báránykarajt — és a szükséges zöldeket — hagymát, répát, pontosabban havet-ét, ami olyan volt, mint a fehérrépa, de nem volt mégsem az, zöld- és csicseriborsót, a courgette-et, magyarul kistököt — az algíri kuszkuszhoz nélkülözhetetlen helyi cukkiniféleséget — már megvette a Rue Hoche-i piacon, reggel jó korán, valamivel hét óra előtt.

Épp akkor, amikor Malovecz Aranka elindult a marseilles-i Hotel Terminusból a repülőtérre.

Soha nem utazott még repülőn, de akkor rákényszerült — a francia tengerészek sztrájkoltak éppen.

Nem volt könnyű útja szegény Arankának addig sem: az Arlberg expresszel ment Zürichig, onnan Genfen át Lyonig, onnan újabb átszállással ért Marseille-be — nem volt ez kis strapa egy 44 éves asszonynak.

Marseille-ben aztán a sztrájk miatt elakadt.

Elakadt, de el nem veszett — fölszabadultan beszélte a boldogság nyelvét újra, a franciát, el is intézte pár óra alatt — szerencse is adatott persze hozzá —, hogy átváltsák a hajójegyet repülőre.

Még csak nem is táviratozott Algírba, ahogy meglevelezték, gondolta, okoz egy kis meglepetést az ő Gyuszijának.

A repülőút gyönyörű volt a kétmotoros kis gépen, avion bleue-n, 25 férfi társaságában — előtte egy marseille-i templomban kérte a Szűzanyát, hogy ha már felül a gépre, megérkezzen legalább — és szerencséje volt, még csak nem is lett rosszul és amit még nagyobb szerencsének könyvelt el, remekül bírta az utat a vele szemben ülő úr gyomra is.

A repülőút két és háromnegyed órát tartott.

Útközben Malovecz Aranka elmesélte az életét — oly jól esett beszélnie franciául — jámborul bóbiskoló útitársának, aki bőrkereskedő volt, akárcsak Triznya.

— Tudja, monsieur, én most otthonról megyek haza… 1942-ben eljöttem Algírból egy gyerekkel, aki engem jobban szeretett mindenkinél, aki jó volt, szófogadó, rendes… és most, 1948-ban otthagyok egy férjes asszonyt, akihez alig van valami közöm. Keserves dolog anyának lenni, hiába. De hát viselni kell, amit a sors reánk mér. 1942-ben otthagytam egy gyönyörű, békés, napsütötte várost és belekeveredtem egy szörnyű háborúba. Persze, ha erre gondolok, rögtön hozzáteszem magamban: végül is szerencsém volt, valamennyien, én, lányom, egész családom túléltük a borzalmakat, még Lonci húgom férje is, Náci bácsi is, akinek a Dontól kellett vissza jönnie…

A többieknek tulajdonképpen csak az ostromot és a fölszabadulás első napjait kellett túlélniük. Borzalmas ostroma volt Budapestnek. Azt egy párizsi el sem tudja képzelni… De ha erre gondolok, akkor is elmosolyodok magamban: eszembe jut, milyen helyes volt a kislányom, amikor a részeg Baross utcaiak bekormozták az arcát. A Baross utcaiak, a mi szomszédaink, azért voltak berúgva, de rettenetesen, mert Sinka, akinek kocsmája volt a Baross utca 4.-ben — ennek a háznak a pincéje össze volt nyitva a 6-os pincéjével — az összes boroshordót csapra verette és megitatta mind a bort az oroszok elől… Persze nem kellett félni tőlük, ők is csak emberek, hiába, még ha katonák is… Mi meg jól tudtunk tótul, az nagyon tetszett nekik… Mondta a mamám: „Azért nagy szerencse, hogy tótok voltunk hajdanán…” Hiába, az élethez szerencse is kell. Persze az élet nem volt könnyű azután sem. De szerencsém volt… Visszamentem könyvelni Triznyához, aki ugyanolyan bőrös, mint maga, csak rém komisz volt, isten bocsássa meg neki… Sokat dolgoztam, de legalább kerestem is… 1947 végén 700 forint volt a fizetésem, mert közben bejött a forint, persze azt maga nem érti, mert volt egy infláció, hát az nem igaz, mi volt… Nagyon ideje volt, hogy behozzák a forintot… Igaz, aztán még a lányom tandíját is fizetni kellett, mert egyetemre ment… Fölvételizett színésznek is, de szerencsére franciául ejti az r-betűket, és ezért nem vették föl. Ez is egy kész szerencse, mert az apja kitagadta volna, ha nem megy építésznek. Mert az apjának az az egy nagy vágya van, hogy építész legyen a lányából… Hát most lesz… De minden szerencse dacára most már el kellett jönni… Egy mai lány az egészen más, mint mink voltunk… Nem értik meg az anyjukat… Az ura is furcsa ember, nem olyan fajta, mint mink… Ráadásul művészember, az ilyen pedig szórja a pénzt… Beteg is lett a tüdejével… Hiába, nincs olyan, hogy valami baj ne volna… Kutyát vettek, kettőt… Pedig a Kutyával sok a gond és főleg a kiadás… És a szüleimmel se jöttem ki, pedig áldott jó emberek, de hát az öregség az mindenkiből kihozza a legrosszabbat… Hiába, monsieur, nem jó megöregedni… No meg Triznyát, a főnökömet most fogják államosítani, nem mondom, meg is érdemli, mert komisz főnök volt, de hát mégiscsak ő adott nekem kenyeret… Hiába, monsieur, el kell menjek az én Gyuszimhoz. Ha egy férfi túl sokáig van asszony nélkül, az ritkán vezet jóra. Hiába, a férfiak nem olyanok, mint mink. Ők másképp fogják föl a dolgokat… Ősszel az uram elküldte az útiköltséget, tudja, hat év távollét után is úgy szeret engem, mint egy nagy gyerek. Nagyon vár engem, és el is hiszem, mert én is nagyon várom már, hogy újra lássam őt. Hiába, repül az idő, és az idő kerekét nem lehet megállítani senkinek… Az is igaz, hogy a húgom nem örült, hogy elmegyek, a pályaudvaron meg is mondta: „Látod, Arankám. Elmész a felelősség elől, elmenekülsz, rám hagyod Papát és Mamát…” Nagyon rosszul mondta, mert én csak a Gyuszimért megyek, meg is mondtam neki: Loncikám, én csak a Gyuszimért megyek, sietek vissza. Összegyűjtünk egy kis pénzt és jövünk vissza…

És ezt komolyan gondolta Malovecz Aranka, ott, kinn a Keletiben 1948. november 1-jén. Hogy sejthette volna, hogy Gyuszija annyira odanőtte Algírba magát. No, meg hogy Pesten úgy alakulnak a dolgok, hogy 1950-ben már Aranka is azt legyen kénytelen mondani:

— Most mondd meg apukám: mire menjünk haza?

De ekkor még csak 1948. november 4-e volt.

Aranka röpült Algírba, párja felé.

Ha még vár pár hónapot, aligha tudott volna menni — hiába: szerencséje volt, még át tudott bújni az ereszkedő vasfüggöny alatt.

Közben Algírban a Rue Michelet-en Tomi készítette a kuszkuszt rendületlenül.

A kuszkuszkészítő edény alsó részében olívaolajon szép barnára átsütött bárányszeleteket félretette, a megmaradt zsiradékban átpirította a csirkedarabokat, majd azt is félretéve, ugyanabban a jó, húsízű zaftban megpirította a karikára szelt hagymát, vissza tette rá a húsokat, sózta, fűszerezte, nem elfelejtve a fahajat, mert azt szinte mindenbe tett Tomi, öntött rá egyliternyi vizet és beletette mind a zöldséget, a csicseriborsót, zöldet, répát, courgette-et, lavet-ét.

A nyakánál összeszűkülő edény tetejére ráhelyezte a lyukacsos felsőrészt és abba belehintette a vízzel nokedli, inkább tarhonya nagyságúra összepöndörített búzadarát.

Fél háromkor Sprentzl Gyula fölállt a rajzasztaltól és kiment a konyhába megnézni, hogy áll a kuszkusz.

— A madame bármikor itt lehet — jegyezte meg Tomi.

— Még mindig tart a sztrájk. Abban maradtunk, hogy sürgönyözik, amikor jönni tud… — nyugtatta Sprentzl Gyula.

Tomi negyed négyre végzett. Köszönt gazdájától és távozott.

Fél négykor Malovecz Aranka megérkezett a repülőtérről, a Maison Blanche-ról, busszal Algír városának gyönyörű kikötőjébe: a Rampe-Magenta-ra.

Megrohanták az arab hordárok, egyikőjük le sem tette Aranka 25 kilós bőröndjét a Rue Michelet 93-ig, még a második emeletre is fölvitte a pakkot.

Malovecz Aranka csöngetett.

— Qui est ce? — hallatszott odabentről.

— C’ est moi…

Nyílott az ajtó és ott állt Sprentzl Gyula. Sápadt volt.

— Hát te? Miért nem sürgönyöztél Marsielle-ből?

— Így örülsz nekem, apukám?

De ekkor már észbe kapott Sprentzl Gyula, átölelte Arankát és ölelte és ölelte, mert örült nagyon és valóban, őszintén örült.

Aztán az arab, aki még mindig ott állt az ajtóban, kapott háromszáz frankot és végre elment, épp csak a kisebbik bőrönd bőrszíját lopta el.

Egy fél óra múlva az asztalon volt a kuszkusz: középen egy tálban a lé, egy nagy tányéron a hús külön, másikon a zöldség, elrendezve gusztusosan, mellette a főtt gríz, a kétféle szósz, az egyik méregerős persze, mert azt szerette Sprentzl Gyula, a legszebb eszcájg, gyertya és Sprentzl Gyula mindenekelőtt, aki boldogan babusgatta megtért asszonyát.

Másnap kora reggel jött Tomi, hozott friss tejet, bemutatkozott Malovecz Arankának és attól kezdve Arankát is híven szolgálta hat éven át.

Másnap délután Aranka elment venni kosztümöt, harisnyát, kalapot, esernyőt, fehérneműt, majd beülni fodrászhoz, mani- és pedikűrhöz, mert Sprentzl Gyula adott gyorsan pénzt, hogy valahogy kinézzen.

Sprentzl Gyula görnyedt a rajzasztal fölött. Az algíri egyetem épülete alá készülő aluljáró részletrajzait készítette éppen.

De amikor Tomi bejött a szobába egy pillanatra, hogy kivigye a légycsapót, odaszólt neki Sprentzl Gyula a pauszok közül:

— Azért szerencsénk volt tegnap.

Tomi ránevetett összes szép, egészséges, hófehér fogával:

— Az is kell néha az élethez, uram.

Bächer Iván