Helyhalál

Helyes vagyok.

Mit csináljak, nem tehetek róla, az vagyok, helyes.

A világ rossz, de vannak benne helyek, amelyekben pár percre el lehet feledni ezt.

A világ csúf, de megbújik benne néhány szép hely mégis.

A világ vak, ostoba és nincsen humora semmi — a helynek szelleme van.

A helynek van színe, históriája és gazdája mindenekelőtt.

A helybe nem megy az ember, hanem jár.

Helybejáró vagyok tehát. (Társam helybejárónő.)

Helyben vagyunk.

Sok-sok embertársammal együtt helyes vagyok én is.

Bárhol leledzem is éppen — előbb-utóbb mindenütt helyet foglalok.

Katonakoromban egy remek fölső ágy volt a helyem. Megszoktam szépen, belaktam, kiismertem hepehupáit, tudtam, melyik zuga rejti könyvemet, zsebkendőmet, lapos üvegcsémet, szilveszterre spájzolt füstbombáimat, ágyamról szép fákra volt kilátás, és alsó ágyasom is remek, türelmes, csöndes gyerek volt.

Mostanság gyakorta cihelődök falura. Ilyenkor kipakolok, beleszippantok az üde légbe, aztán kibattyogok lakomból helyemre, mindenekelőtt. (Itt egyébként válogatni bajos: egy hely van csupán, úgy is hívják: egység.)

Ide belépek, alkalmazkodni a népszokáshoz, körbe kezelek mindenkivel, kikérek, letelepedem szokott helyemre, oda, ahol egykor a kályha volt — mert minden hely helyén volt valami —, itt például a kályha helyett hideg van, a helyén meg az én helyem. Meghallgatom, elmondom, hogy nem történt semmi, már mindenkit ismerek odabent, nem nagyon persze, de ahhoz, hogy helyben legyek, épp eléggé. Aztán csak markolom a jéghideg, párás palackot, és bámulok a falura tárt ajtón kifelé.

Helyemről — hisz azért is választottam — épp a falu két, a dombtetőn egymáshoz simuló templomtornyára látni. Mint képet a keretben, nézem az égbe hasító, arányos, büszke barokk tornyot és a zömök, gótikus építményt alatta. Tudom már históriájukat, nyolcszáz évet látok át, ha a tornyokat nézem, tudom hát, ki kicsoda idebent, és mi micsoda odakint, tudom, mi volt, tudom, mi van, félem, mi lesz — helyben vagyok.

De ha városomban tengetem a napokat, akkor sem más a helyzet. Hála alkatnak, életmódnak és persze kutyának, mindenütt helyekre bukkanok.

Mostanság például az egykori konyhakertek és gyümölcsösök helyén lévő, egykori zsidónegyed helyén lévő, egykori gettó helyén lévő, sosemvolt-sosem lesz Madách sétány helyén lévő kerületdarabka zsúfolt, zajos, koszos, büdös és életveszélyes utcáin rovom utamat naponta, pontos menetrend szerint, elégedetten, békében szívemben.

Itt már lehet válogatni a helyek közt. Mostanság a kutyát legtöbbször a Klauzál térre viszem, banánt Zoli bácsinál veszek, tepertőkrémért, borért a Hunyadi térre rándulok, akkor már zöldségre is itt teszek szert, minden egyebet megkapok Schwarz úrnál.

A vásárlás fáradalmait kiheverni pedig, lassan egy éve, a Castróban volt szokásom. Ez a kávézó közel volt a honhoz, ez fontos szempont minden helynél, az árak kicsivel a környéken szokásos színvonalnak alatta maradtak — ez sem lebecsülendő —, és beengedték, sőt kedvesen fogadták, sőt meg is vendégelték a kutyát — ez mindennél fontosabb.

A bérlők lelkesek voltak, fiatalok, szépek. Hárman együtt — ebből ketten párt képeztek — vagy nyolc nyelven beszéltek.

A hölgyre volt olyan kellemes ránézni, mint egy templomtoronyra.

Persze itt is lehetett bámulni kifelé: az egyik ablakból a Habsburg kávéház feliratra volt a látás — helyből lehetett írni róla, másik ablakból pedig szegény Braun régen bezárt italhűtőgép-üzemének kopott cégtáblája intette az idő múlására az ücsörgőt. Együtt volt itt minden, ami egy jó helyhez szükségeltetik.

Tavaly ősszel aztán furcsa alakok telepedtek be. Derék dílerek gondolták úgy, hogy e helyről biztosítják az utca túl végén levő iskola nebulói számára drogból a betevőt.

És a fiatal kávéházasok valahogy megszabadultak az uraktól, kitessékelték az utcára a maffiát. A magyar rendőrség ily vakmerő tettre nem vetemedne.

Kulturált hely maradt a Castro, délutánonként megtelt egyetemistákkal, zeneakadémistákkal, szerdánként a karzaton félnótás internetezők gyűltek gép köré. A Castróban lehetett olvasni napilapot, hetit, lehetett írni, adtak tollat és papírt, lehetett tárgyalni, telefonozni, intézni. Egészen kávéházszerű lett a Castro. Kávéból húszfélét adtak egyébként.

Budapesten nincsen olyan hely, amelyiknek ellensége ne lenne. Minden pesti házban lakik egy helytelenkedő, aki zsigerből gyűlöl minden helyet. És aki aztán harcba száll.

A harc kimenetele nyitott egy helynél, ahol nincs részeg, nincs mocsok, nincsen gyilkolás, ahol éji zaj is csak kétszer volt csupán — a buli persze bűn, de bocsánatos —, egy ilyen helynek talán lehet esélye.

Hacsak a helygyűlölő nem a kereskedelmi kamara kerületi képviselője.

Aki önnön magánál jelenti föl a gyűlölt helyet.

No, most itt ez volt a helyzet.

Kamarás volt a felső szomszéd, aki nem bírta nézni, hogy fiatalok vállalkozzanak, hogy fiatalok kávézzanak, diskuráljanak, helyre leljenek.

A múlt héten bezárt a Castro.

A halotti tor napján a kétségbeesett fiatalok levelet kaptak a kereskedelmi kamarától, hogy fizessék be a tagdíjat. A csekkhez egy ismertetőt mellékeltek, amelyikből kiderül, hogy a kamaránál semmi-senki jobban nem támogatja az ifjú nekiveselkedőket.

Nem elég, hogy dölyffel fojtanak minden akarást, még gúnyolódnak is.

Triumfál most a kamarás.

Munkája nyomán egy ember és egy város szegényebb lett egy hellyel megint.

Bächer Iván