Az „oltár”

1944 elején Malovecz Arankáék feladták Pozsonyi úti albérletüket, és átköltöztek a Baross utca 6-ba. (Negyven évvel később, amikor a János Kórház 1-es belosztályának 13-as szobájának mosdó felőli ágyában Aranka leltárt csinál majd, kiszámolja ezt is: élete során ötször költözött a Baross utca 6-ba.)

Itt lakott ekkor az öreg Malovecz, aki szorgosan varrta továbbra is a ruhákat a grófnak, asszonya, Malovecz mama és Tibi, a legkisebbik Malovecz fiú — a nagyobbat, Józsit 1927-ben elvitte egy hererák, 1940-ben pedig meghalt Sztaramaty — a két szobában és az alkóvban elfért még két fő bőven.

Loncinak és férjének, Náci bácsinak volt ugyan lakása a főherceg Sándor utca 23-ban, de mivel Náci bácsi éppen keretlegényként szolgált — becsülettel mellesleg, egyhangúlag igazolták később a keze alá beosztottak —, Lonci is majd minden napját a Baross utcában töltötte.

Mindemellett még egy cselédnek is jutott hely az előszobában, ugyanis évek óta cseléd is szolgált a Baross utcában, Teréz. Malovecz mama tudta, hogy kell bánni egy cseléddel — hisz cselédként kezdte maga is.

December 10-én, a Baross utca 6-ban épp úgy megvolt a húsleves, majd főtt hús, torma- és paradicsomszósszal, krumplival ebédre, mint más vasárnapokon, és bizony került csirke is rántani, és bizony mama csinált pozsonyi kiflit is, negyed kiló lisztet elmorzsolt 10 deka zsírral, adott hozzá futtatott élesztőt, kevés cukrot, két tojás sárgáját, tejfelt, összegyúrta jól, kinyújtotta, szaggatta, lekvárral megtöltötte, kis kifliket képzett ügyesen és megsütötte.

Hiába volt háború — Mama is spájzolt előre, mint mindig, és a gróf is gondoskodott szabójáról. A kamra polcain épp úgy sorakoztak a vöröslő cseresznyebefőttes, aranyló baracklekváros, sárgás zsírral leszigetelt csípős lecsóval teli üvegek tucatjai, mint békeidőben, a plafonról finom füstszagú szalonnatáblák lengedeztek, a sarokban méltóságteljesen strázsált két hatalmas és teli zsírosbödön, a pincében türelmesen várta sorsát két zsák krumpli, a tüzelő mellett jól elfért a zöldség is egy nagyobb halommal.

Amúgy is gyakran kellett a pince felé mozogni — napjában kétszer-háromszor szokták az óvóhelyet a Maloveczek, hogy otthonosan töltsék majd el az ostrom két hetét odalenn.

De ekkor a szovjet csapatok még csak valahol a Balaton körül ténykedtek.

Nyugodtan telt el az ebéd. Utána, csak úgy, mint évtizedek óta mindig, Malovecz Béla fölkapaszkodott a szabóasztalra aludni, Tibi az alkóvba dőlt le kicsinyt, az asszonyok pedig kivonultak a konyhába mosogatni.

Két órakor csöngettek.

Lonci nyitott ajtót, és megilletődve sietett be apjához:

— Papa! A gróf úr!

Az öreg Malovecz — 64 éves volt, tízet letagadhatott volna, még többet is — lekószálódott a szabóasztalról, megigazította bajuszát, fölvette a nyakkendőjét, megnézte magát egy pillantásra a hatalmas tükörben, és kisietett.

Addig a gróf az előszobában az asszonyokkal és mindenekelőtt Erzsikével diskurált.

Maloveczet kihívta a gangra egy pillanatra. A szabó visszajött rögtön.

— Mama! Egy bútort kell elhelyeznünk valahol!

— Milyen bútort?

Malovecz felüvöltött:

— Bútort! Nem érdekes, milyen bútort!… A méltóságos úré! Keress neki helyet!

De akkor már az ajtóban állt két ember egy pokróccal letakart ládaszerűséggel. Az asszony gyorsan végigszaladt a lakáson, majd döntött hamar:

— Oda tegyék — mutatott az előszobában az udvarra néző ablak alá.

A két ember beállította a bútort. A gróf közben bement a szobába Maloveczcel és tovább beszélgetett Erzsikével. Franciául mondta el a gyereknek, aki már bizony egyáltalán nem volt gyerek, érettségi előtt állt, csak a háború miatt kicsit fel kellett függeszteni tanulmányait, szóval a gróf elmondta gyorsan, hogy most elutazik, addig, amig visszajön, néhány értékesebb bútort elhelyez az ismerősöknél és a személyzetnél, aztán, ha rendeződnek a viszonyok, majd visszajön értük.

Végül a gróf tréfásan mondta Erzsikének:

— Magát szívesen elvinném magammal.

Majd gyorsan és elegánsan elintézte Maloveczcel a függő anyagi ügyeket — valószínűleg hosszú hónapokra biztosítva előre a kondíciókat —, és búcsút vett mindenkitől.

Maloveczcel keményen kezet fogtak, Erzsike kezét szájához akarta emelni a gróf, de Erzsike leszorította karját, és megrázta a gróf ujjait, aztán a zokogó Maloveczné lépett a grófhoz, meghajolt, és megcsókolta a gróf kezét, aztán Lonci lépett a grófhoz, meghajolt és megcsókolta a gróf kezét, végül Aranka lépett a grófhoz, meghajolt és megcsókolta a gróf kezét.

A gróf elment.

És nem jött vissza soha többé.

Viszont, mivel a bomba a Baross utca 2-re hullott — üres telek áll a hatalmas ház helyén ma is — és nem a 6-ra, a bútor megmaradt.

Lópokróccal és viaszosvászonnal letakarva túlélt ostromot, fölszabadulást, koalíciót, Rákosi fénykorát, Nagy Imrét, Központi Vezetőségek megannyi határozatát.

Mama a szekreter tetején tartotta a hatalmas kovászos uborkás bankákat — remekül sütött a nap oda.

Ezek az uborkák mindig fölségesek voltak, kellően savanykásak, soha nem puhák, Malovecz mama a belevaló kenyeret mindig megpirította, és nem csupán kaprot, tormát, hanem meggylevelet is tett bele mindig.

Aztán 1955-ben Sprentzl Gyula — aki ekkor éppen Pesten állomásozott újra — föllibbentette a lópokrócot. Ebéd közben megemlítette mellékesen:

— Igazán nekem adhatnátok azt a bútort, teszünk oda egy polcot az uborkának helyette.

Sprentzlék ekkor a lányuknál laktak a Tolbuhin körúton. Így került a bútor Malovecz Erzsikéékhez, s mivel 1958-ban a szülők, Sprentzl Gyula és Malovecz Aranka újból visszakeveredtek Algírba, a bútor végérvényesen nála maradt.

Az „oltár” egy fafaragással és szobrocskákkal telizsúfolt, fekete, XVI. századból való olasz reneszánsz kétrészes szekreter felső része volt.

Úgy hozzá tartozott, hozzánőtt Malovecz Erzsikéhez, akár a rajzasztal, ami mellett, hisz építész lesz, ül majd napi tizenöt órákat, és ami mindig az „oltár”, mert a bútor így neveztetett el, mellett állt évtizedeken át vagy a macska, aki odagömbölyödik a vonalzók közé a lámpa fénykörébe.

Nyilvános és titkos fiókjaiban tartotta Malovecz Erzsike a dolgokat, a papírokat, a titkokat, a kincseket: leveleket, naplókat, dokumenteket, bizonyítványokat, igazolásokat, tagkönyveket, besorolásokat, kitüntetéseket, újságkivágásokat. fényképeket, marokszám a ceruzabelet, tollat, rajzszeget, tushegyet, színes ceruzát, ragasztót, kártyapaklit, pénzt, gyufacímkék regimentjét, áztatott bélyeget, gumizott számolócédulát, különféle ereklyét, szárított tengeri csikócskát, apró mikroszkópot, csillogó követ, ezrével a soha már senki más számára nem érthető, nem értelmezhető kacatot: színes kavicsot, töppedt gesztenyét, évtizedes naptárt, megtorpant órát, zárjától árva kulcsot, örökre lehunyt szemek szemüvegjeit, emléket, fájdalmat, múltat, életet, halált.

Az „oltár” mindent kibírt.

És most mesél.

Bächer Iván