Szegény Móricz

1943 tavasza volt. Egészen pontosan március 12-e, pénteki nap.

Malovecz Aranka és lánya, Malovecz Erzsike lassan egy éve Pesten éltek újra.

Egy év telt el azóta, hogy Algírban, egy ebéd után Sprentzl Gyula kijelentette:

— No, fiam, a németek megnyerték a háborút. Most már aztán ukmukfukk elfoglalják Moszkvát, aztán elesik London, vége lesz ennek az egész vircsaftnak.

— No, csak nehogy itt is legyen valami.

— Itt? Mi lenne, fiam?

— Borcsa azt mondja, hogy valami német bizottságnál jelentkezniük kell a zsidóknak.

— Na és akkor mi van? Mi baj lehet egy jelentkezésből?

— Tudod, hogy odahaza már törvényeket is hoztak.

— Az nem a mi dolgunk, fiam. És… Borcsa egyébként jelentkezett?

— Nem.

— Azt azért lehet, hogy jól tette. Mindenesetre most már be kell rendezkednünk arra, hogy német lesz az egész világ.

— No, mindegy, apukám. Ez nem a mi dolgunk. Inkább a cipőre vigyázz jobban — mondta erre Aranka. — Egészen félretapostad a sarkát. Nem tudom, miért nem tudsz te rendesen menni. Ez a te nagy hibád. Hogy képtelen vagy rendesen menni.

— Mindenesetre készülhetünk haza, anyukám. Ha véget ér az iskola, te előremész a gyerekkel, én még befejezem ezt a két munkát, fölveszem a pénzt és megyek utánatok.

Malovecz Aranka és Malovecz Erzsébet 1942 augusztusában érkeztek vissza Pestre.

1942 november elejére Sprentzl Gyula elkészült a munkákkal, elég szép kis summát is össze tudott készíteni, már megvette a hajójegyet is.

1942. november 8-án Algír partjainál hatalmas hadiflotta tűnt föl, az eget repülők és léghajók lepték el.

Megjöttek az amerikaiak. Oda bezzeg megjöttek.

Algírban — ellentétben például Oránnal — harcok sem voltak, az amerikaiakkal együttműködő Mast tábornok a városban állomásozó francia gyarmati katonaságot teljes egészében átállította.

Algéria De Gaulle szabad francia kormányának székhelye lett, Magyarországgal szemben természetesen ellenséges ország. Sprentzl Gyula nem utazott sehova, és persze Aranka se térhetett vissza már — nem látták egymást hat keserves éven át.

Malovecz Aranka Pestre érkezvén előbb visszaköltözött lányával a Baross utca 6.-ba, de itt mama háromszor mondott olyasmit, hogy:

— Kereshetnél végre egy rendes apát, ha már így csináltál gyereket.

És Malovecz Aranka gyorsan elköltözött a Pozsonyi út 16.-ba, az V. emeletre, albérletbe Bethen Oszkárnéhoz, akivel jól kijöttek mindvégig. Az első időben a cselédszobát lakták ketten.

Egy darabig kitartott az Afrikából hozott tartalék, de aztán persze Sprentzl Gyula nem jött, ráadásul pénzt sem igen tudott küldeni — Malovecz Aranka beállt Triznya József Paulay Ede utca 21. alatt lévő bőr- és cipőkellék-kereskedésébe könyvelőnek.

Triznyánál sokat kellett dolgozni azért a 120 pengőért, és ráadásul szörnyű büdös bőrszag volt a boltban. De hát élni kellett.

Az akkor tizenhat éves Malovecz Erzsike 1942 őszétől az Országos Nőnevelő Egyesület Veres Pálné Leánygimnáziumának Szőke Ilona főnökölte hatodik a osztályának lett a tanulója.

1943. február 3-án tette le a különbözeti vizsgákat, bizony nem a legjobb eredménnyel. Magyar nyelvből és irodalomból épphogy elégségest kapott, németből is csak kegyelemből engedték tovább, igaz: legalább a többi tárgyból jó minősítéssel abszolvált.

Malovecz Erzsike ebben az időben olvasott, olvasott, olvasott, amennyit csak bírt. Magyar irodalmat olvasott mindenekelőtt, válogatás nélkül mindent, régieket és kortársakat, olvasott, olvasott — ha hagyták.

Mert bizony nem mindig hagyták.

Vasárnaponként például mindig el kellett mennie a Baross utcai ebédekre, ez szinte az egész napot elvette, de hétköznap délutánonként is gyakran kapott feladatokat anyjától: hol krumplit kellett pucolnia, hol a boltba kellett leugrania, a tüzelő fölhordása is — férfi híján — az ő reszortja volt.

Azon a napon tehát, 1943. március 12-én, pénteken iskola után a Baross utca 6.-ba kellett mennie — majd’ minden másnap, harmadnap így volt. Ott várta meg Arankát is, aki csak este hat után ért oda a boltból. Erzsike nem akart menni a Baross utcába, de mennie kellett.

Azon a napon kivételesen délután jött Malovecz Bélához ruhát próbálni a gróf, aki igen felélénkült, mikor meglátta Malovecz Erzsikét, franciára váltva kérdezősködött, hová jár iskolába, mik a tervei.

Majd gyorsan és elegánsan elintézte az öreggel a függő anyagi ügyeket, és búcsút vett mindenkitől. Maloveczcel keményen kezet fogtak, Erzsike kezét szájához akarta emelni a gróf, de Erzsike ezt nem engedte, erősen leszorította karját:

— Nálunk Franciaországban ez nem szokás. Ott volt egy forradalom ezzel kapcsolatosan…

— Jebem ti dusu — üvöltött föl az öreg Malovecz.

De a gróf csak nevetett:

— Hagyja Béla, nagyon komoly ember ez…

És keményen megszorította Malovecz Erzsike kezét.

De Maloveczné és Lonci, aki ott volt akkor is, mint szinte minden délután, természetesen kezet csókoltak a grófnak.

Mikor késő délután hazatértek a Pozsonyi útra, Aranka a konyhában kezdett tenni-venni, Erzsike pedig a szobába vonult vissza, hogy mindenekelőtt elhelyezze a hónapok óta építgetett kartotékrendszerébe legújabb szerzeményét, egy újságlapot, amelyet a Baross utcában talált, a szenesládára fölhalmozott régi újságok között.

Erzsike ekkoriban mindent összegyűjtött és rendszerezett, amit a magyar történelemről, irodalomról talált. Szépen sorjáztak már a cikkek, tanulmányok, közlemények, hírek, képek, Petőfiről, Aranyról, Adyról, Babitsról, Féjáról, Sinkáról és a többiekről, a lehetőségekhez képest gyarapodott a kicsiny magyar nyelvű könyvtár is, persze kölcsönkérni még nem volt kitől.

Azon a napon Erzsike a Virradat című orgánum 1942. szeptember 28-i számából vágott ki egy Móricz Zsigmond halála kapcsán íródott megemlékezést. Mielőtt beragasztotta volna a többi Móricz-anyag közé, természetesen elolvasta gondosan:

Móricz Zsigmond a titkos antiszemita. A magyar jobboldali közvélemény, mely nagy általánosságban Móricz Zsigmondot, mint a zsidó-liberális szellemiség kiszolgálóját tartotta nyilván, mégis mélységes megdöbbenéssel fogadta a magyar parasztság nagy írójának halálát… mert tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy Móricz Zsigmond, minden liberális mesterkedés ellenére is megmaradt magyarnak, még ha kisebb kisiklásai az ellenkezőjét bizonyítják is. Megmaradt pedig benne mindenekfölött a magyar paraszt józan és egészséges antiszemitizmusa… Mikor a húszas években az antiszemitizmus oly erősen, de eredménytelenül lángolt, Móricz Zsigmondban is felérzett valami sejtés. Ekkor mondta: „Én is antiszemita lennék, de annyira körül fognak a zsidók… Nem tudok tőlük megszabadulni”… Utolsó éveiben is nem egyszer panaszkodott: „Sarokba vagyok szorítva. Érzem én, hogy jobboldalinak kellene lennem, de akkor anyagilag lehetetlenné tesznek…”

Eddig jutott Erzsike az olvasásban, amikor kinyílott a cselédszoba ajtaja:

— Erzsike! Azonnal megpucolod a cipődet, fiam! Ezerszer megmondtam, hogy a cipőt mindig este kell pucolni. Reggel arra már nincs idő!

Erzsike fölállt az asztaltól, kiment, összeszorított szájjal megtisztította cipőjét, aztán meg is vacsorázott, sajtot, amit a körúti Pick csemegésnél vett Aranka mindig, kis szőlőt, ami nem volt olyan édes soha, mint az algériai szőlő, de jó volt ez is, jó volt, egészséges és magyar.

Vacsora után mosakodott és visszament a szobába. Leült kicsiny asztalánál. Szórakozottan nézte a félbehagyott újságcikket és hallgatta a villamos zörgését a Pozsonyi útról. Aztán egy üres füzetet nyitott föl és írni kezdett, franciául természetesen:

— Amico! A mai naptól minden gondolatomat, érzésemet és tettemet föltárom előtted. Megírok neked mindent Amico, hisz rajtad kívül senkim nincsen ezen a világon. Te vagy a barátom, az egyetlen, halandók között a legritkább, a talán nem is létező, akit ezért meg kell teremtenem magamnak, mert nem tudok meglenni nélküle. Nélküled. Amico.

Nem lelem magam itt.

Be vagyok zárva veszekedésekbe, értetlenségekbe, közönséges anyagias gondolkodásba, ami körülvesz, átölel és megfojt.

Pedig úgy szeretem ezt a várost.

Ma sétáltam a Pozsonyi úton. Csodáltam a rügyeket a fákon, csodáltam ezt a fenséges várost, Budapestet, amiről nem tudok úgy írni, hogy a szeretet hulláma el ne öntene.

Szeretem, imádom ezt a méltóságteljes várost — csak a lakosai lennének méltóbbak, magyarabbak hozzá…

Amico! Te leszel a hű barát, a kitartó, erős, aki minden előítélet nélkül ítélsz majd meg engem.

Figyelj, Amico! Te tudod, milyen akarok lenni, amennyire csak erőmből telik, a lehető leghasznosabb akarok lenni hazámnak. Tehetséges vagyok, tudom, és vannak kiváló tulajdonságaim. Az a dolgom, hogy mindazt, ami bennem van, Magyarország dicsőségére fejlesszem ki magamban.

Sok a tennivalóm, rengeteg.

Mindenekelőtt vissza kell szereznem a nyelveket, amelyeket elveszítettem. Aztán meg kell ismernem hazámat, nagyon alaposan. Hazám, büszkeségem, szerelmem, célom!

Jó éjt, Amico. Megyek Delacroix-t olvasni, hogy visszataláljak magamhoz újra, hogy a tiszta művészet segítségével kiszakadhassak ebből az anyagias világból.

Most nem tudok magamra találni. Nem is én vagyok. Ennyi emberrel körülvéve nem érzem itt magam otthon. Idegen vagyok saját hazámban is.

Hát nem Amico. Nem és nem!

Te leszel a tanúm rá, hogy erős leszek és megszerzem magamnak újra ezt a gyönyörű hazát.

J ai lu mon journal — írta Malovecz Erzsébet franciául eddig, és aztán átváltott magyarra: — tegnap a Virradat. Elgondolkoztam és büszke voltam. Lélegzésem tiszta volt, vastag, széles, minden gondolatommal magamba szálltam, megfoghatatlan, tiszta szellemiségbe, büszke voltam és boldog magyarságomra, hazámra, történeti időnkre…

Ekkor nyílt a cselédszoba ajtaja megint.

Malovecz Erzsike becsúsztatta gyorsan a kis füzetet az újságlap alá.

— Erzsike! Ezerszer megmondtam, hogy… Mi van? Miért sírsz, fiam?

De a gyerek nem válaszolt. Anyja odalépett hozzá, kicsit tétovázott, aztán megsimogatta fejét. Pedig simogatni amúgy nem volt szokása. Most szomorúság és melegség áradt a szép sárga szemből.

— Mi a baj, Erzsike?

— Semmi…

— De mégis…

— Semmi.

— Hiányzik Algír. Ugye hiányzik Algír — és elpárásodtak a sárga szemek.

— Nem — mondta dacosan a gyerek. — Nem!

— Hát akkor?

— Móricz… — mutatott az újságlapra Erzsiké.

— Mi van vele?

— Szegény Móricz… Hogy mit csináltak szegénnyel… ezek…

Bächer Iván