Az idegen

1940. augusztus 20-a volt, keddi nap.

Sprentzl Gyula ezen a napon is este hét órakor érkezett haza.

Minden nap ekkor érkezett haza, kivéve csütörtökön, mert akkor benn kellett maradnia túlórázni a hivatalban. Úgymond.

De aznap kedd volt, szép, meleg, algíri nyári kedd.

— Szerbusz, apukám! — kiáltott már a konyhából Malovecz Aranka, mikor meghallotta, hogy nyílik az előszoba ajtaja. — Lehet is vacsorázni. De előbb vedd le a cipődet. Tudod, hogy nem szeretem, ha cipőben jössz be a lakásba.

Sprentzl Gyula leült az előszobában lévő cipőszékre és levette cipőjét. Valószínűleg levette volna, ha Aranka nem szól, akkor is, de ezt nem tudta meg soha senki.

Bement a konyhába és homlokon csókolta asszonyát:

— Mi a vacsora?

— Ami szokott, apukám. Sajt, pirítós, gyümölcs.

— Milyen gyümölcs? Valami baj van, anyukám?

— Görögdinnye, narancs és van egy gránátalma is.

— Az ebédből nem maradt, fiam? Mi a baj?

— Maradt. De tudod, hogy nem szeretem, ha sokat eszel. Pláne este. Ez a te nagy bajod, hogy este sokat eszel. Pedig az kész veszedelem a májnak. Különben is tudhatnád már, hogy minden bajnak a sok evés-ivás az oka.

— Mi a bajod anyukám?

— Az, hogy borzasztó ez az algíri nyár. Te könnyen vagy, fiam, de engem készre visz teljesen. Amint a hőmérő higanyszála harminc fok fölé megy, neked elmúlik a reumád. De úgy látszik, átmegy belém, mert nekem kijön.

— Mi a baj?

— Megint nagyon fáj a derekam, a múlt héten a jobb karommal volt ugyanez, nem elég, hogy van ez a reuma, de ráadásul állandóan mászkál.

— Talán még ez a jó, hogy nem egy helyen van…

— Ráadásul fulladok, izzadok, ma már háromszor cseréltem a melltartót, mindennek tetejébe még meg is fázok… És akkor még a gyerek is…

— Mi van a gyerekkel?

— Leváltották. Nem lehet ő a commandent de la classe… Kétségbe van esve. Benn kuporog a szobájában egész nap.

— Leváltották?

— Le.

— Pourqui?

— Parce q’elle est etrangere…

És Aranka elmesélte, hogy aznap délelőtt, a második órában az iskola igazgatója hívatta a gyereket.

Az akkor tizenhárom éves Malovecz Erzsike a hatosztályos középiskolában, a Lycée de Jeunes Filles-ben volt másodikos. Francia nyelvből, irodalomból, rajzból, történelemből az egész intézet messze legjobb tanulója. Az igazgatói szoba előtti folyosórészen az ő rajzai lógtak.

Aznap délelőtt gyanútlanul ment el saját képei előtt.

Tíz perc múlva összeszorított szájjal, falfehéren jött ki az irodából.

Osztálytársai hiába kérdezgették, ő senkinek nem mondott semmit.

A negyedik órában aztán osztályfőnökük, Madame Agostini bejelentette, hogy Madmoiselle Malovecz nem maradhat az osztály választott vezetője, nem lehet a commandant de classe.

Mert idegen.

Háború volt.

Franciaország akkor már két hónapja megszűnt, megvert, megalázott és kettészakított volt éppen. De — igaz, németbarát kormány fölügyelete alatt — megvolt még gyarmatbirodalma. Algériában tizenhét francia hadosztály várta az idők jobbrafordulását.

És egymillió algériai franciában izzott hevesen a nacionalizmus tüze.

Egy francia középiskolai osztálynak már csak nem lesz az élén egy Malovecz… Ilyen időkben.,.

— Etrangere… — mondta magában Agostini és csönd lett az osztályteremben, nagy csönd.

Malovecz Erzsébet, vagyis Élisabeth Malovecz végignézett osztálytársain.

Ott ültek a padban mind a lányok és hallgattak. Ott ült az ablak mellett Denis Sylve, aki majd három gyereket szül és a férje francia tengerész lesz, ott hallgatott Penalva, aki Philippe-ville-be megy férjhez és a férje csaknem megőrjíti majd a féltékenységével, annyira, hogy meg is kell majd csalni a szegény férfit, ott ült lesütött szemmel Cherifcsek, a tanárnő lánya, aki Franciaországba költözik már az ötvenes évek elején, ott Marie-Louise Vogt, aki férjhez megy, de 1950-ben elválik, mert a férje megbolondul és folyton veri majd, ott Lasser, aki az autókért él-hal majd, mondani sem kell, hogy autóbalesetben hal szörnyet tizenöt évvel később, ott Brotodo, aki Marokkóba ment, Belaiche, aki Svájcba, ott volt az egész híres osztály, a Lycé legjobb osztálya, ott ült és hallgatott.

Némán tűrte a sok francia, hogy legjobb társukat kilökjék magyarnak.

Némán tűrte mind, aki húsz év múlva kivétel nélkül szintén entrangere lesz Algériában, és ki lesz onnan üldözve, robbantva, ölve.

De akkor, 1940. augusztus 20-a volt még csak. Erzsike összeszorította száját és lehajtotta fejét. Tekintete a padján lévő, előző este írt dolgozatra, redaction-ra tévedt.

„Alger. J’aime Alger! Pourquoi? Je ne me suis jamais posé cette question. C’est si naturel d’aimer cette belle ville, que l’on ne va meme plus chercher les raisons de cet attachement…”

— Ne törődj vele, fiam — legyintett otthon Sprentzl Gyula, mikor már hármasban ültek az asztalnál és szájához emelt egy falat puhára főtt articsókát, mert hogy articsókás rizs volt ebédre és persze Sprentzl Gyula megkapta a maradékot végül. Ezt Aranka bamarizsből, garnélarákból, langusztából és persze articsókából készítette, a rizst fél napig hideg vízben áztatta, majd forrásban lévő sós vízben negyedórát főzte, leszűrte, elkeverte majonézzel, a megtisztított rákocskákkal, a sós vízben szintén megfőzött szétvágott langusztával és a főtt articsóka kikapart belsejének reszelékével. Ezt a masszát aztán — fűszerezve persze — beletöltötte az articsókafejek alapjába és végül az egészet megszórta kemény tojásnak apróra vágott sárgájával és aprított petrezselyemzölddel.

— Ne törődj vele, fiam — legyintett Sprentzl Gyula, miközben szájához emelt egy puhára főtt kis articsókát. — Fontos, hogy jól tanulsz.

— Jól tanul, hála istennek…

— Isteni ez a majonéz… Ezt nagyon eltaláltad, fiam.

— Hát igaz, ami igaz… valamennyi bizonyítványán az observation générales rovat alatt a tres bonne eleve van beírva.

— Majd csak elrendeződnek a dolgok…

— Algíri vagy és punktum.

— Persze az igaz, hogy francia irodalmat és történelmet tanult mindig a gyerek, hisz az az egy év a Práter utcában az nem sokat számít. Francia írókat olvas, most is ezt a Voltaire-t, Moliére-t, Perrault-ot, Lamartine-t, meg a jó isten tudja kiket…

— Na, ezek a franciáknak nincs mire fölvágniok. Nagyon elkenték a szájukat…

— Vigyázz, fiam, mert le fogod enni magad. Ott csöpög a majonéz… Az a te bajod, hogy könnyen leeszed magad, ha nem figyelsz és bizony ilyenkor este már nem tudsz figyelni annyira, mert fáradt vagy, de én mégis azt mondom, hogy figyelj egy kicsit jobban oda… Egyébként én nem is csodálom, hogy nem ismeri magát ki a gyerek. Tulajdonképpen én se nagyon tudom, hogy Algéria most éppen hova tartozik.

— Vichyhez.

— Mi az a Vichy? Az nem francia?

— De francia. De németbarát francia.

— És akkor most mi németbarátok vagyunk?

— Ezzel te ne foglalkozzál, anyukám. Ennek a háborúnak tulajdonképpen már vége van. A németek elfoglalták Európát, kiegyeztek az oroszokkal, Angliát most már ukmukfukk elintézik.

— Na jó, csak félek, hogy itt is lesz valami.

— Itt? Mi lenne itt?

— Hát, megjelenik valaki… Sose lehet tudni, mit találnak ki…

— Itt? Kicsoda? Ki jelenik meg hol?

— Hát, nem tudom én azt, apukám. A németek. Vagy az amerikaiak.

— Amerikaiak? Nem ment el azoknak az eszük, fiam, örülnek, hogy kimaradtak az egészből. Különben is: ennek a háborúnak vége van.

— Jó, jó, csak félek egy kicsit. Tudod, milyenek vagyunk mink. Mindig a legrosszabbat fogjuk ki.

— Ne félj te, amíg engem látsz.

— Persze, ez nem a mi dolgunk… Ezeket majd elrendezik a katonák és a politikusok. Úgy kell elfogadni az ilyen dolgokat, ahogy vannak Valahogy majd csak lesz, az Isten még sosem hagyott el minket, jól-rosszul csak elintézte az ügyünket, ahogy nálunk otthon mondják: segíts magadon, s az Isten is megsegít.

Így diskuráltak Sprentzl Gyula és Malovecz Aranka Algírban 1940. augusztus 20-án, miközben megették a halas rizzsel töltött articsókát vacsorára.

Csak lányuk, Malovecz Erzsike hallgatott.

A sajtnál szólalt meg, akkor is csöndesen:

— Nem elég, hogy zabigyerek vagyok, de most már idegen is.

Malovecz Aranka, mint minden anya, aki mélyre fojtott, de állandó lelkiismeret-furdalással neveli gyermekét, Erzsikét nem ütötte meg soha.

Addig. Mert most hatalmas pofont kevert le, visszakézből.

Persze el is bőgte magát azonnal. Átölelte lányát, együtt sírtak keservesen.

— Mi vagyok, mi vagyunk mi? — zokogott a gyerek. — Miért nem vagyok jó franciának? Miért nem kellek senkinek? Miért nem tartozom senkihez?! Hol vagyunk? Ki vagyok? Mi vagyunk mi, mi vagyunk?

— Mi magyarok vagyunk — motyogta Sprentzl Gyula idegesen.

— Akkor mit keresünk itt?

Sprentzl Gyula megvonta vállát:

— Pénzt, fiam, pénzt.

Bächer Iván