Guillotine

— Kéne egy szekrény, apukám — mondta Sprentzl Gyuláné, született Malovecz Aranka egy szép őszi nap delelőjén.

1938-at írtak éppen.

Ekkoriban már kezdtek rendbe jönni a dolgok.

1937-ben — mert ott inkább volt munka, mint Oránban Sprentzl Gyula, Malovecz Aranka és a kis Malovecz Erzsike átköltöztek Algír városába.

Szép város volt Algír akkoriban, nagyon szép. Sokak szerint szebb, elegánsabb és gazdagabb, mint Párizs.

Sprentzl Gyula önállósodni ugyan nem tudott, de elszegődött Jean-August Celles építőipari vállalkozó irodáiba, ahol szinte minden tervezési munkát ő végzett el, rengeteget dolgozott és bár az általa készített tervrajzok bal alsó sarkában legtöbbször nem az ő neve szerepelt, de legalább szépen keresett, magánmunkákat is vállalt, összerajzolt ekkoriban két-háromezer frankot havonta.

Elegáns lakást vettek ki Algír legszebb sugárútján, a ma persze Didouehe Mourad nevét viselő — Rue Michelete-en, annak is felső részén, a Parc de Gallard közelében. Algír városát egyébként úgy kell elképzelni, mint Budát, csak éppen a Duna helyett a tenger kéklik itt és a Bem téri kikötőben vízibuszok helyett óriási tengerjárók és tankerek állnak és mennek és jönnek.

Csuda szép város volt Algír, szép helyen is laktak Sprentzl Gyuláék, szép lakásban, négy szobával, szép terasszal, az új lakást be is rendezték ügyesen, modern bútorokkal.

A jómód vagy legalábbis a javuló mód folyományaként Aranka szépen, egyenletesen bővíthette, komplettírozhatta csinos ruhatárát. Arra pedig mindig gondja volt, hogy Sprentzl Gyula választékosan, kifogástalan eleganciával öltözködjön, hisz csak az illett Sprentzl Gyulához, akinek az elegancia a lényéből sugárzott: a finom öltöny, puha, fényes cipő, nyakkendő, arany mandzsettagomb. A kis Erzsike is cseperedett, tizenkét éves volt, neki is egyre több ruha kellett.

Így történt, hogy 1938. október 25- én ebéd után — paradicsomleves volt és alma pongyolában és persze gyümölcs és sajt, mert az el nem maradhatott soha — így szólt Aranka urához:

— Kéne egy szekrény, apukám.

Sprentzl Gyula éppen a rokfortos pirítóst emelte csinos bajusza alá.

— Szekrény? Kettő is van, fiam.

— Épp ez az. Kevés, apukám, kevés. Tegnapelőtt vettem egy barna blézert, és már nem tudom hova rakni.

— Veszünk egy szekrényt, fiam — mondta Sprentzl Gyula, miután megette a harmadik rokfortos kenyeret is.

— Veszünk?

— Veszünk.

Aranka elgondolkozott.

— És hová tesszük?

— Micsodát, fiam?

Hát a szekrényt.

— Ahova akarod, fiam.

— Nem fér sehova.

— Hát akkor oda tesszük, fiam.

De persze Sprentzl Gyula nem úszta meg ezzel, még aznap este végig kel lett járnia az asszonnyal és a gyerekkel a lakást, és három napon át reggel, délben, este tárgyalnia kellett a szekrény ügyéről.

Végül négy-öt nap múltán így szólt Sprentzl Gyula:

— Bízd rám, fiam, a szekrényt.

És két nap múlva Sprentzl Gyula nem egyedül tért haza délben fél egykor, amikor mindennap haza volt szokása ebédre, sziesztára térni. Egy arab fiúcska lépdelt mögötte, hóna alatt egy halom deszkával.

— Mi ez? — kérdezte Aranka gyanakvón.

— Majd meglátod, fiam — mosolygott Sprentzl Gyula. — Vásároltál már?

— Hát hogyne vásároltam volna. Tudod jól, hogy én mindennap vásárolok. Én el szoktam végezni a dolgomat, apukám.

— És megvettél mindent?

— Én meg szoktam venni mindent, apukám.

— Nem felejtettél el semmit?

— Én nem szoktam semmit sem elfelejteni, apukám.

— Hát bort hoztál-e, fiam?

— Bort?

— Bort.

Bort? De hát mi nem is szoktunk bort inni. Mi nem szeretjük a bort, apukám, ne csinálj hülyét belőlem. Tudod jól, hogy azt az egyet nem szeretem, ha hülyét akarnak belőlem csinálni…

— És… fodrászhoz… vagy pedikűröshöz nem kell menned, fiam?

Aranka ijedten kapott szép hajához.

— Gondolod?

— És úgy ennék egy kis rákot is…

— De hát itt az ebéd…

— Ma később ebédelünk… Nem kell visszamennem délután…

De egyszer Sprentzl Gyuláné csak megértette, hogy őneki most egy kicsit el kéne mennie, felöltözött és indult, előbb benézett a fodrászához a Rue Michelete-re, ahol megbeszélte, hogy délután kettőkor beül majd, aztán fölszállt az autóbuszra és három megállót ment a Rue Blaise Pascalig.

Ott volt ugyanis Algír gyomra, de inkább szíve, lelke, ragyogó éke, színpompás koronája, a központi nagy vásárcsarnok.

Míg Aranka vásárolt gonddal, figyelmesen, okosan, ahogy ő szokta, addig Sprentzl Gyula otthon csinált egy szekrényt.

A deszkákat előre méretre vágatta az asztalossal, de maga szögelte, a kritikusabb pontokon csavarozta össze az előszobai alkalmatosságot.

Erzsike aznap megjött az iskolából jó korán, egy óra körül, segített apjának: adogatta a szögeket, kalapácsot, csavarhúzót, és közben ámulva leste apját, akit — ha nem evett vagy aludt — addig szinte kizárólag csak a rajzasztal fölött látott görnyedni, szép szőrös kezével magabiztosan szorítva a tustollat, precízen ide-oda tologatva a vonalzókat.

És most Sprentzl Gyula úgy barkácsolt, mint valami ifjú, energiával teli iparoslegény, és olyan határozottan, magabiztosan, pontosan bánt a kalapáccsal, a szeggel, a fával, hogy a gyerek meg is kérdezte:

— Apu! Te hol tanultad ezt?

— Adj egy szeget, fiam!

— Tessék, apu. Hol tanultad ezt?

— Apámtól.

— Apádtól?

— Apámtól.

Sprentzl Gyula verte a szögeket keményen, a gyerek hallgatott egy kicsit, aztán megkockáztatott még egy kérdést:

— Apu!

— Tessék, fiam.

— Ki volt az apád?

— Nyomdász.

— Nyomdász?

— Nyomdász. Az Atheaneumnál, fiam.

— És mi van vele?

— Nem tudom.

— De… Él?

— Nekünk nem.

A gyerek gondolkozott egy sort megint.

— Miért? Lehet valakinek élni?

— Nem tudom. Most szekrényt csinálunk.

És egy óra múlva büszkén állt meg az elkészült darab előtt.

— C’ est ca!

Csinos darab lett, a fal és az ajtófélfa közé beépített, hatvan centi széles, a plafonig fölfutó, fölül polcokat képzett ki, középen egy akasztós rész lett, alulra pedig három polc került a cipőknek. Ezen három polc elé Sprentzl Gyula — nyilván esztétikai megfontolásból — egy deszkalapot erősített föl, amelybe egy kör alakú lyukat vágatott az asztalossal. A lyukon keresztül benyúlva lehetett betenni-kivenni a lábbeliket — legalábbis Gyula elgondolása szerint.

Festeni nem kellett, mert eleve szép, lakkozott fát hozott haza,

— Fölülre majd anyád tesz rá valami függönyt.

Három óra előtt megérkezett Aranka a piacról.

— Mi ez? — kérdezte azonnal, ahogy az előszobába lépett.

— Szekrény, fiam, szekrény — mondta Sprentzl Gyula büszkén.

Aranka kezéből kiesett a szatyor. Az előszoba sárga linóleumján néhány fekete szardínia csillant. Aranka lerogyott az előszobaszékre, amelyen Sprentzl Gyulának kellett ülnie a cipő le- és fölvételek alkalmával, lerogyott Aranka és kapott egy kapitális sírógörcsöt azonnal.

Öt perc teltével csak megkérdezte Sprentzl Gyula nyugodtan:

— Mi a baj, fiam?

— Hát mi? Hát mi ez!? — mutatott a szekrényre az asszony.

— Szekrény, fiam, szekrény.

— Ez?

— Ez. Miért, szerinted, fiam, micsoda?

— Ez?

— Ez.

— Ez egy guillotine!

— Guillotine?

— Szörnyű! Mit fognak szólni?

— Kicsodák, fiam?

— Hát akik jönnek! A többiek. Borcsáék, Jeszenszkiék, Guichete-ék!

— No, fiam. Meleg-e a leves?

— Milyen leves?

— Hát a leves. Nincs leves?

— De van…

— Akkor most menj be a konyhába, légy szíves, és melegítsd meg a levest…

— De…

— Merde! Semmi de! Éhes vagyok! Menj a konyhába!

Aranka bement a konyhába. Becsapta maga mögött az ajtót haraggal.

Sprentzl Gyula pedig elővette a kisbaltát, amit a tigzirti nyaralásokra vett, hogy legyen mivel a tábortűzhöz aprítani a fát.

Alulról csapott, okosan, úgy, hogy már az első ütésre három polc röpült és tört szilánkokra szét.

Bächer Iván