Időkapszula

Avatás. Megnyitás. Leleplezés. Főhajtás. Alapkő. Leróni. Emlékezni. Megüzenni. Köszönteni. Micsoda szókincs. Időkapszula a jövőnek. Hány meg hány alkalom. Kampányban aranyat ér. Májusi esőből sohasem elég. Leleplezésből sem. Ha nincs szobor, legalább a versenytársat. Az ellenfelet. Az ellenséget. Szeretet helyett jó a gyűlölet is. De legjobb a könnyező tömeg. Himnusz után. Választáskor nem lélek, hanem sokaság tesz csuda dolgokat.  Persze vigyázni kell, hogy velünk történjenek ezek a csodák, nem pedig másokkal. És nem úgy, ahogy a rendszerváltás hajnalán az egyik román miniszterelnökkel, aki éppen a soros lovas szobrot leplezte volna le, de hiába húzta előbb fél kézzel, aztán mindkettővel a zsinórt. Rángatta kétségbeesetten. Csakhogy nem volt még elegendő tapasztalatunk rendszerváltásból és leleplezésből. A hófehér lepedő belekapaszkodott a hős vajda kinyújtott kezébe, és nem akarta elereszteni. Késett az iránymutatás. Mármint az egykori uralkodóé. Keletre vagy nyugatra? Pedig ezt mifelénk nap mint nap tudni kell. Marosvásárhelyen legalább húsz éven át volt egy üres talapzat a vársétányon. A háborús bűnös Ion Antonescu szobrát akarták ráhelyezni. Megakadályoztuk. Akkoriban megakadályoztunk ezt-azt. Áttetsző levegő a talapzat fölött. A tisztázatlan múlt emlékműve. Aztán a minap odakerült a negyvennyolcas forradalmár Nicolae Bălcescu. Ez már mehetős. Mondjuk. Van Bukarestben a könyörtelen humorú drámaírónak, Ion Luca Caragialénak egy egész alakos szobra. Állítólag Lenin lett volna az ötvenes években, de nem állították fel. Kicserélte a fejét a művész, lett belőle Caragiale. Az elveszett levél című vígjáték halhatatlan szerzője. Kegyetlenebb az övéivel, mint mi. Mármint velük. Mert magunkkal egy cseppet sem vagyunk kegyetlenek. Szóval, ilyen az elveszett Lenin. Vagyis az elveszett történelem. Már a rómaiak is cserélgették a császárfejeket a szobrokon. Szinte úgy lógott a zsinóron a miniszterelnök, mint hajdanában Vasile Roaită, az önfeláldozó kommunista a sziréna fogantyúján Bukarestben, a sztrájkoló vasúti munkások között. Szólt a sziréna, hívta a segítséget. Akkor is szólt még, amikor az ifjú hősnek a csendőrgolyók már kioltották az életét. Kiderült utólag, hogy odakötözte a kezét a fogantyúhoz. Harcolt holtában is. Mint Marosvásárhelyen a forradalom után nem sokkal a román tüntetők, akik ellenünk vonultak utcára, és a síron túlról is bosszút esküdtek. „Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk”, skandálták ütemesen, románul persze. Érdekes sorrend. Kisiskolásként csodáltuk Vasile Roaitát, gyárakat, utcákat neveztek el róla, sőt, egyik költőnk magyarul is megénekelte a szirénát: „sziréna sikongott Grivicán”. Majd később állítólag kiderült, hogy Vasile Roaită a két világháború közti titkosrendőrség, a sziguranca besúgója volt, és a csendőrgolyó tulajdonképpen csak eltévedt, nem neki szánták. Mindegy, a halál az halál. A marosvásárhelyi tüntetők jelszavait is a titkosszolgálat emberei írták. Sziguranca, szekuritáte és így tovább. A rendszerváltás legbiztosabb jele, ha másképpen nevezik el ugyanazt a titkosszolgálatot. Hősök, besúgók. Errefelé semmi sem az, aminek látszik. Megszokhattuk volna. Különben is, ezek szerint mi jobban jártunk a hőseinkkel. Például Dugovics Titusszal. Aki minden jel szerint nem is létezett. Ez még mindig jobb, mintha a törökök embere lett volna.

Elkalandoztam. Az a bizonyos román miniszterelnök igazság szerint nem érdemli tőlem ezt a szirénás gúnyt. Becsülte a mi ünnepeinket is, üzenetet írt nekünk március 15-én. Nem egy időkapszulába, hanem a nyilvánosságnak. Boldog ünnepet, kedves honfitársaim! Nem semmi. De most nem akart lelepleződni a szobor. Nevetés futott végig a sokaságon. Felmásztak gyorsan a szervezők, lefejtették a leplet a vajdáról. Megkönnyebbült sóhaj. Természetesen nyugat felé mutatott. Legalábbis akkor még ez volt a természetes. A román vajda idején. Meg a román miniszterelnök idején is. Ma már ez bonyolultabb. Nálunk, magyaroknál legalábbis. Mintha vissza akarnánk menni. Valahova.

A lényeg az, hogy avattam, emlékeztem, ünnepeltem én is eleget. Sok-sok első kapavágás izmosított éveken át. Sok-sok lerántott lepel. Sok-sok elvágott szalag. De a kudarcot megúsztam. Aminek le kellett hullnia, lehullt. Bár a kezdet kezdetén nem volt ez mégsem így. Gyerekként hol megnyertem a rollerversenyt, hol kirúgtak a tánccsoportból. Egyszer hopp, máskor kopp. Felavattak engem is pionírnak a megfelelő pillanatban. Nálatok úttörőnek mondták. Ugyanaz. Előbb-utóbb mindenkit felavattak, kivéve az osztályismétlőket. Viselni kellett a piros nyakkendőt állandóan. Háromszögű volt, de nem egyenlő oldalú. A legnagyobb szög a pártot, a középső az ifjúmunkás szövetséget, a legkisebb a pionírszervezetet jelképezte. Felvitte Isten a dolgomat. Már amennyire ildomos Istent emlegetni ilyen összefüggésben. Én lettem az iskolai pioníregység parancsnoka. Egészen rövid időre. Ugyanis az első egységgyűlésen, amikor kiálltam a négyszög közepére, csengő hangon úgy nyitottam meg az ünnepi eseményt, hogy be is zártam: „Egység, zászlókivitelre vigyázz!” Nem sikerült megmagyaráznom, hogy nem szándékosan csináltam. Pünkösdi királyság. Csak véletlenül lettem ellenálló. Pedig milyen szép lett volna, ha már akkor zászlókivitelt vezényel mindenki zászlóbehozatal helyett. Egy nagy közös elszólás megváltoztatta volna a történelmet.

Egy másik korban rám szakadt mégis mindenféle tisztség. Elnök lett belőlem. A demokrácia nyilvánvaló előnye, hogy mindenki elnök lehet valahol. Hogy vagy, elnök úr? Jól vagyok, elnök úr! Így megy ez. Attól kezdve szónokolhattam rogyásig. Hozták a zászlót, vitték a zászlót, ez sem volt gond. Egyébként akkor már inkább behozatni akartam, nem kivitetni a háromszínű lobogót. A protokollt is megtanultam. Nyakkendőm is volt, csak nem olyan. Tudtam már sok mindent. Például árnyékot keresni. Ha volt. Nyaranta ugyanis nem a vízparton, hanem hosszadalmas ünnepségeken égetett el a nap. A tar fő nem esztétikai kérdés. Néztem irigykedve, hogy a sokaságban kinyitnak egy-egy ernyőt. Nekem nem illett volna. Szalmakalapot sem tehettem, bár látom, újabban divat. Miniszterelnöktől államtitkárig mindenkin egyforma szalmakalap az erdélyi dzsemborin. Fogalma sincs a medvének, hogy ki a főnök. Sok minden divatba jött még azután, hogy én abbahagytam. Többek közt az is, hogy vágjuk el többen, mert jöbban el lesz vágva. Tudniillik a szalag. Az új óvoda, új iskola, új kórház, új szálloda, új focipálya, új miegymás bejáratánál. Ez már nem én vagyok. De őszintén szólva lehetnék én is. Vagy lehettem volna. Nem szeretem a kitalált történeteket. Mert képtelen vagyok kitalálni egy történetet. Ez sem az. Legfeljebb a mondatok. Azokat csak én képzelem. A részleteket. Ahogy gondolom, hogy gondolják. A többi valódi, látható az interneten. A Facebookon. Megpróbálhatom egyes szám első személyben. Lássuk csak!

Mondjuk, én vagyok az elnök. Helyi, megyei, országos, valamilyen. Nagy, nagyobb, legnagyobb. Kampány van, egyek vagyunk, egy vérből valók, ahogy mi, magyarok énekeljük a magyar dzsungelben. Kipling. Maugli. Amíg Akela el nem véti az ugrást. De most választások jönnek. Be kell jutni. A parlamentbe, a városi vagy megyei önkormányzatba, Brüsszelbe, mindenhova. Nincs megállás. Ez ma már a hányadik? Volt egy megemlékezés, egy konferencia, egy fórum, egy székelykapu. Vagy az a tegnap volt? Most meg ez az avatás. Szalagvágás. Annyi mindent avattam, ezt is lehet. Miért ne? Figyelj csak, kik vágják a szalagot? A nemzetpolitikai államtitkár-helyettes. A nemzetstratégiai főtanácsadó. A nemzetegyesítési főosztályvezető. A főkonzul. A polgármester. Az ifjúsági szervezet elnöke. Az érseki helynök. A református esperes. Az önkormányzati frakcióvezető. A főépítész. Tisztára Makovecz-stílus. Beszélj halkabban! A képviselő. A szenátor. Meg te, elnök úr. Meg vagytok őrülve? Ez tizenhárom. Ha valaki megszámolja, nézhetjük magunkat. Vegyünk ki egyet! Nem lehet, már szólva van. Hogyhogy? Már szóltunk nekik. Inkább tegyünk be még valakit! Egy nőt. Honnan vegyek én most nőt? Hát a nőszövetség elnöke? Itt van? Megkérdem. Igen, itt van. Melyik? Az a miniszoknyás. Nem számít, ne hajoljon nagyon előre, amikor vágja. Különben sem háttal fog állni a fotósoknak. Akkor ez így tizennégy. Remélem, elférünk egymás mellett. De elnök úr, csak tizenhárom olló van. Van még idő, többen is beszélnek, szerezz egy ollót! Miért nem figyeltél oda? Ráadásul kiállítottatok a napra. Jó, menj az ollóért! Mi a fészkes fenéről beszéljek? Hogy mi mindenkire gondot viselünk? Az elejétől a végéig? Milyen szép lenne így befejezni: itt élned, halnod kell. Túl patetikus. Túl profán. Túl morbid. Piros-fehér-zöld. Piros-sárga-kék. Kár, hogy nincs egy harmadik szalag is. Székely zászlós. Egy nap, egy hold. Most már mindegy. Elég ez a kettő. Szóljunk, hogy egyszerre kell elvágni. Aztán szétosztani. Mivel is fejezzem be? Mindig a végét kell tudni a beszédnek, nem az elejét. Minden jó, ha a vége jó. Mit szoktak elvágni? A köldökzsinórt. No, ez nem talál ide. Megvan. Itt mindenkinek helye lesz. Nagyszerű, ezzel kell befejezni. Szükség volt rá, és mi segítettünk, román pénz, magyar pénz van benne. Vannak itt románok, vannak cigányok is. Az övék is lesz ez a ravatalozóház, nekik is nyitva áll mostantól fogva. Megjött az olló. Ez mi? Körömolló? Nem találtál egyebet? De legalább ne a nőszövetség elnökének adjátok!