A népek heroinja

Az 1968-as prágai tavasz eltiprásának évfordulója alkalmából az egyik magyar kormányoldali újság szerzője a következő szemenszedett hülyeséget volt képes leírni: „a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein, amelynek polgárai elsöprő többségben kitörő örömmel, felszabadítókként fogadták a magyar fiú­kat”.

Mondjuk ez egyszerűen nem igaz, bárki utánanézhet, és a közlemény el is sikkadt volna a tömérdek más szemenszedett hülyeség között, ha nem volnának külpolitikai vonatkozásai. Szlovákiában azonban még létezik az Orbán-maffiától független magyar sajtó. Így hát a Napunk, a Denník N testvérlapja hírt adott a cikkről, innen aztán elterjedt a szlovák (és valamennyire a cseh) médiában, olyannyira, hogy a Pravda nevű, nagy elérésű szlovák liberális baloldali lap és portál (kéretik mellőzni a poénkodást, százhárom éve viseli ezt a címet, nem volt oka rá, hogy demokratikus korszakokban megtagadja) fordításban leközölte az egész cikket azzal a szándékkal, „hogy az olvasók képet kapjanak az Orbán Magyarországán előretörő irredentizmusról”.

Az irredentizmus persze nem „tör előre” Magyarországon. Hanem mindig is ott izgágáskodott a küszöb alatt, legföljebb fejével verdesve a küszöböt, amikor éppen a vezetőség célszerűnek találta, hogy a Trianon-fókuszú nacionalizmus nyelvén mozgósítsa híveit. Szerencsére az irományból nem lett nagypolitikai ügy – a szlovák miniszterelnök egy példamutatóan normális magyar közgazdász, a külügyminiszter pedig népünk és irodalmunk nagyszerű barátjának, Karol Wlachovskýnak a fia, úgyhogy ismerik az itteni viszonyokat, mint a tenyerüket, és pontosan tudják, milyen politikai súlya van a kormányoldali napilapban megjelent magánszorgalmú baromságnak. Közelítőleg nulla. De az eset figyelmeztet arra: léteznek falak, amiknek neki lehet menni. Hiába szól úgy a Fidesz nevű szavazógép egyik jelszava: „Együtt a legvastagabb falon is átmegyünk”, ennek a mondatnak az ismert univerzumban nincs értelme, legföljebb francia filmvígjátékokban, amúgy, megint csak, szemenszedett hülyeség.

Az eset továbbá azért is aggasztó, mert a cikk – minden valószínűség szerint – magánszorgalomból készült. Nem azért, mert megrendelték, hanem azért, mert a kormányzati propaganda- (és egyéb) gépezet aszerint válogatja ki és arra ösztönzi munkatársait, hogy mások számára felháborító hülyeségeket mondjanak és csináljanak. A fő a „kaszting” (Orbán egyik új kedvenc szavával) és az ösztönzés, aztán minden megy a maga útján.

A toborzás és ösztönzés érdekes, mesteri példáját láthattuk a hét végén a Tranzit politikai fesztiválon, ahol a miniszterelnök maga tartott bő egyórás beszédet, alákérdezésre adott válaszok formájában. Elemzők rögtön keresni kezdték, milyen Rubicont lépett át, milyen univerzális szabállyal ment szembe, milyen tabut szegett meg, mit forgat már megint a fejében az ellenzékkel szemben, és ez a határátlépés milyen új belső válságról tanúskodik, illetve Orbánnak milyen baja lehet belőle, most már végre, valamely feltételezett ítélőszék előtt. Valójában a tihanyi beszéd nem hozott semmi újat, és nem volt „értelme”, hanem szemantikailag a rizsa, duma, blabla, pofázás, ugatás (a mostani szlengjelentésben: üres, félrevezető, makacs megszólalás), bullshit kategóriájába tartozott. A célja pedig egy, és semmi más: lelkesíteni, a Cég érdekeit szolgáló jobb katonákká trenírozni a rajongó és romlatlan közönséget, amelyik éppen a miniszterelnök kedvéért gyűlt össze fölajzva.

A tihanyi szónok nem a valóságról tett kijelentéseket, pontosabban nem a valósághoz viszonyult azzal, amit mondott. És nem mondott semmi újat. Az, hogy „magyarnak lenni 1. jó, 2. fantasztikus, 3. kivételes, 4. kötelesség adódik belőle”, metafizikus kijelentés, sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, viszont semmiben sem különbözik attól, amit a magyar nacionalizmus mond, amióta csak létezik. De az adott közegben lelkesítésre tökéletesen alkalmas. És a sérelmi etnonacionalizmus olyan erős, addiktív szenvedély, amit pusztán észérvekkel vagy adatokkal vagy művelt elmecsillogtatással nem lehet legyőzni. Ha én kiállnék az adott sokaság elé, s azt mondanám (mert így gondolom), hogy „magyarnak lenni 1. most rossz, 2. egyre inkább szégyen, 3. semmivel sem kivételesebb, mint szlováknak, románnak, ukránnak, írnek stb. lenni, 4. ne Orbán mondja meg, hogy milyen kötelességeim származnak belőle az alkotmányban foglaltakon kívül”, azt sem lehetne bizonyítani vagy cáfolni, viszont kifütyülne a hallgatóság, esetleg elvinnének a biztonságiak, ha egyáltalán odaengednének, ami különben nem is célom.

Hasonlóképpen annak az állításnak sincs ellenőrizhető, a valósághoz viszonyítható jelentése, miszerint „azt akarjuk, hogy Magyarország gazdag legyen”. Mit tudom én, hogy mit akarnak? Ha ezt akarják, akkor nem sikerült, mert a magyar gazdaság hullámvölgyben van, négy negyedéve tart a recesszió, zuhanóban az átlagos reáljövedelem. Szép fokozatosan maradunk le a térség többi országához képest. (Orbán szerint a növekedés ütemének méricskélése „dedós” dolog. Szerintem meg nem. Tessék bebizonyítani, hogy neki van igaza.) A hallgatóság viszont készpénznek veszi a köz gazdagodását mint elsőrendű célt, nincs módja a csekkolásra, nincs oka, hogy kételkedjék benne, sőt arra van ösztönözve – anyagilag, önérzetileg, karrierlehetőséggel –, hogy higgyen benne.

Szép fiatalok (a kamera inkább a rajongó lányokon időzött szívesen), kiegyensúlyozott, semmi gondot nem ismerő arcok, ragyogó tekintetek, lendületes, magabiztos szónok, aki pontosan tudja, mikor milyen húrt kell megpendíteni – az egész roppantul hasonlított egy direktmarketing-cég motivációs tréningjére.

Teljesen véletlen, hogy a tihanyi közvetítéssel nagyjából egy időben láttam a Netflixen a Painkiller sorozatot, ahol az értékesítők – szép, lelkes fiatal amerikai nők – ugyanilyen rajongással hallgatták a cég vezérét, majd árulták a mérget rendületlenül, orvostól orvosig gurulva megérdemeltnek hitt luxuskocsijukban. A sorozat valóságos eseményeken alapult, az értékesített termék pedig afféle átcsomagolt, a feketepiacinál erősebb heroin, amit orvosi receptre lehetett kapni. Becslések szerint háromszázezer ember halálát okozta. A cég, miután egy kisebb trópusi ország éves nemzeti jövedelmét kereste meg a drogon, végül csődeljárást kért maga ellen, és nevet változtatott. Ehhez persze az kell, hogy legyen független igazságszolgáltatás. Meg valamilyen kemény fal a hazai közvéleményben, aminek a bűnös cégpolitikával neki lehet menni.