hvg.hu, 2023. augusztus 30.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Sorolok néhány adatot a 2023-as budapesti atlétikai világbanokságról, amelyeket itt lehet ellenőrizni.
A világbajnokságon 202 ország vett részt. Magyarország benne volt az első tízben. A benevezett sportolók számát tekintve. Csupán nyolc ország szállott versenybe több versenyzővel, mint a miénk. Az éremtáblázaton Magyarország a 39-46. helyre került egyetlen bronzéremmel. Ezt az eredményt Románia negyedannyi sportoló kiküldésével érte el.
Az egyetlen bronzérmet kalapácsvetésben érte el honfitársunk. Ez az eredmény sem jobb, mint amit Halász Bence a hazájától távol, Dohában elért a négy évvel ezelőtti világbajnokságon. A tavalyi Eb-n is dobott akkorát, mint most hazai közönség előtt. (Nb. azok az országok, Oroszország és Belarusz, amelyek a kalapácsvetés történetének legjobbjait adták, nem is vehettek részt ezen a világbajnokságon.)
Ha számolnánk világbajnokságon olimpiai pontversenyt, akkor bizonyára még lejjebb kerülnénk a rangsorban, mivel az egyetlen bronzérmen kívül csupán egy árva negyedik helyet szerzett magyar állampolgár (Krizsán Xénia hétpróbában). Semmi több.
Jamaica lényegében annyi (68) indulóval, mint Magyarország, negyedik lett az éremtáblázaton három arannyal, 12 éremmel.
Jamaikán és a világbajnokságot uraló, az aranyérmek nagyjából negyedét megszerző Egyesült Államokon kívül az éremtáblázat első tíz helyét elfoglaló egyetlen ország sem nevezett be annyi versenyzőt, mint a vendéglátók. A második helyezett Kanada 55, a harmadik Spanyolország 58, az ötödik Kenya 52, a hatodik Etiópia 42, a hetedik Nagy-Britannia 55, a nyolcadik Hollandia 41, a kilencedik Norvégia 27, a tizedik Svédország 32 versenyzőt küldött. Kína alaposan lebőgött a két bronzérmével, de ő is csak 41 embert nevezett a másfél milliárdból.
A mi országunk 63 versenyzőjéből nyolcan (a gyaloglók, a maratoni futók, és az egyébként jól teljesítő hétpróbázók) olyan versenyszámokban indultak, ahol nem kellett megküzdeni a döntőbe jutásért, már amennyire döntőnek lehet nevezni a sokindulós hosszútávú futó- és gyaloglóversenyeket. Mivel ezekben a hosszútávúakban a magyarországi sportoló által elért legjobb helyezés a 16. volt, itt is csak azért nem esett ki minden magyar a fináléból, mert a hosszú távot nem lehet többször teljesíteni, az úttesten meg sokan elférnek.
Az 55 hazai versenyzőből, aki harcolhatott a fináléért, 54 kiesett. Halász Bencén kívül mindenki.
Ennek az őrült költségekkel megrendezett világbajnokságnak a terhéből több mint harmincezer forint jut minden magyar állampolgárra.
Egy négytagú családra 120 ezer. Azokra, akik ténylegesen képesek jelentősebb közterhet viselni, sokkal több. Ehhez jönnek még a kamatok és a világversenyeken kívül teljességgel kihasználhatatlan létesítmény irdatlan fenntartási költségei.
Ezért a pénzünkért biztosítottunk az atlétikában komoly erőt képviselő országok szurkolói számára sok-sok izgalmat és ünneplési lehetőséget. Ki is használták. A jamaikaiak például nagyon is otthon érez(het)ték magukat, és ez Jamaikának semmibe sem került. Az itthoni nézők a helyszínen és a tévé előtt láttak egy jó nemzetközi világversenyt, amelyen mindenfelől összejött versenyzőkért szoríthattak, ha akartak, spontán rokonszenvük szerint, de igen ritkán és igen kevéssé érezhették érintettnek magukat mint magyar állampolgárokat.
Két versenyszámot kivéve csak annyiban, hogy a komolyabb versenyzőknél sokkal nagyobb tapssal üdvözölhették a hazai, eleve esélytelen indulót, aki aztán az esélytelenségének meg is felelt. A kommentátorok pedig lelkesen eladták a kieséseket diadalként – még az Eurosporton is – azzal, hogy a sokadik hazánkfiai/lányai milyen jó eredményt értek el – magukhoz képest. A kommentátorok megtették a magukét: mindent annak érdekében, hogy ne tudatosítsuk, hol van a helyünk a világban, hogy mennyire nincs közünk manapság a nagy atlétikához.
Valóban, dőltek meg országos csúcsok, főleg váltókban, de ebből csak az derült ki, hogy még az országos legjobb is milyen messziről követi a nemzetközi élmezőnyt.
A rendező ország privilégiumát, amelyért súlyosan megfize(t)tünk, az utazási költségek hiányát arra használtuk föl, hogy a futottak még táborát felduzzasszuk, hogy elindulhassanak azok is, akiknek nem érdemes.
Volt, valamikor a magyar atlétika közelebb is az élvonalhoz, volt több éremre és győzelemre esélye embere, nemzetközi sztárja, hazai bálványa. Egy ideje a magyar atlétika számára alsó nézetből riszálja a béka a popsiját. Nem szerepelt a magyar csapat rosszul önmagához képest. Ennyi az önmaga. Egyszerűen nem kell világversenyért nyomulni, világverseny miatt kiköltekezni egy olyan sportágban, amelyben nem vagyunk sehol.
De ha az kell, hogy legyünk itthon akkor is, ha nem vagyunk sehol, akkor tudnám ajánlani a gyeplabdát. Gondolom, ahhoz is lehet építeni spéci stadiont, amelyet azután már csak üresen kellene fenntartani. És milyen egyedülálló lehetőség lenne ez arra, hogy a magyar gyeplabda-válogatottak a rendező jogán felléphessenek a világbajnokságon. Aztán elkezdhetnénk építeni a minden nemzetközi igényt kielégítő jégcsatornát a bobvilágbajnokságra a Gellért-hegyen.
A szerző a HVG állandó szerzője, újságíró