Az utolsó Habsburg-ház

Az utolsó Habsburg-ház a Kertész utca 50-es számú ház volt a Király utca sarkán, átellenben a Zeneakadémiával.

Minden pesti ismeretlenül is ismeri, hatalmas épület, fönn a sarokrészen fénylő fölirat utal az egykori tulajdonosra: Lajos-udvar.

Mint minden pesti háznak, ennek is számos érdekessége van, ezek közül az egyik, hogy Kertész utcai frontján a hatalmas üvegablakok fölött a múlt hétig kopott, de jól kivehető fölirat hirdette, hogy itt működött egykoron a Habsburg kávéház.

Titokzatos intézmény — a házfalon ragadt pár betűn kívül nem maradt nyoma semmi. A legöregebb utcabéliek sem őriznek emléket róla, nem szerepel a kávéházak jegyzékeiben, a Gundel-féle A vendéglátás emlékei sem említi, nem tud róla Bevilaqua sem.

Pedig magáról a házról tudni egyet s mást.

A magasban a Lajos név Deutsch Lajos emlékét őrzi. Az irdatlan épület ugyanis a Deutsch és Györgyey család tulajdonában volt az államosításig.

A Haas és Deutsch cég — bár később megkisebbedett, de — az első világháború előtt Magyarország legnagyobb holdingja volt. A Deutsch családba beleházasodott Györgyeyek pedig Tápiógyörgyét birtokolták egykoron.

Szegény Deutsch Lajosnak, aki itt lakott, szomorú vége lett: valami zavaros história kapcsán 1895. augusztus 8-án a Teréz körút 22-ben egy alkalmazottja véletlenül lelőtte.

1948-ig a Kertész utca 50-ben lakott dr. Györgyey Adolf. Az ő családja az első háború alatt megszerezte az Andrássy út, Jókai tér sarkán lévő szép házat is, amelyet mindenki ismer az épp átalakítást nyögő Rozmaring presszójáról.

Visszatérve a Lajos-udvarra: nevezetessége még, hogy a múlt század végén pincéjében kezdte meg ténykedését egy kis konzervgyárral Weiss Mandfréd.

Említtessék meg végül az épület házfelügyelője, Kőszegi bácsi, aki ritka becsülettel és bátorsággal pestiek tucatjait mentette akkor, amikor mások emberek üldözésével voltak elfoglalva inkább.

De a Habsburg kávéházról senki, még a Deutsch és Györgyey család leszármazottja, Györgyey ülés sem hallott soha.

Pedig Habsburg kávéháznak lennie kellett: az Állami Biztosító — mert az székelt itt sokáig — csak nem álcázta magát ennyire.

Nem lehetett valami kicsiny zug — hatalmas a tér odabenn.

Mégsem tud róla senki semmit.

Nem baj: jó volt nézni a betűket: HABS… KÁ.É HÁ..

Jó volt látni és találgatni egy titkát a városnak: vajon mikor, és ki adta a kávémérésnek e patinás nevet itt a gettó peremén?

Mikor pezsgett benne élet, mikor lapozgatták utoljára a Király utcai handlék vagy a Paulay utcai bőrösök odabenn a Lloydot?

Jó érzés volt fölpillantani a makacs betűkre: dacoltak évtizedekkel, túléltek gettót, ostromot, államosítást, túl minden pesti kávéházaknak szomorú halálát, ez a pár betű, akár egy római szarkofágdarab, egy középkori freskótöredék, egy kerek barokk puttófenék, híven őrizte nyomát a város ezernyi titokkal átszőtt múltjának.

Aztán egy éve kiköltözött a biztosító, pár hónapja munkások kezdtek szorgoskodni odabenn, néhány napja pedig fölállványozták a homlokzatot és fél óra alatt megfosztották a Habsburgtól a házat.

És másnap egy idős mester létrára állt, és szépen, akkurátusán, jó félnapi munkával lekapirgálta a friss festéket a betűkről.

Egy pesti nyom, úgy látszik, mégis megmarad.

Az üzlethelyiség új birtokosa egyébként egy vegyes vállalat.

Osztrák-magyar.

Bächer Iván