Az első búcsú

— Nagyon helyes ez a kislány.

— Nagyon helyes. És?

— Csak úgy mondom.

— Hát ne mondja! — rivallt rá Mama Sztaramatyra.

A konyhában mosogattak éppen.

1933. július 9-e volt, vasárnap.

Ebéd volt a Baross utca 6.-ban megint Mert nem volt ebéd sokáig, legalábbis komplett ebéd, amelyen a család minden tagja kanalazhatta volna Mama húslevesét, olyan vasárnapi ebéd nem volt éveken át.

Malovecz Aranka ki volt tagadva ugyanis.

Sok minden történt vele azóta, hogy 1925. szeptember 23-án, hétfőn elment a Király fürdőbe és találkozott Sprentzl Gyulával.

Mindenekelőtt 1926. június 28-án egészséges leánygyermeknek adott életet.

A gyermeket aki a keresztségben törvényes apa híján a Malovecz Erzsébet nevet kapta — Aranka már a XI. kerületi Elek utca 10. alatt lévő albérletbe vitte a Bakáts térről haza, hiszen a bűnös Arankát a Malovecz család a Baross utcai alkóv melegéből kivetette könyörtelenül.

Mama éveken át nem is látta a lányt, az öreg Malovecz pedig megtiltotta, hogy a Baross utcában az Aranka nevet bárki is kiejtse. Az Elek utcában Arankát nem látogatta más, csak szeretett testvére, Lonci és persze Sprentzl Gyula, aki a kezdeti anyagi nehézségeken is átsegítette Arankát — ekkoriban Jendrassik Alfréd államtitkár építész irodájában dolgozott 1000 pengő havi fizetéssel

Igaz ugyan, hogy 1929-ben — úgymond munkanélküliségből kifolyólag — elbocsátották, de ekkor már a felső kereskedelmi tanfolyamot végzett Aranka megállt a saját lábán: tisztviselősködött egy hivatalban.

Sprentzl Gyula feje fölött viszont összecsaptak a történelem és a nők fölkorbácsolta hullámok. Nem elég, hogy munka nélkül maradt, de még vesztegetési pörbe is belekeveredett a Mátravidéki Szanatórium fölépítésére meghirdetett pályázat elbírálásánál, amelyen mint minisztériumi szakértő vett részt, elfogultan szakértett a vád szerint.

Bár a bíróság végül fölmentette Sprentzl Gyulát, az újságcikkek bizony nem tettek jót szakmai hírnevének. És ekkor még ott volt a két asszony, az egyik gyerekkel…

1933 májusában Sprentzl Gyula elutazott Algériába.

1933. június 10-én, hétfőn követte őt Malovecz Aranka és a kis Erzsike.

Persze közben a többiekkel is történt egy és más. 1927-ben például szegény Malovecz Józsi, a két nővér tehetséges öccse meghalt hererákban. Lonci viszont 1930-ban feleségül ment egy roppant aranyos kereskedőhöz, bizonyos Brandt Mukihoz.

Az idők múltával csak-csak megenyhültek az öregek is: Malovecz Aranka közelebb merészkedhetett lányával a Baross utcához, előbb a Mária, majd a Futó utcában szívhatta be a Józsefváros imádott legét.

Itt már Mama is meglátogatta néha őket, és ők újra részt vehettek a vasárnapi ebédeken.

Ez a vasárnapi ebéd volt sokáig az utolsó.

Különlegesen szép marhahúst vett a csarnokban a leveshez Mama, 3 pengő volt kilója, pedig máskor ritkán ad ki 1 pengőnél többet, piszkeszósz volt a húshoz és paradicsomszósz és sült kacsa káposztával és csöröge, amit három tojásból készített Mama mindig, három kanál tejfellel, három kanál rummal, kis sóval és annyi liszttel, amennyit fölvett.

Ebéd után az öreg Malovecz szokása szerint felfeküdt a szabóasztalra, felesége és anyja mosogattak a konyhában, a többiek pedig ücsörögtek a szobában a Baross utcára tárt erkély ajtaja mellett és diskuráltak.

— Hát elmegyünk, Loncikám, elmegyünk — mondta Malovecz Aranka.

— Hát elmész, Arankám. Mi lesz veled, istenem… Mi lesz veled, Arankám?

— Boldog leszek, Lonci. Boldog leszek.

— Adja isten, Arankám. Mindenesetre ezt a sárga cipőt okvetlenül vidd magaddal, Arankám. Ez olyan jól megy a barna kartonruhádhoz, hogy csuda — mondta Lonci.

— Okvetlenül viszem, Loncikám.

— És nem is tudsz ott beszélni? Milyen nyelven beszélnek ottan?

— Franciául.

— Mi lesz veled, Arankám?

— Boldog leszek, Lonci. Boldog leszek.

— Adja isten, Arankám.

— Vezetem a háztartást, nevelem a gyereket, vigyázok rájuk, nagyon vigyázok. Az isten megsegít minket, tudom. Gyulának jó állása van, úgy néz ki. Mindenben segítek majd neki, mindenben, bármit kíván majd tőlem, megteszem… Csak legyen az enyém, csak az enyém, csak az enyém, drága Loncikám… Csak azt akarom, hogy legyen az enyém, csak az enyém… Akkor mindent megteszek neki majd… elmennék érte a világ végére is…

— Hát el is mész, Arankám, el is mész oda…

És legalább az az átkozott asszony is messze lesz — hidegedett el Malovecz Aranka gyönyörű sárga szeme egy pillanat alatt.

— Nem akar válni?

— Nem — szorította össze száját Aranka. — így is jó.

— Isten útjai kifürkészhetetlenek — mondta Lonci, és még hozzátette: — Mindenesetre mielőtt elmentek, készítünk egy képet, szegény Józsi masinájával. Muki szerzett bele filmet.

— Szegény Józsi — homályosodott el Aranka szeme.

— Szegény… és azt a fekete cipőt is csomagold be, amit a Mamától kaptál tavaly, mert az úgy bírja a vizet, hogy csuda. Lehet, hogy arrafelé sokat esik majd.

Ekkor belépett Mama, aki szintén szolgált gyorsan tanáccsal:

— Persze az utazás mindig veszélyes — mondta mert nagyon könnyen kap az ember hasmenést. Ilyenkor teljesen felesleges orvoshoz menni, fiam. Csak egy újabb költség, és költségből pedig van úgyis elég, ezt most már megtanultad a magad példáján. Legjobb nem enni, csak első nap főzni 1/4 kiló póréból és 1/4 kiló sárgarépából levest, ennek a levét meginni délben. Este meg lehet enni az összetört pórét és répát egy csöpp sóval. Másnap csak rizsát szabad enni, ennek a levét jobb meginni és megint csak este egy kis cukorral a rizsát, tej nélkül!

— Igen, Mama — mondta Aranka, és megértőn elmosolyodott. Sárga szeme elkalandozott a Baross utcától távoli afrikai tájak felé.

— Mert, fiam, az egészségre vigyázni kell, az a legnagyobb kincse az embernek — mondta Mama.

— Nagyon jól mondod — helyeselt Lonci is.

— Mert tulajdonképpen minden bajnak a sok evés és ivás az oka.

Mivel Papa közben fölébredt, lekászálódott a szabóasztalról és megjelent a társaságban, Mama hozzátette még:

— Meg a férfiak.

— Hát igen mondta Aranka.

— A férfiak mások, mint mink — toldotta meg Lonci.

— Ők másként fogják föl a dolgokat — bólintott Mama.

Az öreg szedelődzködött, vette a zakóját, tartotta a vállát Mamának.

— Hova mész?

— A Banovszkyhoz — mondta Malovecz lepetten, hisz oda ment minden délután.

— Legalább ma ne menjél, hát holnap utaznak.

De Malovecz arca nem rándult, Mama gyorsan, ahogy szokta, a kis kefével lesöpörte a zakó vállát, megigazította a nyakkendőt. És akkor Loncinak eszébe jutott a fényképezőgép.

— Legalább egy képet, Papa, hadd próbáljuk meg.

És kiültették Papát az erkélyajtóba, mögötte fölsorakozott Sztaramaty, Aranka és Mama, a jobbjához pedig hozzásimult a kis Erzsike, aki egész nap csak hallgatott, de most mosolygott mégis, szerette szigorú öregapját, félt tőle, de csodálta, különösen, amikor vasalt, amikor élt vasalt Papa, és a hatalmas szabóvasalót megtöltötte parázzsal és kiállt az erkélyre vagy a gangra, és forgatni kezdte a monstrumot és különösen sötét, téli délutánokon volt ez csodás — röpködtek a vörös, sárga szikrák szerteszét.

Miután Lonci, szegény Józsi fényképezőgépével lefotografálta a családot, Malovecz Béla megcsókolta lányát és unokáját, és elment a Banovszkyba, ahol már javában ülésezett a Tótegylet vezetősége, Sztaramaty és Mama visszamentek a konyhába befejezni a mosogatást, Lonci hazament az ő Mukijával a Sándor utcába, Malovecz Aranka és Erzsiké pedig, miután elbúcsúztak mindőjüktől, másnap fölszálltak a vonatra, elvonatoztak Marseille- ig, onnan elhajóztak Algírig, onnan pedig autóbusszal elmentek Oránba, ahol Malovecz Aranka vezette a háztartást, nevelte a gyereket és vigyázott Sprentzl Gyulára, aki itt végre az övé lett, csak az övé.

Bächer Iván