Magyar húsvét

Dolgomat letudván, mint oly sok más magyar, péntek délelőtt vásárba visz utam.

Egyebek között unokatestvérem szegődik mellém. Piacra megyünk legelébb. Tudom ugyan, de most újra látnom kell: ez nem olyan nagypéntek, mint — ne tessenek haragudni érte — a pártállamban volt szokott.

Nem hullámzik a békésen beszerző tömeg, nem kell araszolni éllel, nem kell türelemmel sorolni, nem kell viselni vásárlótársaink csípős emberszagát.

Nem magasodnak a pultokon vöröslő sonkahegyek, nem ragyog messzire az öklömnyi retkek halma, nem harsognak a vaskos újhagymakötegek.

Van persze minden.

Akinek van módja rá, megveheti, amit kell.

Csak rákapott a nép — sonka helyett — a csülökre, körömre, csontra.

Van szép retek is — hetvenért, hagyma is ötvenért, sonka is kilencszázért.

Veszünk csülköt. Unokatestvérem vesz sonkát. Viszi haza Zürichbe.

Unokatestvérem megkívánja a libazsírt. A piacon csak ötkilós szerelésben van. Mondom, nem gond: majd veszünk a Schwartznál. Schwartz mondta: nincsen, hozzátette viccesen: nem vagyok libás…

Sebaj: húsz méterrel odébb, a perzsa Salinál kapunk egy csinos dobozzal.

Egy utcában van ez az egész.

Hiába a marakodás fölötte — kovásztalan kenyérnek és foszlós húsvéti kalácsnak morzsája egy asztalra hull.

Utána betérünk a nagy bevásárlást levezetendő. Az ajtó előtt erzsébetvárosi polgár hever saját levében. Két keze kitárva az aszfalton. Mellette kutyája ül. A Hűség és Szeretet maga. Az egységben harsog a tévé: református istentisztelet egyenesen Debrecen kistemplomából. A vendégkör elegyes. Sok roma, jó néhány úri, zakós, nyakkendős betérő, mellettük székel zsebitelefonos, fekete szemüveges, kiajanihaénnem.

Harsog a zsoltár.

Új vendég érkezik, húszast dob a masinériába, felharsog maga Madonna. Élőben itt lepte el húsz méterre a fél negyedet. A kocsmában a tiszántúli egyházkerület főjegyző urával kánonban viszi tovább.

Úr érkezik, karján papírba csomagolva halomnyi pászka.

Friss, meleg még. Kioszt egy adaggal a fekete szemüveges maffiózó asztalánál, ad egy marékkal egy makulátlan tisztaságú kéményseprőnek és kap az egyik roma asztaltársaság is. Hisz’ nem csak húsvét van. Noch dazu pészach is.

A fekete szemüveges elégedetten harap:

— Isteni! Mégiscsak jól ki lett baltázva azzal a hülye fáraóval…

Sietünk aztán falura le a Schwartz úrnál vett csülökkel.

Ott már vár Karcsi. Bár ateisták vagyunk mind a ketten, nem ez köt össze minket.

Csak a barátság, az élet, a fröccs, a sonka.

Jövedelmünk között a különbség húszszoros. Mi visszük a csülköt. Ő olyan sonkával vár minket, olyan gyönyörű, gonddal pácolt, hatalmas, húsos, egy héten át a fűrészpor finom füstje fölött lengedezett tizenöt kilós, kívül feketés, bévül rózsaszín darabbal, hogyha azt — házi tormával, a mégiscsak meglelt igaz zöldhagymával, apró, de jó retekkel, Lizi néni-féle ragyogó sárgájú főtt tojással — Jézus látná, bizony ő is csak csettintene örömmel:

— Mégiscsak érdemes volt föltámadni ezért…

Bächer Iván