Németképek

Az első, 1940-ben készült képen „kerpájtosok” láthatók. A „kerpájt” a Kirchveitfestből háziasított szó, tulajdonképpen a búcsú ünnepét jelölte, de ez volt a szüreti bál is egyben, és ami még fontosabb: menyegző és mellesleg az egész évi kemény munka lezárása is — aki a bál után még sokat kotorászott kinn a földön, azt megszólták hamar.

Századok óta mindig öt jegyespár legalizáltatott október utolsó vasárnapján.

Óriási buli — nem is egy, hanem három-négy korosztálynak külön, párhuzamosan rendezett mulatság — volt ez.

Már egy héttel előtte indult a főzés, a sütés, érkeztek mindenfelől a rokonok, foglalt volt a szállodának mind a négy szobája.

A nagy nap reggelén rezesbanda indított jó korán, lovas, táncos, szekeres fölvonulással folytatódott a nap, közben az utcasarkokon boroshordók voltak téve jó magasra, hogy alá is lehetett állni, délben mise következett, majd a lányok meghívták ebédre a párjukat, délután a fiúk mentek lóháton a Hotel udvarába, onnan — kellő alapozás után, persze — hintóval és óriási csinnadrattával vonultak begyűjteni a lányokat, a Hotel szőlőfürtök ezreivel díszített ragyogó, eklektikus báltermében — ma ott osztják a tápot — megválasztatott a „bíró” — a bíróné kasmír ruhába öltözött —, következett a vacsora, aztán a tánc hajnalig, aztán a leányok ledőltek, a fiúk meg kimentek valamelyik pincébe, és másnap reggel kezdték elölről, és csinálták ezt fáradhatatlanul egy álló héten át, fáradhatatlanul, hisz ez az életerő, a betakarított termés, a bor, a szerelem ünnepe volt.

És talán észreveszi a figyelmes szem: a német fiatalok — emlékezzünk meg róluk név szerint is: Nagel, Berg, Schilling, Tippel, Lohman, Hainbuch, Schibert, Knoch, Schneidert és Holb — kalpagjáról piros-fehér-zöld szalag fityeg alá.

Karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, lakodalmak és temetések alkalmával és persze minden vasárnapon német módi dívott — de ezen az ünnepen a német polgár-parasztok a viselettel is jelezték hűségüket a földhöz és hazához, mely befogadta őket több mint kétszáz éven át.

És amelyik haza aztán ellökte őket magától.

Az utolsó „kerpájtos” ünnep 1946-ban esett. Meséli az a néhány idős asszony, aki még mesélhet róla, hogy az már szomorú, szorongással teli, elkeseredett mulatság volt.

A következő kép alig több mint egy évvel később, 1947-ben készült — de már Németországban. Látható rajta Ritat néni is, leánynevén Neidert Dorottya, több szálon, több előbbi „kerpájtosnak” rokona, aki, akárcsak férje, András bácsi, nem volt soha hűtlen a honhoz, nem volt se Volksbunder, sem SS. Mégis vagonra tétetett, és most éppen német — noch dazu: keletnémet — lágerben lévő sachterájban pucolja a libát.

A harmadik képet Ritát néni fia küldte 1952-ben Kanadából. A kép hátán a bal oldali gépjárműre utalva a következő felírás olvasható: „Das ist Unser Neuer Auto.”

Mert persze, aki élelmes volt, hamar átügyeskedte a magát a nyugati zónába, sőt a tengeren is túlra. És pár év múlva kezdhetett jól menni.

Képzelhető, 1952-ben milyen gondolatokkal mustrálgathatták az András gyerek Chevroletjének képét az itthon maradtak, a faluban, ahol ekkor még a marhákat és lovakat is elvették éppen, a faluban, ahol új autót, tehát nem levetett olds mobilt, nem szokott tragacsot, roncsot, hanem új kocsit 1994-ben vett gazda először.

Később persze a faluban is el lehetett lenni valahogy, sokan vissza is telepedtek, mások látogatóba jöttek rendszerint, érkeztek csomagok, csurrant-csörrent haza némi pénz is, az ittmaradottak pedig a hetvenes, nyolcvanas években meglátogatgatták az elszakadtakat — Lizi néninek soha nem okozott gondot a frankfurti repülőtéren az eligazodás, hisz ott minden ki van írva.

De „kerpájtos ünnep” többé már nem lesz soha, a német falvak nem támadnak föl Magyarországon.

Ritat néni és András bácsi Németországban maradtak. Anyanyelvük német volt ugyan, mégis idegen földben nyugszanak. Utolsó képüket érdemes nézni egy kicsit. Inkább tűnnek föl polgárnak, iparosnak, mint parasztnak. Igaz, András bácsi kovács volt, de a húsz holddal, szőlővel, tíz marhával megbirkózott a patkolás mellett, öntudatos polgár-parasztok voltak, még akkor is, ha a faluközösség, amelyben nevelkedtek, őrzött feudális gyökerű, sőt annál is régebbi törvényeket.

Ők egyébként — látható a képről is — jólétben éltek a végén. Mégis mindkettőjük tekintetéből mélységes szomorúság árad. Megszokott, mindennapos, jól ismert bánat ez. A szülőföldről elűzött polgár tekintetével néznek vissza ránk.

Itt pedig most nincsen se kultúra, se gyökér, se polgár, se semmi. Emlékek vannak, nyomok talán.

Lehet kezdeni mindent elölről — de már nélkülük.

Bächer Iván