Ló jó

Ló Tasziló kutyás lett.

Igazán nem akart az lenni. Mi az, hogy nem akart?! Esze ágában sem volt kutyásnak lenni. Mi az, hogy esze ágában se volt?! Egész elméletrendszert dolgozott ki azzal kapcsolatosan, hogy miért nem lehet neki kutyája soha.

Meggyőződéses kutyátlan volt harminchat éven át.

Hogy csak pár elemet említsünk, melyek Ló életéből a kutyát kizárták.

Az egyik a macska.

Ló eredendően macskás volt.

Az ember pedig vagy macskás vagy kutyás. Van olyan persze, hogy valakinek macskája is van és kutyája is, de az is: vagy macskás vagy kutyás. Legföljebb tart másikat is mellette.

Minden macskás tudja, hogy a kutya borzasztó teher. A macskát két-három napig is — megfelelő koszttartalékok elhelyezésével — magára lehet hagyni — a kutyát soha. A kutyától nem lehet mászkálni, utazni, csavarogni, a kutyától nem lehet kallódni, veszni.

A kutyához haza kell érni legkésőbb hatra.

Ló pedig a kötöttséget világéletében rühellte.

De még hagyján a kutya, ha van kert.

A városi kutyát azonban Ló föl nem foghatta ésszel. A kutyának is rossz, a gazdájának is, a semmiről sem tehető gyalogos járókelőkre nézve pedig egyenesen tragédia a városi kutya.

El nem tudta képzelni Ló magáról, hogy egy pórázzal a kezében vonuljon napjában háromszor a térre.

Látta azt is Ló, hogy a kutyasétáltatás szomorú rituáléja során az ember pillanatok alatt elkutyásodik, kutyásokkal ismerkedik odalenn, a kutyás naphosszat kutyásokkal beszél kutyákról, kutyások társadalmának tagjává válik észrevétlenül, egyszóval tiszta hülye lesz.

Ló amúgy is ha nem is eredendően, jó ideje — irtózott minden tagságtól.

Mindehhez jön, hogy a kutya büdös, a kutya hangos és a kutya harap is.

Ezt a szilárd elvi meggyőződését sétáltatta Ló nap mint nap, harminchat éven át.

Most viszont a kutyáját viszi le napjában háromszor.

Mert Ló Tasziló kutyás lett.

A kutyát persze nem maga szerezte, nem maga nevelte, a kutya jött a családdal, amelybe betelepedett Ló. Hiányoznak így a közös kutyagyerekkori, ifjúkori emlékek, nem formálhatta önnön képére a kutyát Ló, igazánból, a kutyaság legmélyebb lényegét tekintve nem is lehet már övé a kutya, ha nagy baj van, ha mélyen ülő kullancsot kell kivenni, ha fájdalmat kell a kutyának okozni, ha verni kell, ha valami fontos dolgot kell megbeszélni vele — például, hogy ebben a vendégségben ne egye meg a macskát stb. —, akkor Ló társa lép elő, mert a kutya mégiscsak őt tekinti igazi gazdájának, anyjának, falkavezérének. Ha valamit nagyon akar a kutya, neki szól, nem Lónak, mert Ló még nem midig ért meg mindent azonnal.

De azért már sokat tud kutyául.

Három év nem kevés idő. Különösen, ha ebből sok-sok hónapot falusi magányban, kettesben a kutyával tölt el a kutyás. Összeszokik, összecsiszolódik ember és kutya. Mindkettő hat a másikra.

Mert Ló is sokat változott a kutya mellett.

Régen például gyűlölte a harapós kutyákat.

El nem tudta képzelni, hogy tarthat valaki olyan kutyát, amelyik harap.

Most már el tudja képzelni. Némelyik kutya harap. Istenem. A kutyának is fáradnak az idegei, öreg a kutya, sokat szenvedett, hátha ideges, kicsit harap. Nem kell kiabálni, nem kell hadonászni, nem kell rohanni, nem kell tarka ruhát ölteni, nem kell zajos gyerekkel sétálni és mindenekelőtt nem kell görkorcsolyázni. Akkor nem harap. De görkorcsolyázni nagyon nem kell. Az rettentő veszélyes. Ott van a villamos, a troli. Legrosszabb estben a bicikli. De azt is ajánlatosabb tolni. Hova olyan sürgős?

De Ló is nevelt a kutyán.

A kutya például hat éven át csak kertben élt. Lábát még előszobába sem tehette be. Most már rettentően megbántódna, ha rászólna valaki, hogy ne feküdjön az ágyon. De hát ki szólna rá és miért?

A kutya régen csak moslékot evett. Most már megeszi a sült húst és a rántott csirkét is.

Régen a kutyát semmi erővel nem lehetett autóba kényszeríteni. Aztán ott maradt lakatlan háznak kertjében hosszú-hosszú hónapokra, szomszéddal etetve, egyedül. És ma már autóbolond a kutya, boldogan ugrik be azonnal — inkább megszerette a motorizációt, csak hogy még egyszer ott ne hagyják.

Ez a kutya nem lesz otthagyva többé.

Jól megvan tehát Ló a kutyával úgy is, hogy hosszú-hosszú éveken át nem is tudtak egymásról, hogy mindkettőjüknek külön múltjuk, sorsuk, titkuk van már, hogy — ezt azért tudják egymásról — mindkettőjük külön cipeli magában a bánatot, miközben ballagnak egymás mellett a tér felé.

Mert ott kezdi Ló minden napját, a téren a kutyával.

Mert a kutyás kezdi a napot, súlyozza és zárja, és a kutya a napot szépen tagolja, a kutya szigorú rendet visz a világba.

Ha fú, ha fagy, ha tűz a nap, fél tízkor lenn van Ló a téren.

Jó tér ez, Ló mindig szerette, bár igazán nem ismerte, és már nem is ismerheti meg soha. Ahhoz, hogy egy teret megismerjünk, a tér közelében kell iskolába járni, a téren kell fölcseperedni, a téren kell átmenni évtizedekig naponta.

De még így is szereti és ha nem is ismeri, de azért sejti Ló a teret.

Minden van itt, és mindenki itt van: jó időben foglalt az összes kártyaasztal: itt kosztol, kézikocsijával leparkírozva a papírgyűjtésből élő, itt gyűlik össze tarka, hangos, néha dalra-táncra is kapó csoportja a környéken élő etnikai kisebbségeknek, itt ultiznak az öregek — a város legöregebb kerülete ez —, itt szellőz a seftes, itt szusszan az őrző-védő, itt tárgyal a Lépcsősben székelő maffia.

A Lépcsős névre hallgató sarki intézmény a tér legérdekesebb helye, de hát annyi hely van és annyiféle, pár méterrel odébb pajeszos haszidok ereszkednek alá a kóser borozóba, a Salomba elegáns turisták térnek be estelente, a Kádár körül színészek rajzanak ebédidőben, a Kaiser sörözőbe ügyesebb taxisok, zsebitelefonos, jobb híján vállalkozó gyűjtőnéven illethető mindenféle népek, kereskedők, jobban szituált csarnoklátogatók térnek be leginkább, és persze néha Ló is, mert ide be lehet menni kutyával. A kutyás ugye egészen speciális, ám könnyen átlátható szempont szerint csoportosítja a vendéglátóipari létesítményeket is: az egyikbe be lehet menni kutyával, a másikba nem.

Ilyen szempontból, hála égnek, a legtöbb környékbeli hely kiváló.

Minden van a téren tehát.

Még illemhely is.

E köré kerített az önkormányzat úgy egy éve egy hivatalos kutyakörletet, amelyet azonban a legtöbb kutya szűknek érez és továbbra is az egész teret veszi igénybe, nyugodtan lehetett volna nagyobbra képezni, de hát mit érthet egy önkormányzat a kutyához.

Pár hete ehhez a kerítéshez kötve egy kis, fekete kutyára lett Ló figyelmes.

Istenem, gondolta, kikötötték.

De gazdát nem látott sehol.

Istenem, gondolta, biztosan bement intézni dolgát.

De a kis kutya ott volt kikötve délután is. Eléje kis lábaska került.

Este, pontosabban éjszaka Ló a kutyával másik térre jár, ahol több a lámpa, de másnap reggel újra kinn látta kutyát, és ott volt az délután is és harmadnap és negyednapon is.

Lóban lassan összeállt a kép.

Ez a szegény kutya itt él a téren kikötve.

öreg gazdája, aki nyilván egyedül nevelte, kórházba került, talán meg is halt, az új lakók vagy a szomszédok pedig töprengtek egy darabig, agyonverjék vagy lehozzák a kutyát, végül diadalmaskodott a lelkükben az emberség, és lehozták és kikötötték az illemhely rácsához.

Itt aztán valaki megszánta, kis lábasban vizet tett elé, mások egy-egy falatot hoznak talán, de új gazdája egy hét múltával sem akadt a kiskutyának.

Pedig borzasztó helyes kutya volt, elálló fülű, szomorú, szinte esdeklő barna gombszemű.

Sajgott a szíve Lónak.

Ő is vitt le már néha ezt-azt a kikötött kutyának, összeismertette a sajátjával is, de levitte a nevelése alá került szegény lányokat is, nézzék meg a kiskutyát, ők is sajnálkoztak, meg az ismerősök és barátok, akiket Ló szintén levitt kutyasajnálóba, később kezdett telefonozni is, fölhívott kutyás ismerősöket, állatorvosokat, állatvédőket, mindenféle kutyamenhelyeket.

Végül az egyik kutyamenhelyen kedvesen közölték, hogy ők szívesen befogadják a kis ebet, ha elviszi hozzájuk valaki, mert ők szállítani nem tudnak.

Ló maga nemigen vezet, pár napba telt, amíg talált alkalmas barátot, aki vállalkozott a fuvarra és akivel egy szép, napos délutánon elmentek a térre kiskutyát menteni.

Vitték a lányokat is, hadd lássák, milyen jó is az, jót csinálni.

A kiskutya ott volt kikötve.

Örömmel fogadta a jótevőket, szeméből félreérthetetlenül érződött a könyörgés: vigyetek el, könyörgöm, vigyetek el innen.

Már éppen oldozták volna el, amikor észrevették, hogy a lábaska üres.

Gondolták, okos lesz megitatni a nagy utazás előtt a kis kutyát.

Ló fogta a tálkát és bement az illemhelybe.

Nem járt itt még soha.

Egy férfi ücsörgött odabenn egy széken. Érdeklődéssel figyelte, amint Ló vizet tölt a lábasba, aztán megszólalt:

— Mi van, elfogyott a Buksi vize?

— Tessék? — hökkent meg Ló.

— Köszönöm, hogy visz neki. Tudja, én nemigen tudok kimenni innen, őt pedig nem szabad behozni, de otthon hagyni sincs szívem, nem szeret egyedül lenni, meg nekem is jólesik, ha itt van a közelemben, tudja, ketten élünk, nekem nincsen senki másom, csak ez a kutya…

— Igen, igen — motyogta Ló, kiment, letette a vizet a kutya elé, és terelte gyorsan el övéit.

Bächer Iván