A vérvád receptje

Kende Tamás fiatal történész — könyve alapján úgy tűnik: valóban történész, ami ritka manapság — könyvet jelentetett meg Vérvád címmel.

Nem vidám, de gondolkodtató olvasmány.

A vérvád minden mozzanatában az előítéleten alapszik. Az olvasó ráébredhet: a vérváddal kapcsolatban is számos előítélet él benne.

Ilyen például, hogy a vérvád csak zsidókkal szemben merülhet föl.

Kende Tamás könyvében külön fejezetet szentel a nem zsidóellenes vérvádaknak. Természetesen vádolták a keresztényeket rituális gyilkossággal a rómaiak, a századforduló Kínájában jezsuita szerzetesek lemészárlásakor is fölmerült a vérvétel vádja. Oroszországban keresztény szekták tagjai kerültek bíróság elé újszülöttek feláldozásának, és a belőlük készített kosztok készítésének és fogyasztásának vádjával, és a múlt század végén egy rokon nép, az udmurt közösség is gyanúba került, sőt perbe is fogatott egy, a szomszédos orosz falubeli lakos fejetlen lelt holttestével kapcsolatosan.

Kende Tamás különbséget tesz vérvád és konkrét perben manifesztálódó vérvádeset között. Könyvében csak az utóbbi jelenséget vizsgálja, gondosan számba véve és eredeti levéltári forrásokra támaszkodva, taglalva az elmúlt évszázadok legjelentősebb németországi, franciaországi, lengyelországi, oroszországi, magyarországi és csehországi vérvád-pereit.

Ez utóbbiakkal kapcsolatosan újabb előítélettől kénytelen megszabadulni az olvasó.

Hogy ugyanis a csehek e téren is különbek lennének a térség népeitől, nemzeteitől.

Egy frászt!

Kelet-Közép-Európa első vérvádpere Prágában esett meg, és a Monarchiához tartozó Csehország dicsekedhet az egyetlen, a vádlott elítélésével végződő újkori vérvád perével.

A prágai zsidók vérvádtól való rettegése teremtette meg a prágai zsidóságot „őrző-védő” Gólem figuráját.

Míg a „barbár” cári Oroszországban lezajlott és a könyvben részletesen ismertetett vérvádperek kivétel nélkül a vádlott fölmentésével végződtek, addig a századforduló legnagyobb port fölvert csehországi vérvádperében halálos ítélet született. 1899. április 1-jén, a húsvétot megelőző nagyszombaton a vérvád-históriák mindig a húsvéti passiókat színesítik, most is a zsidó és a keresztény húsvét között történt az eset — nyakán csúnya sebbel megölve lelték Anezka Hruzovát, pontosabban lelte a tömeg, több száz falubeli. (Ez a körülmény is tipikus a vérvádak, illetve vérvádperek históriájában, a fölháborodott, megindult és könnyen fanatizálható tömeg.)

A tömegből merült fel először a gyanúsított, Leopold Hilsner neve.

Most már csak egy buzgó rendőr, egy még buzgóbb városi tanácsnok, egy őnála is buzgóbb pap — pap nélkül nem esett vérvádper Európában — és végül egy mindenkinél buzgóbb fiatal prágai ügyvéd, bizonyos dr. Karel Baxa kellett, egyszóval az intelligencia — vagy játékszervező, ahogy a könyv szerzője nevezi ezt a minden vérvádperhez elengedhetetlen mozgatót, aki mindig értelmiségi és aki „tudományos alapra” helyezi az ügyet — és a szegény, 23 éves, nincstelen csavargó, Hilsner sorsa megpecsételődött: a bíróság előbb halálra, végül kegyesen életfogytiglani börtönre ítélte.

Hogy a történet szebb legyen, az esküdtszék tettestársként a bolygó zsidót, Ahasvérust jelölte meg.

Nem segített az sem, hogy a szegény Hilsner védőjét Tomas Garrigue Masaryknak hívták.

Masarykot bátor és böcsületes viselkedéséért a polgári Prága intelligenciája mély megvetéssel sújtotta, politikai elvbarátai kiközösítették, egyetemi tanítványai pedig majdnem agyonverték.

A vérvádló ügyvédnek szép karrier előtt nyitott utat a hírnév: Baxa doktor 1918-ban a térség polgári mintaállama polgári mintafővárosának, a minden kelet-európai értelmiségi által csodált polgári Prágának főpolgármestere lett és az is maradt 1937-ig.

Természetesen a köztársasági elnök iktatta be, bizonyos Thomas Gamgue Masaryk.

Ehhez a történethez képest a mi tiszaeszlári — a könyvben szintén részletesen ismertetett — esetünk megható happy enddel végződő európai polgári mese csupán.

A gyerekek miatt talán még érdemes megjegyezni: ez a Hilsner és a többi az elmúlt évezredekben vérvádperben elítélt vagy perbe fogott zsidó nem vette vérét keresztény kisdednek, hogy azt a húsvéti pászkába keverje — a pászkába ugyanis nem kell vér.

Abba víz és liszt kell csupán.

Legföljebb még kis olaj.

De hát a játékszervezők, azok az értelmiségiek, akik a társadalmat „ők”-re és „mi”- re osztják, akik éltetik és generálják az előítéleteket, ezek a kedves, jó ismerőseink mit sem konyítanak gasztronómiához. (Kende Tamás: Vérvád. Osiris Kiadó. 1995. 620 forint.)

Bächer Iván