Klein-mese

Mindenki bajai. Aki nem, az mohácsi. Ő bajai.

Anyja gazdag, parasztos zsidó zsákponyvakereskedőnek, Mannheim Sándornak kis termetű, finom arcú lánya volt, aki csodásan blattolt mindenekelőtt.

A papa a szép nőket szenvedéllyel — inkább: sportszenvedéllyel — kedvelő, igen szép férfi volt, Klein Oszkár, vagy ahogy a családtagok szólították, amikor hajnaltájt hívták haza a Nemzeti kártyaasztala mellől: Oktáv… Oktáv, könyörgöm, Oktáv, gyere haza…

Lehet, hogy jó ember volt, de nem mutatta.

A laktanyával szemben lakták, a Laktanya utca 12. szám alatt egy fél ház két, jéghideg szobáját.

A gyereknek az első tizenkét év pokol volt. Zsarnok apával, koldusszegényen — mindent elvitt a tarokk — nem tudott örülni a Rosenfeld József igazgatta zsidó elemi emberségének sem.

Aztán meghalt a nagymama, és az asszony a fiával átköltözött az özvegy Mannheim Munkácsy Mihály utcai nyolcszobás pompás házába.

Úri sora lett a gyereknek.

De a ciszter gimnáziumban ott kellett folytatni, ahol az apácák felügyelte óvodában abbahagyta Dodek Dezső, aki először szoktatta a zsidózáshoz a négyéves gyermeket. Sovány vigasz, hogy a kifejlett Dodeket később saját bajtársai verték agyon az orosz fronton, mert szakács volt és persze lopott…

A bajai cisztereknek sok okuk nincs büszkélkedni alma materük múltjára.

Nemhogy szabad zsidózás volt, de javallott.

— Zsidó sakter — szállt az üvöltés a derék osztálytársak, Bakó Hugó és társai szájából, ha csak a túloldalon feltűnt a kis Klein.

Persze jó példával a tanárok jártak elöl.

Deáki Dörfler Sándor magyar-latin szakos tanár — volt egy irodalomtörténete, amelyikben Mécs László képviselte a magyar költészet csúcsát, és amelyikben a nemzetellenes, szifiliszes Ady és a skizoid, kommunista József Attila pár sorban lett elintézve — órák alatt ezekkel a szavakkal simogatta a gyerekek buksiját:

— Kis népem…

Csak két gyerek fejét nem simogatta soha: Sándor Andrisét és Kleinét.

Őket viszont mindig egy csónakba ültette Barta Lénárd, a cserkésztelep csónakházának ura: soha Klein gójgyerekkel nem kilbótozott…

Apró, finom pedagógiai figyelmességek…

És ehhez jött az osztálytársi üvöltés nyolc éven át:

— Zsidó sakter!

Ez utóbbi minősítés bántotta különösen a gyereket.

Apja, Oszkár, gyakran mondogatta legyintve egy a városba frissen költözött testvérpárra:

— A sakter fiai…

A sakter fiai egyébként Schwartz bácsi fiai voltak: Albert és Zoltán. Az öreg Schwartz az Anschluss után telepedett Bécsből Bajára — itt hirdették a megüresedett sakteri állást. Volt ugyan a Rubovics, de nagy volt a hitközség, kellett sakter kettő.

Az új sakter a főfoglalatoskodás mellett megelégedéssel töltötte be a másodkántori tisztet is, szép lírai tenorja volt. Albert fia zenész is lett, unokája pedig mostanság indul ígéretesen a színirendezői és költői pályán.

Zenét Baján mindenki tanult, akkor, amikor még Baja Baja volt.

Klein küzdött a zongorával húsz keserves éven át.

Keze nem mozgott kellőn, agya sem állt a muzsikára, egyedül áradó lelke volt bélelve zenével.

De a pódiumon, a vizsgákon már félt ekkor is — rettegte, hogy valahonnan a hátsó sorokból bekiáltja Bakó Hugó:

— Zsidó sakter!

A gondtalan gyermekkori boldogság korszakát fölváltotta már a szorongás, a félelem kora.

Ez elmúlt abban a pillanatban, amikor már az életet kellett védeni.

1944 májusában Hódmezővásárhelyre vonult be munkaszolgálatra. Rajparancsnok lett. Ő üvöltözte civil ruhás, sárga karszalagos bajtársainak a városban ide-oda vonulva a bal-jobb- balt.

Nem volt hálás mulatság: a vásárhelyi nép köpködött a járdáról magyarosan:

— Piszkos zsidók, megkaptátok, ti ganék!

A rendesebbje elfordult legalább, ha harsant a kis Klein hangja:

— Bal-jobb-bal!

Egyébiránt itt zsákoltak, cementet. A többség egyet bírt, a kárpátaljaiak persze kettőt.

Aztán Újvidékre került a század. A szerb asszonyok az első éjszaka hoztak kosztot, a szerb férfiak jöttek a második éjjel:

— Gyertek, hülye zsidók! Három óra múlva Tito partizánjai lehettek.

Nem mert menni senki.

Galícia volt a következő stáció. Jeremcse Nadorvna. Árokásás. Eddigre már mindenki leadott húsz kilót. De az ortodoxok — negyvennégy szeptember vége volt — tartották a Jóm Kippurt. A keret tagjai — derék bácskai legények — látták, hogy tizenvalahány muszos csajka nélkül sorakozik. Kérdezték, mi van.

Mikor megtudták, hogy böjt a zsidóknál, csajkát üvöltöttek a kézbe, letolatták az ünnepet tartókkal a gatyát, teliszaratták az ortodox csajkákat és megetették persze.

Rendesek voltak, mert nem öltek.

Parancsnok volt Laczó Endre.

Október 16-án Perőcsényben voltak, Ungvár felett.

Vonultak alig negyvenkilósan: „Bal-jobb-bal!”

Egy paraszt vetődött a menet elé, súgta dühösen:

— Nem sül le a képetekről a bőr, zsidók! Itt vannak a ruszkik már az erdőben!

Gutléber Ferenc volt, Perőcsény, Kossuth utca 12.

A körletben — elszálasiasodott a keret — üvöltésre, verésre, rugdosásra váltott az addig csak kegyetlen, de nem tettleges bánás.

A kis Klein beszélt tíz bajtárssal. Köztük volt Hilferding Ottó szabadkai cipőgyárosnak és Rosenberg Gyuri szabadkai bőrgyárosnak a fia. És Friedländer Laci, aki szép volt, mint egy szobor.

Nagy volt a pánik, könnyen ment a dolog. Kimentek simán, este hét körül.

Vonult a kárpátaljai éjszakában tíz zsidó. Elöl üvöltve a kis Klein: „Bal-jobb-bal!”

Megálltak Gutléber Ferenc kapuja előtt. Közben egy öregasszony üvöltözni kezdett, persze:

— Mit kerestek itt, mocskos zsidók!

Gutléber megetetett, hisz paraszt volt, az etetést nem hagyhatta hátra, de aztán kijött és odasúgta:

— Én most itt kurvára foglak titeket zsidózni, és rugdosni is fogok.

És lőn.

Viszont bevitte az erdőbe mind a tízet. Ott dekkoltak tíz napig. Gutléber vitt kétnaponta egy zsák krumplit. A tizenegyedik napon hírt hozott:

— Gyerekek, bejöttek a ruszkik, de ne gyertek együtt, éppúgy bevágnak táborba, ha nem vigyáztok, mint a tieitek…

Kettesével mentek. Az első pár a két bőrös volt, a Hilferding és a Rosenberg, akik még akkor is teli voltak pénzzel.

A kis Klein a Friedländerrel utolsónak ereszkedett az erdőből alá. Még meg is aludtak Gutlébernél, mielőtt bementek volna Ungvárra. Ott mondta nekik rögtön egy jó ember: „Az iskolában kaptok kaját”.

Bementek az iskolába és kaptak kaját, akár a többi begyűjtött fogoly.

Szerencsére megpillantották a kerítésnél két bajtársukat, Hilferdinget és Rosenberget. Motorkerékpárral voltak. Mellükön partizánjelvény virított.

Mondták Kleinék rögtön az orosznak: „Együtt voltunk partizánok azokkal…”

Mentek oda, súgta a kis Klein a bőrösöknek: „Én csináltam partizánt belőletek…”

De azok egyszerre vágták: „Sose láttuk ezt a két embert…” (Két évvel később a kis Klein kifordult a Visegrádi utcából a Szent István körútra. Rossz kedve volt, gyönyörűséges felesége csalta éppen a színésszel, aki kiugrik később az ablakon. Kifordul a rosszkedvű kis Klein a körútra és persze, hogy a Rosenbergbe botlik. Rosenberg térdre bukik majd, zokog: „Bocsáss meg, Lacikám, bocsáss meg!” Aztán a Rosenberg kiment Angliába, és tőkés lett volna belőle, bizonyára derék, ha meg nem hal rákban. De meghalt rákban.)

A táborból a kis Klein maga sétált ki, hátrahagyva a jóságos Friedländert.

A többi kilenc biztosan megmaradt. Rajtuk kívül a század 162 emberéből még 10.

Besétált tetvesen, rongyosan, negyvenkilósan Ungvár főterére.

Itt egy csudaszép asszony leszólította: „Bocsásson meg, uram. Doktor Fekete Gyuláné vagyok. A férjem ügyvéd volt, elvitték… Majd megörülök… Engedje meg, hogy segítsek valamit magán. Úgy érzem, azzal behozok valamit…”

A konyhában kapott ágyat a kis Klein addig, amíg a lapostetűt lehuszárzsírozta magáról a Joint mellékhelyiségében. A Joint azonnal Ungváron termett, lehetett ebédelni ott, kellett az erő, akkor még arra sem volt, hogy a szép, jóságos özvegyasszonyra rápillantson akár csak…

Aztán hírét vette, hogy százötven bajai zsidó megmenekült, köztük apja, anyja.

Mert ilyen a világ: minden van benne. Még derék polgármester — dr. Bernhardt Sándor — és jóindulatú SS-tiszt — bizonyos Rumpf főhadnagy — is, akik Baján — egyedül az országban — kicsit elszabotálták a deportálást.

Karácsonyra ért haza Klein, gyalog Bajára. Becsöngetett a Munkácsy utca 2.-be.

Anyja jött petróleumlámpával. Nyitotta a kaput. Arcába világított és kérdezte:

— Kit tetszik keresni?

A kis Klein később zenét tanult Pesten, majd vezetett kórust, fiatalok művészklubját, később igazgatott iskolát, közben abszolvált három feleséget, két gyereket.

Húsz éve abból él, hogy képeket ad-vesz.

Kosztot a hitközség hoz neki, ő péntekenként aukcióra jár, néha — ha van valami — a Bálint-házba, sokat telefonoz, van pár haverja, amúgy üldögél egy körtéri lerobbant garzonban, elképesztő képek — félelmetes, kétfelé hasadt arcú, skizofrén nők — között, és várja, mikor megy föl az áruk.

Bächer Iván