Fagyott falu

Ember nem emlékszik ennyi hóra.

Lassan három hónapja nem olvadott el. Sokan vélik az Egységben — mert a vélekedések zöme itt válik közkinccsé —, hogy ez a hó már nem is fog elolvadni soha. Úgy odafagyott a földhöz. Nem is hó ez már, nem is jég, hanem kő.

Pedig tavaly ilyenkor már lehetett metszeni, ásni, dugdosni a földbe a salátát, a hagymát.

Most meg nem lehet csinálni.

Még az Egységbe is csak módjával lehet menni.

Ahhoz ugyanis pénz kell. Az meg nincs. Mert a pénzhez munka kell. Az meg pláne nincs. Most még annak sincsen, akinek nyáron akad.

A vízügyeseket hónapok óta fagyszabadságon jegelik. Kapnak havi hetet. Kézhez: hatezerötöt Tessék azzal az Egységbe menni! Tessék avval bármit is csinálni.

Ugyanez a helyzet az erdőgazdaság néhány kósza munkásával is.

Az éppenhogy még, de tényleg éppenhogy még, csudák-csudájára vegetáló téeszbe néha-néha betéved az a néhány, akinek ott még dolga van — a jószág maradékát csak kell etetni, a gépek körül is lehet matatni.

De aztán kész.

A magángazdák — vannak hárman-négyen — nem tudnak adni munkát, az egyház építkezései is szünetelnek ilyenkor, nincs napszám, nincs fusizás, semmi nincsen.

Tél van. Kutya tél.

Az ötszázból jó, ha harminc dolgozik ilyenkor.

Kilencvenszázalékos munkanélküliséggel indul ez a falu Európa felé.

A betelepedők, pontosabban a betelepedők gyermekei, unokái, akik persze törzsökösök már — nem tehetnek róla, de — nem tudják, hogy nem volt mindig így.

Valamikor télen is akadt dolog.

És persze télre is jutott tartalék, a legtöbb német gazdának nem volt gond járni a kocsmába, egyikbe a négy közül, vagy a két olvasókör valamelyikébe, vagy a vendéglőbe, nem csupán iddogálni, biliárdozni, hanem sakkozni, ultizni, újságot olvasni, danolni.

És persze egy héten kétszer-háromszor a pincébe is ki kellett nézni.

Az asszonyok pedig ilyenkor veselkedtek a ruhának.

Hisz a csizmán, a klumpán és talán a kendőn kívül — ezt mindig kezében nyoszorgatta a fehérnép, ha nem dolgozott — minden otthon készült.

Az enkézzel nyírt birka gyapját ekkorra már kimosták, a kártolómestertől is visszajött az régen. A fonásra alkalmassá tett matériát ilyenkor, télvíz idején fogták munka alá.

Szép, társas ténykedés volt a fonás, céljára külön tér nem szolgált, hol az egyik, hol a másik házban gyűltek össze az asszonyok, eszegettek szárított gyümölcsöt, sós vízben főztek kukoricát, néha pattogtatták is a szemeket, és beszéltek mindenekelőtt, képzelhetni mit és mennyit főleg…

Az elkészült fonalat diófalevéllel festették barnára, ha más színre vágytak, akkor boltban vett ruhafesték segített.

Ebből kötötték aztán, ilyenkor, télen a lábbelit, a tutyit, a kapcát, a harisnyát, a zoknit, a kötött kabátot, vagyis Shuracot, a vállkendőt, magyarul Imbengstamot és minden egyebet.

Persze szépen ki is cifrázták, még a kapcák felső sávját is tizenöt centis színes csipkemintával.

De télen bíbelődtek a vászonholmival is.

A vásznat maguk termesztette kenderből csinálták, nyűtték, áztatták — áztatószoknyát öltöttek ehhez —, szárították. tilolták, fésülték, tisztították, elegyengették, megfonták és aztán a férfiak szőtték, talán még Hessenből származó székkel.

A durvább vászonból kapcatalp, a finomabból lepedő, a még finomabból ing, törülköző lett.

Ez utóbbit színes szálakkal kombinálva szőtték.

A vászoningek csípőig finom szálból készültek, a szoknyarész lepedővászonból, a nyakat, az ujjat schlingeléssel mintázták. A ruhadarabok széleit hímzőfonállal — pikésorral — behorgolták.

És ez mind télen volt, egykoron. Legalábbis így mesélik.

Manapság az egykor volt munkahelyek szép emlékét idéző munkásruhákkal nem kell bíbelődni ennyit. Olvasókörről pedig még csak nem is olvas már senki.

Most télen semmi nincs.

Egy dolgot lehet csinálni csupán.

Enni.

Bár akad, akinek gond, nagy gond ez is, de azért a többségnek teli van a kamrája.

A disznótorok után vagyunk. Aki ad magára, kettőt is ölt.

Mostanra beérett minden, már a hatalmas sódarok is lemásztak a füstről, és öröm kibóklászni reggel-este, fölnézni a vaskos kolbászok, csípős szalámik fejjel lefelé lógó rengetegébe, amelyikben, mint megannyi fehér szikla, sorakozik a jól pácolt, húsos szalonna és diadalmasan hatalmasodnak a sonkák, a fűszeres hússal töltött katikönyökék, a német szokás szerint felfüstölt hurkák, a gondosan őrzött sajtok, és odalenn teli van az ötvenliteres zsírosbödön, kettő, és még tepertő is zörög a vájdling alján vagy nyolc-tíz marékkal.

Tél van, hát eszünk. Váltjuk a zsírt a hússal, a húst a zsírral, a kenyérrel spórolunk, ott van a savanyú, jól termett az idén az uborka.

Márciusra egy tonnát hízik a falu, biztosan.

Nem baj, majd leadja tavasszal. Ha az élet beindul.

De most még nincsen mit csinálni. A téli sportok közül is csak egy dívik: a szánkó.

Ebből kétféle típus ismeretes.

Az egyik a kert végiből, téeszcsűrből elővakart lovasszán-maradék. Ehhez kell vagy hat-nyolc teljesen mákos félsportoló, aki föltolja, vonja a pincedomb tetejibe, ott aztán mind rákapaszkodik, vigyázva, nehogy csak egy is lemaradjon, mert ezzel a szánnal egy szezonban csak egy menet van, de az az egy aztán olyan, hogy aki tud még emlékezni utána rá, az nem felejti el soha.

Mesélik, hogy pár éve valaki rendes, csehszlovák gyári szánkóval is próbálkozott, vagy ötezer forintba kerül az ilyen, persze az első menetben ripityára tört, és nem is olyan jó, mint a másik szántípus, az ártalmatlanabb: a szalmakó, a szalmával megtömött nejlonzsák.

Ügyesen kell tömni, hogy kemény legyen, de mégis alakítható, mindenkinek testre kell formázni pár lecsúszás alatt, lehet rajt ülni is, de jobb hason, kormányzás szempontjából mindegy, mert ez sem kormányozható, de az nem is fontos, fontos, hogy csúszik, megy, mint az állat, és el nem romlik, nem törik, ha szakad is, van belőle másik, lehet újra húzni föl, a pince kitárt ajtaja előtt megpihenve persze, mert muszáj a kitett bográcsból egy kis forralt bort kortyintani, esetleg odabent valami házi vegyessel bátorítani, tájborral netán a torkot marni, hogy aztán induljon újból föl a téli sportra az ember és zúduljon zsákján, hasán, hátán, pörögve, forogva, a fagyott havon, vagyis sziklakemény jégen alá, és aztán indul újra föl, míg csak el nem fogy a pálinka, a forralt bor és a bőr a sajgó karról, a véres pofáról, de kit érdekel az már akkor, mikor bealkonyul és az ember boldogan üvölt a pince előtt, hogy egyszer élünk, a jó édes istenit, csak egyszer élünk.

Nyilván ezt mondta magában Öcsi is, amikor pár nappal előbb kikérte a tizedik meleg bort, mielőtt hazaindult volna a tízfokos hidegben.

Másnap reggel az iskolába igyekvő gyerekek találtak rá.

Nem siratták sokan, de bólintott rá, maga elé meredve egy pillanatra, mindenki: szép, szenvedésmentes távozás az ilyen, Öcsi szenvedett úgyis eleget odabent a hűvösön, ahová emberölésből kifolyólag került szegény.

Nem is mondott rosszat róla senki.

Csak akik odafönn a dombon kezdték a munkát délután — itt ugyanis nincsenek hivatásosok, itt egymást viszik ki és teszik gödörbe az emberek —, azok szentségeltek: ötven centi mélyen fagyott át a föld.

Hiába, ember nem emlékszik ekkora télre.

Tavaly ilyenkor már lehetett metszeni, ásni, dugdosni a földbe a salátát, a hagymát. Most meg még semmi nem került bele. Csak szegény Öcsi.

Mindegy. Szép halála volt, ha már az élete nem lehetett az.

Nyugodjon békében, a dombon odafönn.

Bächer Iván