Népszabadság, 1996. február 24.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Svarc Ede grafikus mindig méltón ünnepli felesége születése napját.
Magyarul: hatalmas bulit rendez. Ez alkalommal maga főz.
Tudni kell, hogy Svarc Ede nem főz amúgy. Csak felesége születése napján. Akkor főz. Nagyon. Sokat. Jól.
Tavaly gulyáslevesnek veselkedett neki.
Jó gulyást csinált, marhahúsból, lapockából, fartőből, szétvert csontból, sok hagymán dinsztelte, nem sajnálta a zöldséget, krumplit, és tett bele, bizony tett bele két jó húsos malackörmöt is, mert tudta, hogy az adja meg a jó sűrű zaftját a gulyásnak. Pirospaprikával sűrítette, a végén megszórta petrezselyemmel, leemelte a hatalmas kandlit a lángról, betette a spájz kövére.
Lefedte fedővel gondosan.
Másnap nyolckor kelt, levitte a kutyát, megitta kávéját, túlesett a toalett kötelező szertartásain, felöltözött, leült rajzasztalához, kézbe vette a tustollat, letette azonnal, fölállt, kiment a spájzba, lehajolt, fölemelte a fedőt a lábosról és így szólt:
— A cicába!
A leves tetejét zavaros hab borította.
Mélyéről, mint valami pokolbéli kotyvalékból, bugyborékok vartyogtak a felszínre lomhán.
Megbuggyant a Svarc gulyása!
Nem tudta Svarc, hogy a forró levest nem szabad lefedni. Mert akkor megbuggyan. Pláne, ha van benne köröm. Svarc nem tudta, lefedte, volt benne köröm.
A szegény grafikus kétségbeesve támolygott be asszonyához.
— Megbuggyant a leves, anyjuk.
Az ünnepelt sietett a kamrába, komor arccal szemrevételezte a bajérte kosztot.
— Bravó — mondta. Aztán leült a konyhában, és rágyújtott egy cigarettára és elkezdett majszolni hozzá egy banánt. Mindig így tesz az asszony. Ha valahová indulni kell, ha valamit csinálni kéne, ha döntésre érett meg a helyzet, akkor mindig leül, rágyújt egy cigarettára és fölbont egy banánt.
— Hát ez megbuggyant — mondta a cigi felénél. Hiába, az asszonyok mindig fején találják a szöget.
Mondta is Svarc rögtön erre:
— Meg.
— Megpróbálom megmenteni — mondta Svarcné. — Ha már te így elhibáztad. Mindenesetre menj le a boltba, hozz valami ropit.
Amíg Svarc lement, a derék asszony föltette a levest a lángra, átforrázta alaposan, tett bele pirospaprikát, hogy elvegyen valamit a beteg, fakó színéből, tett bele csípőset is, hogy elüsse a savanykás alapízt, és szaggatott bele csipetkét, hogy legyen valami biztosan friss is a levesben.
Aztán rágyújtott egy banánra.
Délután nézték a levest. Külleme elég jó volt ahhoz képest, hogy milyen rossz volt amúgy. Bele-belemertek a kanállal, kóstolgatták, szürcsölgették, végül Svarcné rágyújtott egy banánra, és így szólt:
— Ezt még a vendégeknek sem adom.
Készítettek szendvicseket gyorsan, a hall nagy kerek asztalára hányták a tallért, a ropit és fogadták a népes vendégsereget, diskuráltak, társalogtak, ahogy az ilyen alkalommal általános szokás.
Éjfél után Svarc, aki mint mindig, most is egész este esztétikai és irodalomelméleti kérdésekről cserélt eszmét barátaival, szenvedélyes amatőr esztéta volt ugyanis a grafikus, szóval Svarc Ede éjfél után kitévedt a konyhába.
Mit látott?
Bal Bencét látta, amint az a tűzhelyen felejtett fazék fölé hajolva a jobb kezében lévő merőkanállal a bal kezében tartott tányérba szed magának éppen.
A buggyant gulyásból!
És már kóstol is bele. Svarc kétségbeesve nézte. Bal Bence elégedetten villant rá a szemüvege mögül:
— Egész jó! Mi ez? Korhelyleves, ugye?
— Korhely… igen… — motyogta Svarc, és ment be a szobába, az ünnepelthez és súgta a fülébe:
— Eszik a levest…
— Kicsodák?
— A vendégek…
— Hadd egyék.
— Rosszul lesznek…
— Ezek? Áh! — vonta meg vállát az asszony, és rágyújtott egy banánra.
Akkor már harsantak a hangok a konyha felől:
— Gyerekek, ez a Svarc ez egyszer megint kitett magáért! Valami isteni a levese! Korhely!
És már tódult is a konyhába a nép, szedték le a tányérokat a polcról, szerelkeztek föl kanállal, és szedett mindenki magának, szépen, sorban és aztán állva, ülve, ölből, asztalnál, ki, ahol érte, ette.
A megbuggyant levest.
— Isteni — mentek oda Svarchoz többen is.
— Igen… Ö… Nem kevés a káposzta benne?
— Nem. Én különben is utálom a káposztát. De ez remek. El van találva. Éppen annyira savanykás, amennyire az ilyenkor jó a gyomornak.
Hajnalban Svarcné belenézett a levesbe. Pár leszopogatott malackörömperec csont koppant a lábas alján.
— Kár lett volna érte — bólintott az asszony elégedetten, és rágyújtott egy banánra.
Bächer Iván