Remekmű született

Nem dicsekvés, egyszerűen öreg vagyok, tót vagyok, otthon szeretek lenni leginkább, nemigen járok sehova, moziba se, oda aztán végképp nem, mi tagadás.

Nem voltam legalább tíz éve.

Most mégis majdnem elmentem.

Kezembe akadt ugyanis az idei filmszemle prospektusa.

Végiglapoztam érdeklődve, láttam rögtön, sok film készült, jó nevekkel, bizonyára talál majd minden moziba járó néznivalót, szépet, okosat, érdekeset magának.

De engem igazán egy alkotás hozott lázba.

Bőséges, kétnyelvű ismertető imigyen tálalja a film tartalmát. Öt ember XVII. és XVIII. századi verseket, haikukat talál. Kedvük szerint választanak közülük, egymástól függetlenül etűdöket találnak ki a versekre, majd ezekből a személyes töredékekből összefüggő egészet próbálnak létrehozni. Az akció és jelentés nélküli sorokból történés, talán jelentés is születik. Ez maga a 9 Haiku című film.

Mikor ezt elolvastam, mi tagadás, rémes izgalom kerített hatalmába. Soha még filmre ennyire kíváncsi nem voltam. Éreztem, ha ezt a filmet megnézem, olyat láthatok, mint amilyet még soha.

Már maga a bevezető képsor!

Elképzeltem azonnal:

Megy öt ember és haikukat talál. Hol mennek vajon? Nyilván a Körúton. De melyiken? Nem mindegy az. Egészen más, ha a József körúton talál haikut valaki vagy a Szent Istvánon. Persze lehet, hogy a Jókai utcán mentek a Nyugati felől. Ott mennek, döntöttem el. És már láttam is, ahogy ott megy az öt ember, libasorban, hisz másként a járdán álló kocsiktól nem lehet, megy az öt ember, ügyesen kerülgetve a kutyapiszkot.

Amikor elhaladnak a Kinizsi sörbár előtt, megszólal nyilván az első, egy kis, kackiás bajuszú állatidomár:

— Ne nézzünk be, fiúk?!

— Nem — mondja a második, egy középkorú, ám még igen energikus hentes: — Még nem találtunk semmit.

Mennek tehát tovább.

Már majdnem kiérnek a Dessewffy sarkára, amikor az első, az idomár megtorpan és fölkiált:

— Hát ez meg micsoda? — és mutat a lába elé.

Körbeállják, nézegetik, végül fölveszik a dolgot.

— Az anyját! — mondja a harmadik ember, egy píjár menedzser — Ez egy haiku.

— Hoppá! Itt van még egy! — mondja a negyedik, egy cingár, olasz szakos bölcsész, aki a fiúkat szereti.

— Itt is egy! — kiáltoznak már mind, és az autók kerekei körül összeszednek összesen kilencet.

— Mit csináljunk mármost ezekkel? — kérdezi az ötödik, egy köpcös kis kopasz hegedűtanár, aki szeret akadékoskodni.

Ekkor már ülnek be a Mediterránba, nyilván, mert a Rozmaring éppen zárva van.

— Próbáljuk eladni! — támad az ötlet.

A menedzser elrohan a Király utcai bizományisokhoz, de kisvártatva lógó orral és kilenc haikuval tér vissza:

— Gyerekek! — kiált föl ekkor az idomár. — Mi lenne, ha választanánk ezekből kedvünk szerint, és egymástól függetlenül etűdöket találnánk ki rájuk.

— Remek ötlet — lelkesednek a többiek.

— De vigyázzunk, hogy nehogy akció és jelentés legyen benne! — óvta a többieket a hentes.

— Csak siessünk, mert nekem mennem kell a gyerekért — mondja az idomár.

— Nekem meg a szervizbe, megint beszart a karburátor — csatlakozik a zenetanár.

Gyorsan kiosztják a haikukat, mindenkinek jut kettő, csak az ötödiknek jut egy, viszont az a legnagyobb, legalább harmincdekás. Aztán megy ki-ki a dolgára.

Két hét múlva találkozik újra az öt ember, de most már a Castró kávézóban, mert közben rájött egyikőjük — a hentes egyébként, ki más? —, hogy ott lényegesen olcsóbb a sör, igaz, hogy nincs csapolt, de száz forint egy üveg Dréher, míg amott ugyanennyiért egy pohárral adnak, ami — Amstelről lévén szó — ráadásul csak két deci, hát persze, hogy a Castróba mennek. Nem hülyék.

Fönn a galérián ki-ki leteszi az asztalra a maga töredékét.

Egyet ki kell selejtezniük, mert maradt benne egy kis jelentés.

De a többi jó.

— Mit csináljunk mármost ezekkel — kérdezi ekkor a kis kopasz tanár, aki mindig akadékoskodik.

— Hát… esetleg — töpreng a menedzser… —, nem is tudom — de akkor már látszik rajta, látszik férfias, feszült, figyelmet sugárzó arcán, csillogó, szigorú szemén, látszik, hogy tudja.

— Nyögd már ki! — nógatják izgatottan a többiek.

— Hát fiúk! Én azt mondom, hogy hozzunk létre ezekből a személyes töredékekből összefüggő egészet!

— Az anyját! — ámul el a zenetanár.

— Ez bizony nekem eszembe sem jutott volna — ismeri be a hentes.

— Zseni vagy, Patyikám, zseni!

— Gyerünk! Próbáljuk meg! — kiált fel boldogan az idomár.

Neki is látnak azonnal. Nem lesz kis munka, el is fogy közben vagy húsz üveg sör, a hentes pedig átugrik Schwartzhoz négy parizeres zsömléért, mert a Castróban csak meleg szendvics van, azt pedig a hentes nem szenvedheti, Schwartz Gyuri pedig tesz a zsömlébe sajtot és uborkát is, dolgoznak hát keményen, energiát, időt, fáradtságot, pénzt nem sajnálva.

De megéri!

Mert estére az akció és jelentés nélküli sorokból történés születik!

— Csodálatos — érzékenyedik el az idomár.

— A cicába — feledkezik meg a menedzser magáról.

— Gyerekek — suttogja fojtottan a hentes. Gyerekek, lehet, hogy ez… gyerekek, én nem is merem kimondani: lehet, hogy ez…

— Na nyögd már ki!

— Lehet, hogy ez egy jelentés?

— Nem lehet igaz…

— Lehet — nyúlik el a hegedűtanár kerek arca.

— Tovább megyek — mondja rekedten, alig hallhatóan a menedzser, ez maga…

— Ne!

— Jézusom!

— Csak nem! — sikoltott föl szinte egyszerre a másik négy.

De bizony — mered az asztalra tágra nyílt szemmel az ötödik. — Ez maga a 9 Haiku című film.

És ekkor a kép kimerevedik, ahogy ott áll a kocsma félhomályában az öt ember a mű fölött, fokozatosan elsötétül a vászon, és közben lassan beúszik és mind hangosabban és diadalmasabban szól Mozart 467-es Köchel-jegyzék számú C-dúr zongoraversenyének vidám, boldog, ujjongó harmadik tétele…

Egy kóbor könnycseppet töröltem ki szemem sarkából, aztán már álltam is volna föl a székből, szedelődzködtem volna le, jegyet venni gyorsan, amikor még egy pillantást vetve a kezemben kinyitva tartott füzetre, tekintetem megakadt az ismertető jobb felső sarkán.

A filmről való tudnivalók — rendező, operatőr, szereplők, gyártó, játékidő, filmanyag, stúdió stb. — föltüntetése mellett még egy apró betűs információ volt olvasható itt a filmről.

Nem készült el.

Végiglapoztam az egész füzetet. A csaknem száz alkotás közül csak ez, csak az enyém egészült ki ezzel az apró megjegyzéssel. Az összes film közül csak ez, éppen ez nem készült el!

De akkor rádöbbentem valamire. Ez a film igenis elkészült!

Rendezője pedig nagy művész, a legnagyobbak közül való.

Hisz ez az el nem készült film létezik, él, ott él bennem, agyamban, lelkemben, immár kitörölhetetlenül, és ez a film nem is csak egy a sok közül, hanem az én kedvenc, az én legkedvesebb filmem, aminek legemlékezetesebb kockáira mindig emlékezni fogok már, hisz lehet azt elfelejteni, ahogy az az öt szerencsétlen vonul a Jókai utca porában, és az a kopasz zenetanár, hát az a figura hogy el van találva, de a többi is, és az a parizeres zsemlével ellenpontozott katartikus befejezés, amikor az ember nem tudja, hogy magába búva zokogjon vagy pedig boldogan kacagjon föl inkább…

Ez a film egyszerűen gyönyörű, tökéletes, felejthetetlen.

Mondjuk ki bátran: zseniális.

És olcsó.

Bächer Iván