Statika

Milesz Márió Ló barátja.

Szakmájára nézve okleveles lerendező.

Milesznek biciklije van, nagy elálló füle és olyan képe, mint, aki azt mondja éppen: „Na jó, most már ebből elég, itt az ideje, hogy kézbe vegyem a dolgok irányítását…”

Mikor Lóék költözködtek, Milesz Márió is segített, persze, éppen úgy, mint a többi Ló-barát, a focisták, tanítványok, kollégák és a többi mindenféle nép. Ki mikrobuszt hozott, ki pogácsát, ki ide cipekedett, ki oda, volt mozgás a Lipótvárosban azon a furcsa napon.

Nehéz költözködés volt több okból is, itt most csak azt említsük, hogy Ló és testvére harmadszáz év után szétköltöztek, kétfelé kellett szortírozni, két teherautóra kellett irányítani a pakkot, nehéz költözés volt, jólesett a segítség.

Este éjfélig dolgozott a nép. Milesz Márió szedte le a karnist, a polcot, a csillárt, aztán még nyugtázta, hogy másnap reggel hatkor kezdés, és elment aludni.

A többiek még elbúcsúztatták pár búcsúkorttyal az elárvult, szomorú lakást…

Milesz Márió lerendező reggel hatkor ott állt az ajtóban. Klottgatya volt rajta és szakadt trikó.

— Na, mi van! Mi lesz? Nincs alvás! Gyerünk! Hol a kocsi? Hol vannak a többiek! Hol az ágy? Hol a zongora?

És nekilátott költöztetni Milesz.

Ami a kezébe került, az már költözött is, lett légyen az hokedli vagy nagyfotel, franciaágy vagy angolvécé, szentkép, ikon vagy mezüze, mindegy volt az őneki, mind egyként röpült a platóra le, majd az új lakásba föl.

És nem tűrt lazaságot a többieknél sem. A lakásban, a lépcsőházban, liftben, platón, utcán szinte egyszerre zengett a lerendező sztentori hangját:

— Fogd meg! Emeld föl! Engedd! Ide tedd! Oda tedd! Ez az! Most van neki statikája!

Aki eleget költözködött már — továbbá, aki vagy értelmiségiféle, vagy ilyentől örökölt — az tudja, hogy a költözködésnek kritikus pontja a könyv.

A könyvet dobozolni kell.

A költözködő már hetekkel költözködés előtt megkezdi az alkalmas dobozok beszerzését közértestől, boltostól, fűszerestől, tapasztalat szerint az étolajos palackok göngyölege a legjobb a könyvnek, de hát rengeteg könyve volt Lónak, nincs annyi olaj a világon, mindenféle dobozba hányták a könyveket bele a régi lakásban Lóék napokig.

Egy félkamionnyi könyvesdoboz állt az új lakás háza előtt a költözködés delén.

És akkor jött Milesz Márió.

Kettesével, hármasával vette széles hátára a könyvládákat, és száguldott azokkal fölfele fáradhatatlanul. Még csak nem is fulladt:

— Na, mi lesz! Gyorsabban! Oda a fal mellé! Nem oda! Oda! Jó! Nem jó! — harsogott a dobozok alól.

Mindenki döbbenten dobozolt.

Milesz az új lakás halljában, a két ajtó közötti faldarabot jelölte ki a könyvesdobozok föltornyozására.

Pár óra múlva már állt is a hatalmas dobozhalom a falnál, egészen a plafonig, kiékelve, gyönyörűen stószolva legalább száz doboz.

Megállt Milesz a torony tövében és büszkén mérte végig alkotását, így nézhette Tatlin is az ő tornyát.

— Na, most egy kicsit ehettek! — vetette oda megvetőn — Tíz perc. Aztán kifestünk — tette hozzá azonnal.

Délután négy körül járt, éhes volt a Ló-nép. Volt koszt bőven, hoztak a barátok, barátnők mindenféle jót, különösen egy hatalmas lábos zsírban, jó sok hagymával lesütött hús körül támadt mozgás, de a lányok-asszonyok mindenféle egyebet is szépen kitettek a doboztorony tövébe: salátát, kolbászt, paradicsompaprikát.

Tollasüti Tihamér éppen a szájához emelt egy gusztusos kolbászkarikát, amelyre egy falat retket is helyezett, amikor történt valami.

Megmozdult a torony.

A plafonig érő doboztorony szépen, lassan elkezdett dőlni kifelé.

A könyvdobozolásnak van egy alaptörvénye. A dobozokat színültig ki kell könyvvel tölteni. Egy milliméter rés sem maradhat a doboz tetején. Ez az alaptörvény itt most sérelmet szenvedett.

És a torony elkezdett szépen lassan dőlni kifelé, rá a tövébe fölhalmozott rengeteg ingóságra, bútorra, konyhai tárgyra, üvegre, csetreszre, emberre, állatra, és mindenekelőtt a szépen agyusztált ozsonnára.

Döbbenten állt mindenki. Állt volna. Csak Tollasüti kezdett nevetni, amitől á torony végképp megingott.

— Emberek — üvöltött föl Milesz. — Mindenki ide! Te ott tartsad! Te hozzál létrát! Széket! Kötelet! Azt a dobozt vedd le gyorsan! Te oda! Te oda, Te oda! Ott fogd, nem! Engedd el! Úgy!

És a nép elszánt Laokoon-csapatként vette föl a küzdelmet a dőlni induló doboztömeggel, harminc kar tartotta, fogta, támasztotta minden oldalról az ennen szilárdságát vesztett alkotmányt, további munkaerők pedig — persze Milesz Márió parancsnoklása mellett — eszeveszett sebességgel bontották a torony bizonytalanná vált részeit.

A munka közben keletkező résekbe, üregekbe Milesz biztonsági embereket állított, akik fölött, alatt, mellett mások megkezdték a rekonstrukciót.

Fél óra múlva újra állt a torony, gondosan beékelve a plafonig, szilárdan, büszkén.

Milesz Márió megilletődve állt a hall közepén és nézte a művet.

Tollasüti szájához emelte a kolbászkarikát.

Ekkor a torony mélyéből egy szelíd hang szüremlett elő:

— És velem mi lesz?

— Ki az? — ámult Milesz.

Só Pali mondták mindjárt. — Benne hagytad a dobozok alatt.

— Nem baj, szelíd ember — kapta be a kolbászt vállát vonva Tollasüti. — Sokat bír.

Milesz kicsit csendesedve, gondterhelt arccal járta körül az alkotmányt.

— Azt hittem, ez a másik lakásban van…

Látta, hogy a szerény matematikus fölfelé tartott két karjával az egész rendszer statikai fundamentumaként szolgál.

— Nem bírja ki pár napig, amíg elkészülnek a könyvespolcok? — kérdezte Milesz.

Kibírta volna, mert Só Pali sokat bír, de azért csak szétbontották persze, mit raktak estig, a tornyot, fölhúzták újra, kifestettek, berendeztek a lerendező vezényletével.

Éjfél után át volt költöztetve a Wallenberg utcába Ló.

Köszönöm, Márió — mondta barátjának nagyon fáradtan. Aztán másnap elment a Kertész utcába lakni.

Bächer Iván