Nóz

Ser Lajos és párja társas összejöveteleket rendez néhanap.

így történt ez most szilveszterkor is.

Vendégül látták barátaikat, ismerőseiket, kollégáikat szeretettel, sörrel, borral, pálinkával, némi koszttal.

Ez utóbbi szokványosnak volt mondható. Öregszenek Serék már újat ötleni.

Rutinból főznek. Odacsaptak valamit, szokott dolgokat. Kencét, salátát, rántott csirkeszárnyat.

— Öreg vagyok, tót vagyok — mondogatta Ser —, zabáljanak, amit kapnak.

De azért csináltak az asszonnyal korhelylevest is.

Nem is rosszat.

Nem olyat, mint csináltak volna egykor, a próbálgatás, a kísérletezés, a szép emlékű ifjúság idején, amikor az ember még akar valamit, valami nagyot, valami különlegeset, valami sosemvoltat.

Nem tettek már bele többféle káposztát, gombócot, kócot, gezemicét, nem csürték-csavárták, variálták.

Megcsinálták.

Egyszerű lett, de jó.

Hunyadi téri savanyú káposzta volt benne, lével, lecsókolbász, virsli és persze valami szép füstölt disznódarabka az íz miatt.

Berántották és kész volt.

Jó lett.

Fogyott is szépen éjfél után.

Pedig a vendégek csak ekkor kezdtek sűrűbb rajokban érkezni.

És fiatalodni.

Hajnaltájra kicserélődött a nép. Serék kopaszodó kortársai hazaszállingóztak. Csak Bal Elek maradt, mert ő még szilveszternek délelőttjén beleesett a vitrinbe és ott elaludt.

Ő bedőlt, a többiek kidőltek.

Helyükre lépett az új nemzedék.

Egyszerű oka volt ennek, persze. A gyerek.

Gyerekből Ser Lajos — barátja kifejezésével — kettőt lízingelt szeretettel. Ezt a szeretetet a kisebbik gyerek akkor éppen húszezer kilométerrel odébb próbálta kiheverni. A nagyobbik még bírta.

Ez a gyerek éppen kíváncsi korba lépett. Próbálgatós, kisérletezős stádiumba ért a gyerek.

Csak ő nem a káposztalevessel kísérletezett. Mindegy. Mindegy, mire kíváncsi az ember.

Úgyis magára kíváncsi.

Nem tudja még, hogy erről az egyről nem tud meg majd soha semmit.

Mindegy. Hadd menjen.

Mert aki kíváncsi, az megy.

A gyerek is fölkerekedett minden éjszaka.

Indult megnézni, mi van.

Nem lehet könnyű mesterség. A gyerek gyakran csak reggelre végzett.

Közben töméntelen más, hasonló kíváncsival ismerkedett meg, akik további kíváncsiakkal járták a pesti éjszakát, további kíváncsiakkal való megismerkedés céljából.

És közben mindannyian reménykedtek, hogy megtudják: mi van.

Na, ezek most valamennyien megérkeztek Serékhez.

Ahol korhelyleves volt.

Ette is azt a sok kíváncsi.

Sernek dolga már nemigen maradt hajnali négyre. Állt csak a konyhában és nézte a sok kíváncsit.

Kétféle volt a fiatal.

Fekete és frizurás.

A fekete kivétel nélkül nő volt, avagy az lesz. Ám a nembéli jelleget — hogy az emberi sokféleségről már ne is beszéljünk — tökéletesen semlegesítette az egyenruha: a fekete bakancstopán, fekete pantalló, fekete mez, fekete haj.

Ehhez járult a nyelvtudás.

A frizurások viszont fiúk voltak.

Ser ifjúkorában nem volt szokás adni a hajra. Pénzt. Sokat.

Az ő idejében az ember barátnője levágta az ember haját és kész. Másra figyelt az ember, nem a hajra.

Ezek a mostani fiúk fölnyírják, beretválják, festik, lakkozzák, vágják, kenik, olajozzák, zsírozzák a fejet. Ettől lesznek jó fejek. Ilyen fejekkel vonulnak nézni: mi van.

És ehhez járult a nyelvtudás.

Nézte Ser, ahogy a felnövekvők ették a levest.

Mondta magának: Ser! Ne irigykedj! Hátha-hátha! Még belőlük is lehet ember. Hadd egyék csak azt a levest.

És akkor belépett a konyhába egy fiatalember.

Nem volt különösebben fekete, frizurásnak sem volt mondható, viszont — mint kiderült — a tengerentúlról jött a levesre.

Belépett, mosolyogva körbevizslatta a helyiséget, tekintete megakadt egy árva tányéron, leemelte a polcról, tiszta kanalat is kerített, odalépett a hatalmas lábashoz, bal kezében tartva a tányért, jobb kézzel megragadta a merőt és belekavart.

A lábos már csak félig volt, és — bár nem látott a mélyébe — Ser sejtette, hogy a leves híján volt már az értékesebb anyagnak. A korhelyleves exponenciális koszt: mértani haladvány szerint fogy a léhez képest a virsli belőle.

Így volt ez most is.

Keresgélt a fiú, merített, kutakodott, lögybölt a levesben.

Nézte: mi van.

Végre kiemelt egy jókora falatot. Megállt a merő a kezében.

Nézte merőn a merőt.

Ínycsiklandozón remegett azon a jókora falat. Végén két kicsiny, rózsaszín lyuk.

Halkan döbbent a külhoni ifjú:

— Nóóz…

Aztán tagolta, hangosabban:

— Disz iz Nauz!

Aztán merőtrázón harsant az üvöltés:

— Nóz! Nóz!

Odasereglett egy féltucatnyi fekete lányka. Kézről kézre adták a merőt.

Hívták ki a hallból a többit is.

Bábeli zavar lett a lábas felett.

— Nóz! Lő nez! Groei dü pork! Názó! Grúnyó! Taknyot ettem!

Amikor reggel nyolckor Ser Lajos levitte a kutyát, a Jókai tér felől is ezt sodorta felé a csípős újévi szél.

— Nóz! Nóz!…

Mire Ser és kutyája visszatértek, Bal Elek fölébredt és kimászott a vitrinből. A konyhaasztalnál ült és a főtt/füstölt disznófejről szopogatta éppen a húst.

Szája, arca, hajának őszbe csavarodott fürtje zsírtól csillogott. Fölpillantott Ser Lajosra véreres szemével és így szólt:

Ez valahogy megmaradt. Isteni!

Aztán visszahajolt a konc fölé.

Bächer Iván