Sztrájkkutatók

Hamarosan kiviláglott, hogy Zsuzsa Pál, aki ama ifjúság korában még szociológia-esztétika-biológia és maga se tudja még milyen szakos egyetemista volt, mára — pár kalandos vargabetű, például megyei pártelnökség — beiktatásával, miközben egy szép, meghitt családnak is megvetette alapját, közvélemény-kutatónak cseperedett föl. Számos efféle műhelyben megfordult, de úgy látszik, mindenhol túlkutatta magát, mert most önálló cége van éppen, talán önmagával kijön majd valahogy, mindenesetre munkája, rendelése van, állandó szerződése például patinás napilappal, oda kellett készítenie a sztrájkról, vasutasról kis anyagot éppen neki is.

Míg a korsók kiürültek, elmesélték slágvortokban az életet, aztán együtt kerekedtek, és mentek a pályaudvar felé.

A hatalmas csarnokban síri csönd honolt.

Se vonat, se utas, se vasutas sehol.

— Hol vannak a sztrájkolók? — kérdezte Lévy lepetten.

— Mindjárt megkérdezzük! — lelkesült föl Zsuzsa Pál, és habozás nélkül befordult egy ajtón, mely fölött az Állomásfőnökség felirat állott tekintélyt parancsolón. Kedves hölgy ült a pult mögött odabenn. Két ácsorgó rendőrrel diskurált. Az egyik rendőr öregebb volt, a másik fiatalabb.

— Csókolom! A sztrájkot keressük!

— Itt van — tárta szét kezét a hölgy. A rendőrök lassan fölegyenesedtek.

— Mi a véleményük a sztrájkról az uraknak? — fordult hozzájuk a kutató.

— Magának mi a véleménye? — kérdezett vissza a fiatalabbik rövid vizslatás után.

— Közvélemény-kutató — vakkantott közbe Lévy, hogy mentse, ami menthető.

Odakinn a csarnokban Zsuzsa megállt.

— Hohó! Te még mindig olyan gátlásos vagy, mint voltál! — Ifjú hölgy ment el mellettük kofferrel. A kutató megragadta a karját.

— Bocsásson meg kisasszony. A barátom nagyon gátlásos. Nem tudna segíteni valahogy?

— Lehet, hogy tudnék, de megy a vonatom.

Miután a Westend udvaránál lévő sörözőben ledobtak egy-egy korsóval, a két sztrájkszakértő utána eredt a lánynak. Lévy mondta, megnézi, mekkora tumultus van azon a pár szerelvényen, amely mégis indul. Amíg ő végigsétált a vagonok mellett, és be-bekukucskálva konstatálta, hogy alig ücsörög ritkásan pár utas a kupéban, addig Zsuzsa Pál a vágány végi kis trafiknál elcsípett egy lődörgő öreg krampácsolót.

Mire Lévy visszatért, javában folyt a munka.

— Hogyhogy maga nem sztrájkol?

— Ja? Mit tudom én?

— Mi a véleménye a sztrájkról, uram?

— Semmi — legyintett az öreg, kiköpött, és irdatlan kalapácsát lóbálva ment tovább.

Erre ittak egy-egy sört odalenn az aluljáróban, és folytatták a ténykedést. Feljöttek újra az üres vágányok közé. Zsuzsa Pál már belelendült. Leszólított minden szembejövőt.

— Hahó, fiú! Mit szólsz a sztrájkhoz?

— Bocsásson meg, asszonyom! Mi a véleménye a barátomról? Nézze meg!

— Elnézést uram! Ön is gátlásos? Mert a barátom az.

— Kislány! Mi a véleményed a gátlásosságról?

— Csókolom anyóka! Kér csokit? Egy negyedóra teltével, amikor a hatalmas térségben lézengő valamennyi delikvens sorra került már, úgy vélték, lassan elég lesz az anyag.

Ennek örömére megittak egy pohárral a bejáratot őrző sörbárban.

Indultak aztán a Jókai utcán visszafele. Lassan haladtak, hisz sűrűn sorjáznak itt a stációk — Huszár, Crézy, Kinizsi, Biliárd és így tovább, másrészt mert a Jókai utcára már nem volt érvényes a sztrájk, itt már sűrűbben mozgott a nép, és Zsuzsa Pál kivétel nélkül valamennyi szembejövőnek: polgárnak, öregnek, asszonynak, úrnak és gyereknek, és boltosnak, pincérnőnek és csaposnak szigorúan kíváncsi volt a közvéleményére.

Egyszer mégiscsak kiértek az Andrássy úthoz.

— Pisálnom kell — szögezte le az Ady-szobornál a közvélemény szorgos kutatója.

— Mindjárt bemegyünk az Incognitóba, csak telefonálok.

Lévy belépett a Liszt Ferenc tér 2. kapuja előtt ősidők óta szolgáló távbeszélőkabinba és próbált szólni főnökének, hogy ne várjon négy flekket, jó ha másfelet be tud hozni majd.

Míg várt a kapcsolásra, látta, hogy Zsuzsa a fülkéhez áll, és kezdi gombolni a nadrágját. A hírlapíró rémülten csapta le a kagylót és üvöltött kifelé.

— Ha lepisálsz, szétrúglak! Legalább menj a bokrok közé!

Zsuzsa Pál gúnyosan beröhögött az üvegen, majd megvonta vállát, és amíg Lévy a telefonozást lebonyolította („Le vagy szarva!” — zárta a diskurzust rövidre a főnök), addig a frissen telepített, kopár, alacsony bokrok között gondosan elvégezte dolgát.

Elégedetten tért vissza kollégájához.

— Azt hiszem, mehetünk.

— Hova?

— Az most már nem kérdés. Az most már adja magát magától. Gyerünk.

— Nekem haza kell mennem…

— Nekem is. Na és?

— Öreg vagyok, Palika.

— Nem öreg vagy. Gyáva. Szeretnél jönni, de sietsz haza, hogy ne legyen semmi baj. Hogy ne legyen konfliktus. Jaj-jaj, csak konfliktus ne legyen, csak konfliktus ne legyen soha. Ezért nem jössz. Nem azért, mert nincsen kedved, hanem mert félsz…

— Megihatunk itt a Dzséróban egy pohárral…

— Egy pohárral nem iszunk meg. Annak nincsen semmi értelme. — Na, szervusz — mondta megvető mosollyal Zsuzsa, sarkon fordult, és eltűnt a könyvesbolt kirakata mögött.

Lévy cikke másnap jött le, Zsuzsa tanulmánya egy hétre rá.

A maga más-más műfajában, de gondosan megmunkált, értő anyag volt mind a kettő.

Bächer Iván