Népszabadság, 1995. december 30.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
— avagy: Név Előd és az ő elmaradhatatlan fehér farka
Név Előd betűvető kisiparos neves ember. Már lassan két évtizede szakmájának talán legnevesebbje. Okkal. Kevesen értenek úgy a betűvetéshez, kevesen viseltetnek oly alázattal a szakma iránt, kevesen mívelik oly lankadatlan szorgalommal a mesterséget, mint ő.
Név briliánsan bánik az anyaggal, hibátlanul, tisztán és virtuózán játszik hangszerén. Név keze alatt mindig szépen szól a szó. Még akkor is, ha maga a darab silányabb, ha értéktelenebb a főtéma, ha csak etűd, futam, skála van soron. A mesterség fölényes tudása sugároz akkor is.
Azt is el kell mondani: Név meglehetősen makulátlan ember. A múlt hatalomhoz — finoman szólva is — sok köze nem volt, a mostaniaktól is őrzi tartását — lehet mondani: Névnek magatartása, de privát élete is feddhetetlen, nem iszik sokat, nem csapong, botrányokat nem csinál, nem zsidózik, sőt kártyaadósságait időben törleszti, feleségéhez hű, leszármazottjait példás gonddal neveli.
De ez nem jelenti azt, hogy aszkétikus alkat lenne Név, itt is azt kell mondanunk: sőt. Név Előd minden komoly műnek profi kedvelője, minden igaz szépnek szilárd szeretője, ódon városoknak lelkes vándora, tágas tájaknak messzi csodálója, delikát étkek, finom, fanyar borok értő élvezője, okos asszonyoknak alázatos szolgája.
Név hazafi, igaz, igaz, de szeret elmozogni is, mondhatni, otthonosan utazik jó helyekre már, mert Név mindenütt otthon érzi magát, ahol a finomság, a szépség, a kellem, a mív honos.
Persze, ha idegenben van hon éppen, akkor sem hűtelen soha: szép szakmájának egyszerre matériáját és instrumentumát magával hordja mindig — a szót. A jót. A szépet. A magyart.
Név szereti az életet. És az élet is szereti őt.
Természetesen szereti azt is tehát, ami az élethez elengedhetetlen. A jóhoz. A pénzt. És az is szereti őt.
Névnek neve van, a nevet pedig meg kell fizetni.
És Névet meg is fizetik ma már.
És Név hagyja ezt. Dolgozik pénzért is. A szakmája az élet Névnek, mívelné azt persze akkor is, ha neki kellene fizetnie érte, ha neki kellene megfizetnie a betűvetésért, de azért nem bánja, ha őt fizetik meg, és bizony elvégez — pénzért, jóért — olyan munkát is, amelybe amúgy nem vágna bele.
De Név mesterien csinálja ezt is.
Azt mondta magának: ha már egyszer kurva vagyok, csináljam jól. Csináljam úgy, mint senki más.
És úgy csinálja.
Ír pénzért Név bármit és bárhova. Barkácsújságba és lakberendezési mellékletbe, tesztlapba és sportmagazinba, hirdetés fölé és fényképek alá, prospektusba, bulletinbe, papírra, gépbe, ide-oda, föl-le, földre, égre, fűre, fára, ír bármit bármikor, bárhová.
És persze soha nem ír rútat, ocsmányat, sántítót.
Megírja a magáét.
Pénzért. Jóért. Jól. Rosszul.
Mert ha nem csinálja jól, vagy nem elég jól, ha nem méltó a jóság Névhez, akkor sincs semmi baj. Név gond nélkül csinálhatja akár rosszul is. Munkát ő már vissza nem kaphat soha. Nem is mer javítani elkészült darabján senki. Tanáccsal sem szolgálnak neki. Még csak megjegyzést sem igen tesznek opuszára. Név név. Tőle jó a rossz is. Őneki már készült munkát vissza nem adnak. Őneki már meg se mondja senki, hogy „Előd! Ne szórakozz! Vidd ezt a fenébe és hozz valami rendeset!” Nem. Ővele már efféle baj nem eshet. Ővele már efféle jó nem eshet. Ha pedig valaki mégis szólna, ha valaki a legjobb indulattal, sőt a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és alázattal intené mégis, hogy vigyázni kéne, vigyázni kéne, mert hiába a tehetség, hiába a tudás, a rutin, a mív, de azért néha már a rosszból is megárt a sok, és tőled, drága Név Előd a kevés is rengeteg, hiába. Mert ha valaki ígyen szólana, arra a féltékenység gyanújának sötét leple borulna azonnal. Az rögvest vesztené hitelét. Abból az irigység beszélne akkor is, ha nem az beszél.
Név tehát zavartalanul teheti dolgát jól, rosszul. Kedvből. És persze pénzért, jóért.
Teszi is.
Teszi, különösen karácsonykor teszi.
Ilyenkor ugyanis versengenek a lapok Névért.
És Név ír is valamennyibe. Pénzért. Jóért. Ír mindenféle lapba. Napiba, háromba is, számos hetibe, haviba, minden lapba ad anyagot, amelyik tőle kér. Ad olyan lapba is — ha kér, és persze kér, de mennyire kér, mi az hogy kér! —, mely lap nem áll Név szívéhez közel. Nagyon nem. Mondhatni: sőt.
De mégis ad munkát oda is. Pénzért. Jóért. Nem ír szükségszerűen jót ugyan, de mégis jól csinálja mindig.
Mert ha ebbe a lapba ír, abba, amelyet nem szeret, utál, sőt szinte gyűlöl, akkor munkájának elé mindig biggyeszt egy kicsiny kis farkot, fehéret. Mindig. Bármiről is írjon, ő előrebocsátja: a lapot megveti, utálja, a lapot, amelybe éppen ír.
Ha már megalázkodik a pénzért, jóért, megalázza legalább a lapot is. Megalázza a lapot és annak minden kismesterét, iparosát, munkását, akkurátusan és kíméletlenül.
Aztán bütyköl valamit, odabiggyeszt valami munkált darabot is a fehér farok mögé, majd veszi a kis számlakönyvét és járul a pénztárhoz.
A lap pedig bárgyú vigyorral tartja oda leköpött orcáját újra és újra: „Ide legyen szíves még egyet, Mester.”
Bächer Iván