Az első ajándék

1895 volt, december, persze.

Romlaky Zalán, dráma-, hírlap-, tárca- és novellaíró ezen év áprilisában tért meg két és fél éves müncheni tartózkodásából. Huszonöt éves volt ekkor. Két megjelent novelláskötete azonnal százforintos, de biztos állást hozott számára a Vészi József szerkesztette Pesti Naplónál.

Ennek ellenére megszilárdult benne a már régóta érlelődő elhatározás: itt az ideje valami pénzes nő után nézni.

Vészivel jó barátságban volt, vasárnaponként lejárt Nagymarosra, a jeles szerkesztő vidéki székhelyére.

Akkoriban még a tehetősebb pesti polgárok sem igen bírtak saját tulajdonú vidéki lakkal — Duna melletti vagy Buda környéki sváb falvak nagy házaiban pár szobát bérelni volt bevett szokás. Az asszonyok a gyerekkel maradtak egész szezonra, a férfiak pedig bejártak a városba dolgozni vonattal, hajóval. (Molnár Ferenc törökbálinti jelenetfüzére jól dokumentálja ezt az életformát.)

Néhány évvel később aztán a bevált helyeken fölépültek az első villák, így alakultak ki a leányfalui vagy nagymarosi nyaralókolóniák.

Itt, egy ilyen szombat-vasárnapi zsúron hozta össze a sors Romlaky Zalánt a szintén Nagymaroson időző Márton lányokkal, Paulával és Gizellával. Ez utóbbinak szürkébe úszón zöldeskék szeme olyan mély benyomást gyakorolt rá, hogy a következő héten már egyenesen a Márton családhoz ment a vasútállomásról.

A kislány egyébként nem ismerte az akkor már a pesti körökben elfogadhatóan csengő Romlaky nevet: a Heinén, Schilleren, Goethén cseperedő Gojszi, azaz Gizella magyar irodalomból annyit birtokolt, amennyi a Pester Lloydban lejött, az pediglen nem volt sok.

Pár Duna-parti séta után Zalán már küldhette is a levelet Kolozsvárra legjobb barátjának, Kovács Dezsőnek, aki akkor közös iskolájuk, a Református Gimnázium tanára volt már: „Kedves Dezső! A házasodásban megelőztelek. Novemberben lesz az esküvőm, amennyiben esküvőnek nevezhető a fővárosi tanácsnok úr áldása, mert csak polgárilag kelünk egybe…”

Kár volt fitymálkodnia Zalánnak enmagán, inkább büszkélkednie illett volna, az övék volt a harmadik polgári házasság Magyarországon.

A menyasszony szegény volt ugyan, legalábbis az előzetes kalkulációkhoz képest, de hozományként jutott azért egy kétszobás, bútorozott lakás a Lipót körút 24. szám alatt.

Jól indult minden. Gojszi házassági filozófiája igen egyszerű volt: férjét urának tekintette, hitte, érezte, tudta és kész.

Aztán eljött 1895. december 24-e, keddi nap.

Zalán délben jött haza a kávéházból nem a későbbi törzshelyéből, a Clubból, az csak a színház után nyílik meg, ekkor még üres telek tátongott a sarokház helyén, hanem a hídfőnél lévő Margit hídból. Kis csomag volt a hóna alatt.

A pakkal téblábolt kicsit, majd szemérmesen íróasztalának fiókjába rejtette azt.

Gojszi kézimunkázott, látta, hogy férjecskéje kicsit furcsán viselkedik, de nem szólt, nem kérdezett, úgy gondolta, ha egy férj furcsán akar viselkedni, akkor viselkedjen furcsán, egy férjnek ahhoz is joga van.

Aztán ebédeztek.

A cseléd szabadságon volt, de hétfőn megfőzött három napra előre, hozott két hatalmas, saját dagasztású házikenyeret a Gláznertől — ez akkoriban még lipóciaszerte bevett szokás volt: otthon készített tésztát süttetni meg a pékkel.

Gojszi nem főzött soha, sem ekkor, sem a további hatvan év során. Nem elhatározás volt ez részéről, nem is jutott eszébe ilyesmi, nem értette, hogy egy nőnek a konyhában mi keresnivalója lehet. Élete utolsó húsz évében egy konyhából nyíló étkező volt a lakhelye, de a köves helyiségbe nyíló ajtó küszöbét egyetlen alkalommal sem lépte át.

Azon az 1895-ös délutánon, ebéd után Gojszi tovább kézimunkázott, mert ha nem énekelt — akkor azt szokott, kézimunkázni. Telikézimunkázott majd egy évszázadot. Kézimunkáiból föllelhető ma is tucatnyi különféle pest-budai lakokban, Kanadában. New Yorkban vagy Tolna megyei egykor sváb faluban. Mert mindenkiből marad valami.

Gojszi — húszéves lány, két hónapos asszony — tehát akkor is kézimunkázott. Fekete alapon kis színes virágokat csinált rá párnahuzatra. Közben mosolygott angyalian és halkan dudorászott. Ura viszont zavartan járt-kelt a két szobában föl s alá.

Végül csak megkérdezte a boldog asszony:

— Mi baj van, fiam?

— Semmi.

— Csak mert olyan nyugtalannak látszol.

— Hát igen… Semmi… Csak tudod…

Gojszi érdeklődéssel figyelt, hisz elhatározta, hogy odaadó feleség lesz.

— Karácsony van — bökte ki végül a férj.

Gojszi mosolygott angyalian és értetlenül.

— Igen…

— Tudod, ilyenkor minálunk szoktak állítani ilyen…

— Micsodát — ragyogott az értetlen mosoly.

— Hát ilyen fát, aztán ráaggatnak mindenfélét…

— Igen?

— Igen… És megajándékozzák egymást a család tagjai, tudod ez így volt szokás minálunk, szegény apa maga díszítette a fát…

— Igen — mosolygott Gojszi. — Gondoltam, hogy valami ilyesmi történik, amikor minékünk sem volt iskola.

— Igen.

— Igen.

Töprengve hallgattak egy kicsit, aztán Zalán összeszorította két kezét, és csak kibökte:

— Nem szaladhatnánk le esetleg, még talán kapunk fát…

— Szaladjunk! — kiáltott Gojszi lelkesen, mert annyira imádta az urát. — Szaladjunk!

És leszaladtak a Körútra és a Haggenmacher-malomnál még kaptak fát, és vettek rá díszeket is, cukorkát, habcsókot, angyalhajat és gyertyácskát is tucattal, és estére ott debütált a földíszített fa a lipótvárosi hall közepén.

Ez volt Gojszi első karácsonyi ajándéka: a karácsony. A későbbiekben kézimunka járt. Amikor 1954. december 13-án Gojszi meghalt, szekrényéből ki-ki magához vehette a színes virágokkal telipettyezett vánkoshuzatát.

Bächer Iván