Hát

Romlaky Anna 1930-ban utazott el Kolozsvárra. Az Ellenzék című, leginkább erdélyi arisztokraták által szponzorált liberális napilaphoz szegődött. A munkaközvetítő Kuncz Aladár volt; a huszonkilenc éves, kezdő újságírónő, egykötetes írónő az Egyetem utcai szerkesztőségben Hunyady Sándor asztalát örökölte.

Sok oka volt ennek a város- és országváltásnak, de most csak elég lesz említeni kettőt: Kolozsváron Párizsban lobbant szerelme (az egyik) várta Annát. Pesten viszont anyja, Gojszi idegesítette olyannyira, hogy úgy érezte: a további együttélést elviselni nem tudhatja már.

A Pozsonyi utcai kétszobás lakást Anna két idősebb testvére, Pubi és Mama, házasodásból kifolyólag elhagyta már, a későn érő, ám ugyancsak emancipált nő, aki ezekben az években szorgosan igyekezett behozni minden lemaradást, egyedül éldegélt holt ura emlékét hatvan éven át hűn ápoló, frigid, süket, drága Gojszijával.

És majd megőrült.

Mert szerencsétlen Gojszi énekelt. Ha a férfiakat nem is, de Hervét, Planquette-et, Audran-t, Offenbachot imádta Gojszi, és minden operettjüket betéve tudta és énekelte volna is szegény…

De nem énekelte.

Persze már ekkor is rossz volt a füle szegény Gojszinak, lehet, hogy kicsit hamisan énekelt, volna, ha énekelhetett volna.

De ekkor már régen nem énekelt.

Viszont vakarta a fejét. Gyönyörű haját — ekkor egyébként 55 éves volt — két lánya együttes erővel mosta, gyakran órákon át. Aztán este lefeküdt Gojszi, ekkor éppen volt különszobájuk, de hiába. Anna akkor is hallotta, amikor lefekvés után, esti olvasás közben — mert Gojszi mindig olvasott szép gót betűs német nyelvű könyveket és közben néha — alig hallhatóan megvakargatta a fejbőrét, nem nagyon, csak éppen hogy, icirit-picirit vakargatta meg, alig lehetett hallani szinte, de Anna meghallotta, meghallotta mindig és sikoltott: „Anya neee!”, és hallotta szegény lány a vakargatást, akkor is, ha a másik szobában aludt és hallotta előre már, már akkor is, amikor még szegény Gojszi nem is vakargatott. Anna már hallotta előre, álmában is fölriadt erre, hogy vakargatás van vagy vakargatás lesz vagy lehet, és már sikoltott: „Anya, neee!”

Ott volt továbbá a lapozás. Gojszi nem röstellt olvasás közben lapozni. Anna már rettegve várta az estét, a sötétet, amikor csönd borul a városra, lakásra, szobára, az ember nyugovóra tér, fekszik a sötétben, hallgatja a feneketlen csöndet, amikor egyszer csak belehasít abba a szomszéd szobából a könyv lapjának halk, de mégis határozott surrogása… „Ááááá!”

Napközben sem volt könnyű. Például Gojszi a terítő rojtjait beszélgetés vagy kártyázás közben ujjaival befonta-kifonta, befonta-kifonta. Anna kezében megremegtek a lapok ilyenkor és halkan, fojtottan kérlelte anyját: „Ne… kérlek. Anya, ne…”

De hát testvérével, Mamával sem volt könnyű, mert ő meg egymáson keresztül vetett szép lábát lóbázta folyton, úgy, hogy meg lehetett őrülni belé.

Ráadásul Mama is énekelt, énekelt volna, szeretett volna énekelni szegény.

Pubi, Anna bátyja viszont evés közben cuppogott nyelvével egyet, ráadásul ő nem is vette figyelembe a rendreutasítást, a kérést, könyörgést, ő csak cuppogott közönnyel, hiába volt rimánkodás, asztaltól fölugrás, tányérnak, eszcájgnak, pohárnak kőhöz vetése, kirohanás, ajtóknak csapása, zokogás, sikoltás velőt rezgető — hiába: Pubi csak cuppogott rendületlenül.

El kellett menni Kolozsvárra.

Itt aztán minden szépen indult.

Anna munkába állt, beletanult a szakmába gyorsan, mindent csinált, amit kellett, írt minuszos hírt, hírfejet, riportot, kis színest, kritikát, tárcát, folytatásos kisregényt és persze, egy csapásra lett a kolozsvári újságírótársadalom középpontja, az alkoholnak méltó ellenfele, az újságíróklub, a kaszinó, a New York kártyaszobáinak mindenkor szívesen látott törzsvendége.

És lett mellesleg feleség is, jó.

Férje, dr. Trauber Oszkár a város megbecsült orvosa volt, a szív- és érbetegségek tudós gyógyítója, ekkor a Park Szanatórium osztályvezető főorvosa, aki Unió utcai lakásában, persze, magánrendelést is folytatott. Édesapja Marosvásárhelyen volt derék szatócs, aki betöltötte a helyi hitközség elnöki tisztét is. A fiú majd három évtizeden át tanult és képződött konok szorgalommal különféle vásárhelyi, kolozsvári, budapesti majd bécsi, berlini, genfi és párizsi tanintézetekben, illetve kórházakban és szanatóriumokban, hogy aztán élete második felében szeretett és szomorú sorsú városának polgárait gyógyítsa becsülettel.

Talán mondani sem kell már: Oszkár egészen kiváló ember volt, ráadásul Anna az ilyesmire mindig kínosan ügyelt — igen fess, csinos, férfias jelenség.

És mégis: egy-két évi együttélés után valami megromlott közöttük.

Valami rettentően idegesíteni kezdte Annát.

Hogy ugyanis Oszkárban nem volt semmi idegesítő.

Oszkár tökéletes ember, tökéletes orvos és tökéletes férj volt. Mindenekelőtt példás fegyelemmel nyugtázta a kettőjük foglalkozásának sajátosságaiból fakadó életmódbeli különbségeket. Oszkár hétre járt a kórházba, délután öttől nyolcig, kilencig otthon rendelt, aztán társalgott kulturáltan kicsit, majd lefeküdt aludni. Anna is hétre járt a szerkesztőségbe — az Ellenzék délutáni lap volt, ahonnan déli tizenkettőkor, amikor az első lappéldány fölérkezett a nyomdából, fölkerekedett és gondosan válogatott férfitársaság gyűrűjében átvonult a Czell vendéglőbe megebédezni. Délután otthon kicsit lepihent, majd beleindult a pezsgő városi életbe, készített pár riportot, ment színházba, klubba, kaszinóba, vendégségbe, derék kolozsvári polgárok közé, gyakran utazott is persze, közben naponta elfogyasztott pár fiaskó bort, nem vetette meg a konyakot, a sört sem, elszívott napi három doboz cigarettát és össze-összetört jó pár érző fér fiszívet is gondosan. Bizony, néha igencsak megviselten tért meg a hitvesi fészekbe, ha megtért egyáltalán. De Oszkár jól viselte ezt. Oszkár nem csinált jeleneteket, Oszkár nem próbálta nevelni asszonyát, Oszkár nem volt féltékeny. Oszkárnak mindig volt pénze, de nem volt kínosan gazdag. Oszkár bírta az italt, de sohasem rúgott be. Oszkár nem kártyázott szenvedéllyel, de ragyogóan bridzselt. Oszkár nem vakaródzott, nem csámcsogott, nem vágta ferdén a kenyeret, nem tette vissza dobozába az elhasznált gyufát, nem hagyta koszos zsebkendőjét elöl, nem használt kétszer ugyanazon zoknit, nem mozgatta fülét, nem csoszogott, nem futott. Oszkár tökéletes volt.

Pár röpke év teltével Anna ettől már majdnem megőrült.

És akkor az egyik, szép vasárnapi reggelen, Anna ült a fotelben, kavargatta a kávét és szórakozottan forgatta az előző napi lapot, amelynek persze minden sorát olvasta már péntek délelőtt, de azért futtatta szórakozottan szemét a maga adományozta fel- és alcímeken: „A mester vádja inasa ellen: homoszexuálisok számára szállított gyerekeket. A rendőrség közbelép. Domsa az Edison előtt szedte áldozatait.” vagy: „Megnyílt a pálya a sétatéren! Jégre lépett tout Kolozsvár”.

És ekkor elment mellette Oszkár. Ment át a szobán a hálóból a fürdőszoba felé, papucsban, pizsamában, köntösben. És ahogy elment mellette, Anna fölpillantott, de akkor már csak Oszkár hátát látta. Nézte a hátat, nézte, nézte és hirtelen belenyilallt, hogy ő ilyen idegesítő, ilyen ellenszenves, ilyen őrjítő hátat még nem látott soha.

Három hónap múlva elvált és visszautazott az ő imádott Gojszijához Pestre.

Bächer Iván