A gép

Ló Tasziló hírlapíró vagy két éve rászokott a gépre.

Pontosabban hat éve már, hogy rászokott. Ekkor — új épületbe űzvén — állt át az úgymond elektronikus szerkesztésre lapja.

De két éve lett saját masinája is.

Családja fogyatkozván átmenetileg megnövekedtek anyagi lehetőségei — pár napig még milliomos is volt vett egy házat falun és vett egy gépet is. Baráti segítséggel, kéz alól, de szinte új, érintetlen, garázsban tartott, márkás, az egyik legnagyobb világcég bötűit viselő laptopot.

Furcsa volt élte Lónak akkor, lakása lett, de abban nem lakott, ahol lakott, ott nem volt még hona, falusi házában hétköznap nem volt kire főznie, mozgott, ingázott, cikázott házak és helyek, múlt és jelen, élet és halál, öröm és bánat között, ráadásul közben meg-megállt, ha alkalmas pihenőhelyre lelt.

Persze, hogy az a baj, az a nagy baj, ha az embernek nincsen helye egy sem, de ha több van, az is lehet gond azért.

Nem baj, gondolta Ló akkor, nem baj ez a gond, hisz itt a gép, kicsi, fekete, gusztusos és mégis minden belefér, múlt, jelen és jövendő, és ez mind belefér a hón alá, lehet vinni, lehet jönni-menni vele majd.

Kitanulta Ló, amennyire neki kellett, a gépet. A hasába látni nem akart. Tudta, hogy rengeteg dolog van benne, képesség, tudás, titok, de ezek többségére Ló nem volt kíváncsi. Ő nem akart többet a géptől, mint amennyire neki óhatatlanul szüksége van. Nem akart a gép terhére lenni, nem akart a gépre ránehezedni, nem akarta maradéktalanul magáévá tenni a gépet.

Gondolta, ellesznek szépen, egymás mellett, segíti majd egyik a másikat, de nem másznak egymás életébe azért.

Megtanult a géppel írni, tudott javítani, a szövegben mászkálni ide-oda, szövegfoltokat tologatni el — elég volt ez Lónak éppen.

Két programot tettek rá a gépre. Az egyik a szerkesztőségben használatos, úgynevezett albán program volt, a másik a Windows nevet kapta a komputerkeresztségben.

Mivel az albán program csak Albánia egyes vidékein kompatibilis, Ló a Windowshoz szokott, cikkét kiprintelte otthon, elvitte vagy eljuttatta a laphoz, ahol szegény beíró hölgyek beleírták újra a bombabiztos balkáni rendszerbe.

De hát ez már nem Ló gondja volt.

Ő kezdte szépen, gondosan, szisztematikusan beleírni a magáét a gépbe. Gondolta, beleír nem csupán cikket, penzumot, anyagot, de mindent: etűdöt, ujjgyakorlatot, vallomást, beleír múltat, beleír terveket, és gondolta, remélte, hogy a gép idővel majd elrendezi a dolgokat, kirostálja a maradandót az összevellázott halomból, kiválogatja, szétválasztja az értékest a múlandótól, a fontosat a fölöslegestől, megtalálja az illeszkedési pontokat és az egymásba ömlesztett ezernyi darabkából akár egy türelmes puzzlekirakó, a gép összerakja a képet egyszer egésszé.

De még neki sem veselkedett a munkának Ló, amikor pittyegés zavarta meg.

Nézte: mi pittyeg.

A nyomtató pittyegett. Nem nyomtatott viszont.

Piszkálta — pittyegett. Szétszedte, összerakta — pittyegett. Zsinórját kihúzta. visszadugta — pittyegett. Rázta, ütötte — pittyegett. Rákiáltott, üvöltött — a gép csak pittyegett, mint valami szívós, makacs, erőszakos kis állat.

Vette föl Ló a telefont, riasztotta értő barátját, az jött, spekulált, szétszedett, összerakott, elvitt, visszahozott, végül pár hét alatt meglelte a baj okát: rossz volt a zsinór belül. Ki kellett cserélni a zsinórt tehát, és lehetett csinálni a dolgokat tovább.

De egy hónap sem telt el, mikor a gép megrázta magát, megmerevedett és kiírta képernyőjére dacosan: CLIPBOARD ERROR!

Az utóbbi szót értette Ló, annyit még tudott angolul. Jót nem sejtett, telefonált, jöttek az értők, fejüket csóválták, kicsit rázogatták, dobálták a masinát, de aztán csak cöcögtek: nem lesz olcsó a mulatság.

Az újságnál újságolta Ló a bajt, masinaértő kolléga emelte a telefont, és másnap már vihette is Ló a gépet egy titokzatos, hegyoldali házba, a gyártó cég honi bázisára.

Újságot olvasó, zeneszerető fiatal komputeresekkel ismerkedett össze itt, akik — Ló hírlapírói munkássága előtt tisztelegve talán — grátisz javították meg a masinát.

Újult erővel ugrott a munkának Ló.

Nyár eleje jött, levonult a géppel falura. Bevégezve az adott napi fogalmazást nyomta az Alt és az F12 gombokat, mely művelet következtében rendesen működésbe lép a nyomtató.

Gondolta, amíg a printer dolgozik, addig ő kimegy a gangra, diskurál kicsit a kapuban Lizi nénivel. De még meg sem tudták beszélni, milyen lesz idén a paszuly, amikor éktelen pittyegés rázkódtatta meg a vaskos vályogfalakat odabentről.

Ne részletezzük: Lónak ez a nyara a pittyegés jegyében telt.

Jöttek értők, piszkálták, vizslatták a masinát, adtak tanácsot számosat, egyik mondta, hogy túlterhelt már a gép, bevitte Ló a szerkesztőségbe, ahol lerántották a gépről az albán programot, de a gép, alighogy megcsapta a falusi levegő, rákezdett a pittyegésre újfent, erre minden bennlevőséget átvarázsolt Ló szépen flopira, ritkábban is verte föl pittvegés a falusi csöndet, viszont mikor az egyik kártyát becsúsztatta a gép oldalán kiképzett résbe, hogy folytatja majd a kártyán megkezdett szöveget, egy mondat jelent meg a képernyőn, melynek két szavát értette Ló: az egyik a DISC, a másik az ERROR volt. Sajnos ez bőven elég volt, hiába háborodott föl Ló, hogy neki senki nem mondta, hogy ez az átkozott kártya el is tud romlani, de igen, bólogattak sajnálkozva az értők, el tud, ez tud csak elromlani igazán, egy-két év alatt elromlik biztosan, az a csuda, ha egy flopi nem romlik el. Ráadásul megjavítani, a rajta lévő fáradtságos munkával kiagyalt szavakat, mondatokat, mulatságos és szomorúságos történeteket, sorsokat, életeket nem is lehet többé föl támasztani, azok mind az enyészetéi lesznek visszavonhatatlanul.

Pesten főlvitte a gépet Ló a hegyre, ott javítgatták, de közben és kényszerűségből persze addig is írogatott örökölt böhöm Optimán, pedig ettől elszokott nagyon, hetekig tartott, amíg visszatanult o betűt írni például.

De aztán pár hónapig újra a géppel dolgozott, amit lehetett printelt, mentett, tett át flopira ötre is, próbálkozott a géppel összeszokni végre.

De az nem hagyta magát.

Egy szép tavaszi délelőttön elsötétült és elhallgatott teljesen. Még csak azt sem közölte, mi baja.

Vitte föl Ló a gépet újra a hegyre.

Néhány hét teltével kapta vissza, kérdezte, mi volt a gond, furcsa mosollyal mondta a fiatal szerelő:

— Alaplapcsere.

Óvatosan érdeklődött Ló, hogy nincsen-e ennek a dolognak valami költségvonzata, de az ifjú szakember most már még furcsább mosollyal legyintett csupán.

Vitte haza a gépet Ló, most már hatodszor, és kezdett dolgozni, kicsit fásultan persze, hisz vázlatai, ötletei, kezdeményei, elkészült szövegdarabkái nem a gépben rendeződtek, hanem szerte hevertek, kézzel írva, Optimán gépelve füzetekben, cetliken, vagy hol flopikban lapultak, de azért próbálkozott Ló újra csak a géppel, akivel azonban már nem volt olyan a viszonya, mint az első hetekben álmodta volt, nem párja, társa, kiszolgálója, hűséges, alapos és diszkrét segítője lett a gép, hanem hisztérikus ura, zsarnok parancsolója, aki nem tűri, hogy csak úgy használják őt, hogy csak afféle mellékszereplő legyen, ő lett a fontos, ővele kellett foglalkozni, őrá kellett vigyáznia Lónak.

Elhatalmasodott Lón a gép.

Pár héttel ezelőtt aztán — gondosan magába zárva Ló írói munkásságának legújabb javát — szemét behunyva sötéten elhallgatott a gép megint.

Vitte Ló a hegyre hetedszer. Útközben érezte, hogy valaminek most vége van. Valami megszakadt kettejük között végérvényesen.

Előérzete csak megszilárdult, mikor konstatálta, hogy cserélődtek a szakemberek a cégnél: régi, zeneszerető ismerősei eltűntek.

Az új mester, szintén fiatal, szinte gyerek még, csak rápillantott a gépre és máris szolgált a pontos diagnózissal.

— Alaplapcsere.

— Három hónapja tetszettek beletenni újat — kockáztatta meg Ló, de aztán rögtön el is szégyellte magát. Mély levegőt vett és megkérdezte:

— Mennyi lesz… Mennyi lenne… Körülbelül…

Az ifjú odalépett az asztalhoz, fölemelte a telefonkagylót, tárcsázott, kérdezett, bólintott, letette a kagylót, odalépett a Lóhoz és halkan mondott egy összeget, amely éppen a négyszerese volt annak, amennyiért a gépet vette Ló.

— És… alkatrésznek nem kell, itten esetleg… — kérdezte Ló összeomolva.

— Áh.

— És valahol nem lehet eladni?

— Nem.

— Ki kell dobni, így — emelte föl Ló a masinát — plötty, a kukába?

— Hát… el lehet tenni emlékbe.

Fél perc múlva bódultan ballagott Ló le a hegyről. Vállát húzta a táska. Az egyik villa kapujában két szép nagy kuka volt kitéve. Ló megállt, kivette a táskából a gépet, kinyitotta a kukát, megfogta a gépet és nézte egy kicsit, nézte a gépet, amely örökre magába zárva őrzi életének egy darabját, a gépet, amellyel megpróbálták, de nem sikerült, a gépet, amellyel mégiscsak volt néhány szép napjuk, amikor úgy tűnt, hogy menni fog, nézte Ló a gépet, aztán visszatette a táskába, behúzta a zippzárt, vállára vette a nehéz táskát és szépen, lassan ballagott tovább.

Bächer Iván