Tűz

1926. augusztus 17-e volt.

Látványos perek estek ebben az évben — a Budapesti Büntető Törvényszék májusban a frankhamisítók, augusztusban Rákosi Mátyásék felett hozott ítéletet.

Ez azonban Romlaky Annát, leendő hírlapírót, kedvelt leányregények jövendőbeli szerzőjét és majdani nagynénit egy cseppet sem érdekelte.

Anna az ágyon hevert és zokogott. És írt.

Akkor ez már évek óta szokott esti időtöltése volt. Feküdt az ágyon és zokogott és írt, már a törökbálinti zárdában, ahová négy nyárra betették nővérével, aki Mama lesz később, Anna a debreceni internátusban egy egész világháborút végigzokogott, majd szorgosan zokogott otthon is, a Pozsonyi úti harmadik Palatinus-ház udvarra néző, kétszobás lakásában, ahová kettesben költöztek be anyjával, Gojszival, miután a két másik testvér, Mama és Pubi az önálló életbe menekültek Gojszi sikoltozásai és napi ájulásrohamai elől.

A fenti napon — miután a budakeszi tüdőszanatóriumban is végigzokogott három hónapot — Anna a trencsénteplici (Trencianske Teplice) Savoy Panzió egyik legolcsóbb, 35 csehszlovák koronás szobájában zokogott éppen.

Ide egyébként Mama férje, Papa fizette be, aki ekkor még viszonylag könnyen tudta nélkülözni a szükséges másfél millió magyar koronát, hisz csak a következő évben fog tönkre menni.

Anna tehát sírt és közben szorgosan írdogált naplójába, amelyet kisebb kihagyásokkal 1913-tól 1989. január 29-ig vezetett, illetve vezet majd.

Ezen a napon a következőket írta a füzetbe Anna:

„Bár ne jöttem volna ide, beteg vagyok, beteg voltam és itt még betegebb lettem, boldogtalan voltam és itt csak még boldogtalanabb lettem, nem is tudom, meddig bírom még, meddig lehet így élni, hónapok óta nem vagyok szerelmes és nem is tudom, hogy jó-e ez most vagy sem. Szenvedni nem akarnék egyelőre, olyan fáradt vagyok most ahhoz, izgulni és gyötrődni valakiért, jaj de jó lenne, most az egyszer nagyon jó lenne, ha valaki engem szeretne egy ideig. Ha egy kicsit jó lenne hozzám, olyan nagyon vágyódom utána, végtelenül vágyódom erre. Állandóan arra a január 5-i bálra gondolok, már nem is hittem, hogy ilyen történhetik még velem, hogy volt valaki, akinek tetszettem, szépnek talált, szeretett egy éjszakán, azóta nem láttam Ferit, de így jó és így szép. Talán már nem leszek ilyen boldog soha. És arra gondolok, hogy sajnálok minden elmulasztott alkalmat, amikor nem csókolóztam.

Eszembe jutott Rényi Pista és a szigeti séták, és most az is szép. Istenem, milyen gyönyörű volt, átölelt és tavasz volt és úgy mentünk a Szigeten, és úgy éreztem, hogy szinte kitölti mindenemet a boldogság, és persze mindig át-átnéztem a Palatinus-házakra akkor is, a Szigetről épp rálátni Laci ablakára, nem érdekel már, de azért szeretnék még egyszer Lacival beszélni, Istenem, csak egyszer, nem akarom szeretni már, csak egyszer beszélhetnék vele, pedig nem szeretek Lacira gondolni, idegen ő már, milyen csúnya, milyen undorító és szomorú ez az egész história.

De én már nem vágyódhatok semmi után, nekem nem teljesedhet be a vágyam, én nem kívánhatok úgy igazán, tiszta szívemből senkit már és semmit, még hazamenni sem, mert otthon újra kezdődik minden rossz, mert én magamban hordozom a rosszat. Hát hogy is kívánhattam volna én pihenni, amikor nem is voltam én elfáradva, nem is lehettem, hisz nem csinálok semmit, még soha nem csináltam semmit, tudom, hogy dolgozni kéne, de nem tudok dolgozni, hogy is tudhatnék dolgozni, amikor nem szeret senki, tudom, hogy senki sem szeret, Istenem, nem tudok beletörődni ebbe, nem is tudom felfogni, hogy hogyan bírom ki, nem értem, nem bírom, nem, nem, nem, miért nem szeret senki, úgy érzem már, hogy megőrülök ebbe, reggelente rémület fog el az álmaimtól, reszketek, remegek, rémületesen ráz a hideg, ha valaki megtudná, milyen iszonyatos álmaim vannak, senki nem szenved annyit, mint én, nem bírom tovább, meghalok, érzem, csak egyszerre halnék meg legalább, gyorsan, hogy nem is tudnék róla, kívánom, hogy haljak meg minél előbb, nem akarok élni, gyűlölöm magamat, gyűlölöm a kezemet, a hajamat, a…”

Itt Anna abbahagyta az írást és a sírást hirtelen.

Odakintről erősödő rohangálás, kiabálás, ordibálás zaja verte fel az éjszakát.

Anna fölkelt az ágyból, résnyire nyitotta szobája ajtaját.

— Feuer! — üvöltötte arcába egy elrohanó pizsamás, bajuszkötős, hálósipkás úr.

— Pozor! Tűz van! — kiáltozták mindenfelé.

Anna még soha nem látott igazi tüzet.

Pedig sokat hallott otthon a szép, nagy békebeli pesti tüzekről.

Egyik nagybácsikája Budapest tűzoltóparancsnoka volt egészen addig a nevezetes tarokkpartiig, amely épp egy időben zajlott a Párisi Nagyáruház porrá égésével.

Sokszor hallgatta azt a történetet is, amikor a Mannheit nagymama azt mondta, hogy leégett a Gyapjú utcai Német Színház, ezért nem engedte el a gyerekeket aznap este oda, amikor is — 1889. december 20-án — a színház természetesen és tényleg leégett.

Anna visszament a szobába, ki nyitotta a szekrényajtót és amíg mustrálta ruháit, azt gondolta, amit mindig gondolt ilyenkor: „Istenem, nincsen egy rongyom sem…”

Egy finom, sárga, térdig érő selyem zsorzsettet választott most, felöltözött gyorsan, megigazította haját és kilépett a folyosóra.

Itt már teljes volt a pánik. Félőrült vendégek rohangáltak föl s alá, pizsamában, hálóingben, köntösben, pakkokat, bőröndöket, kalapdobozokat cipelve, kiáltozva, sikítozva, jajveszékelve szépen.

Anna bólintott, elmosolyodott, mélyből fakadó, jóleső nyugalom szállta meg. Elment a folyosón a lépcsőházig és ott — szembe a lefelé özönlő menekülőkkel — fölsétált a padlásra és megnézte a tüzet.

Elég szép tűz lehetett, a padlás tetőszerkezetének egy része teljesen leégett, ki lehetett látni a csillagos nyári égre, de már vagy húszán nyüzsögtek a sárban, a szálló személyzete nagyjából eloltotta már a tüzet, mire megérkeztek a tűzoltók, akik persze csináltak egy hatalmas özönvizet azért.

Anna egy sarokba húzódva figyelt. Nyugodt volt, magabiztos és boldog.

Egy tűzoltóféle, kormos, csuromvizes ember rámordult:

— Mit keres itt! Menjen innen! Ki maga?!

Így lett újságíró. Harmadnap hazavonatozott Pestre, és egy hónap múlva belépett az Esthez.

Bächer Iván