Fogdüh

Panaszra sorakoznak föl a falusi asszonyok.

Napi tizenkét-tizennégy órás idegölő robottal keresnek néhány ezer forintot havonta. A rendre harminchat órázó, családot felejtő élmunkásnőknél is tízezer alatt a plafon.

A kisszövetkezet vezetői viszont…

Lassan, óvatosan, fokozatosan sorjáznak a gyanús jelek elő. Az még rendjén lenne, hogy a vezető harminc-negyvenezret visz haza. Még az is érthető, ha párját maga mellé veszi hasonló nagyságrendű javadalmazásért — más is ezt tenné talán. Vadonatúj autó ezer esztendeje nem került a faluba nekik most összejött. Legyen — állítólag a kárpótlási jegyekből került a keret. Festés a lakásban, új járda a ház előtt, új tévé, videó, mosógép nem szívesen nézi el a még mindig pléhteknővel operáló szegény ember, de elnézi, mi mást tehetne, mosolyog legföljebb keserűn: „Na ja, van annak, aki el nem issza…”

De a kétségbeesett asszonyszemek kékje hideg szürkére vált, harag remegteti meg a hangokat, és az igazság és a méltánytalanság bizonyossága szoríttatja ökölbe a milliárd cérnaszál szaggatta kezeket, amikor, mint valami ultima ratio, kivágódik a legfőbb jele a bűnnek: nem lehet kétséges, hogy valami hitványság esett meg, nem lehet kétséges, hogy nem rendes úton jött-ment a pénz, nem lehetséges, hogy szabadságra ment itt a becsület.

A család valamennyi tagja megcsináltatta a fogát.

Bementek, bejártak a városba, férj, feleség, négy gyerek, nagyapó, mind, szépen beautóztak heteken, hónapokon át, és rendbe tettek mindent a szájban.

Hallgatom a panaszáradatot, és közben tekintetem önkéntelenül is az asszonyok panaszra nyíló ajkára téved.

Egy, kettő, három, négy, öt asszony ül előttem — foghíja van mind az ötnek. Nem hátul, eldugva, odabenn, hanem elöl, metsző-, szemfogak hibádznak rendre.

Az asszonyok negyvenen innen mind.

Csinosak, szépek lehetnének, ha nem itt élnének és nem most, ha a munka, a szegénység, a keserves élet le nem strapálná őket idejekorán.

És ha lenne foguk persze.

De nincsen. Az ötszáz lelkes faluból senki — az említett család tagjait leszámítva — nem engedheti meg magának az ép fogazat luxusát.

Ha fáj, ha már nagyon, elviselhetetlenül fáj, ha már kimegy az udvarra éjjel az ember, és üvölt a holdra fel, ha már nem segít sem a bor, sem a rum, sem a világból kibűzlő házi vegyes, akkor föl kell kapaszkodni a buszra, zötykölődni harminc kilométert, sorban ülni pár órát, aztán már nem is kell mondani semmit a dokinak, ő úgyis tudja már a dolgát, hisz azt teszi kezelés helyett főként: húz és húz napestig.

Persze ki tudja, a húzás meddig marad ingyenes, a busz is drága nagyon — lassan visszaszokik a nép a kilincsre hurkolt spagócára, és az ügyesebb kezű apukák maholnap a láng fölé tartják újra a szöghúzó fogót…

De azért holmi egészségügyi miniszterecskék csak akkor bóklásszanak magyar falvaknak környékén, ha biztosítást kötöttek ápolt, hófehér fogukra…

Bächer Iván