Pofonözön

— Ki vagy, te kedves csúnya lány? — kérdezte Ló, mire kapott egy akkora pofont, hogy az asztalról leverte szegény Nagymama ezüst gyertyatartóját.

Addig Lót nemigen ütötték.

Meg is hökkent akkor, 1984. január 15-én. A Téren.

Ez egy nagy, háromszobás, sötét, földszinti lakás volt, a Jókai téren. Ajtaja az udvar végében, a pincelejáró mellől nyílott, mellékhelyiségében a kagyló akkora volt, mint egy óriás keresztelőmedence, kamrájában hatalmas beépített láda szolgált a liszt tárolására.

A lakásban Sí nagymama lakott, amíg meg nem halt.

De akkor már meg volt halva szegény, több mint egy éve, már csak az unoka, Sí Sára és annak férje, Só Pali lakták a lakást a gyerekkel, no meg a többiek, akik szépen lassan belakták a Tér tágas terit, barátok, barátnők, rokonok, ismerősök, elűzött asszonyok, erdélyi menekültek, illegalitásban ténykedő ellenzékiek és lelkes KISZ- titkárok.

Aki jött, az mind maradt.

Itt élt már ekkor Ábel Éva, eredetileg Ló barátnőjének barátnője, akkor Sí Sárának barátnője, később Ló húgának barátnője, aki majd Németországba megy, visszajön, újra megy, de marad már hűséggel persze mindenkié.

Itt lakott már Bal Bence, aki mindig gondosan elrontotta, félbehagyta a dolgokat, és aztán szomorkodott ezért.

Ott lakozott a Téren, amíg a rendőrök érte nem jöttek, Lajoska is, az ifjú erdélyi grófcsemete, aki egy zugban ült esténként, vállig érő, hullámos, selymes, szőke haját simogatva, palacknyi vodkát szopogatva, szemüvege mögül tettetett csodálkozással tekintett egy pillantással szerteszét a világba. Ha ezzel végzett, félrevonult, és kávézaccból jósolt elragadtatott hódolóinak. Néha elment, de mindig visszajött.

De hosszabb-rövidebb ideig mindenki lakott itt, aki erre tévedt.

Túl volt már a Tér históriájának első harmadán, már fölborultak a kezdeti konvenciók, már mindenki kezdett lenni mindenkié, már minden izgalmas volt, féktelen, vidám, de még messze volt a végjáték szomorkás kora.

Amikor 1984. január 15-én, vasárnap este Ló belépett a lakásba — ha szabad ezzel a nyers kifejezéssel élni egy új húst pillantott meg a rozzant zöld kanapén, amit a Só és Sí pár hónappal azelőtt lomtalanított.

Lány volt az illető.

Barna hajú, elég jó karban lévő, holmi fogyókúrákkal még csontvázzá nem aszalt, jó fogású, derék magyar leány.

A lány egy asztalka előtt ült. Az asztalkán egy gyertya állt ott, a lány annak lángjába nézett bele, és keservesen sírt.

Ló gondolta, itt az ideje valami ismerkedésnek.

Ekkor kapta az első pofont.

Nagy dolgot nem csinált persze a pofonból, egyik ember sokat eszik, a másik sokat iszik, a harmadik dohányzik, ez meg pofoz, istenem, gondolta.

— Egyébként Barna Lilla vagyok — nyújtotta segítőn a tápászkodó Lónak kezét a lány.

— És mi leszel, ha nagy leszel?

— Azt még nem tudom.

Csak azt tudom, hogy Művészekkel akarok foglalkozni — mondta a lány, és megfogta Ló kezét és kétségbeesett szemével a gyertya lángján általtekintve beszélni kezdett a Művészekről, akik a legfontosabbak ezen a szürke világban, mit legfontosabbak, ők a Világ, őmiattuk érdemes élni, ők az Egész a Résztörmelékben, ők az Össze a Szétben, ők az akarat a langyos gyöngeségben.

Közben néha-néha zokogás fogta el Lillát, aztán lekent egy pofont Lónak, majd meghúzta a táskája mélyéről előhalászott kis lapos üveget, és beszélt tovább, Ló pedig nézte, hogy milyen ez a lány, és aztán, amikor szóhoz jutott, akkor ő is mondta a magáét, ahogy akkoriban szokta volt, Lilla kezét szorítva, nyilván megejtőn mondta késő estig azokat a dolgokat, amelyekről másnap reggel soha nem szokta tudni, hogy mik voltak azok.

Aztán Lónak mennie kellett.

Várta otthon a család és várta barátnője, Magdi, aki gyöngélkedett éppen és akit föl-fölhívott telefonon persze, hogy megy azonnal, siet, rohan.

És ment is Ló, még ivott egy fröccsöt és belenézett a könnyes szemekbe, még kapott két pofont és ment máris búsan-vidáman.

Mert ilyen az élet, hogy sokféle az öröm benne sajnos. Ebből van aztán az a sok baj is.

Bizony örömmel ment Ló, a hideg téli pesti éjszakában, amit annyira szeretett akkor, hogy annál jobban csak a meleg nyári pesti éjszakákat szerette talán, ment haza örömmel, sietett, rohant az övéihez, szeretteihez, ment a helyére, biztonságba, föltétlenbe, ment a nyugalomba, viszonylagosba persze, de mégis, ment múltba, jelenbe, jövőbe. Ment haza.

De útközben fölködlött előtte egy könnyes barna szempár, és aztán rögtön fölködlött benne egy hát is, barátjának, Só Pálnak a háta, ahogy ott ül a számítógép előtt egész este és kütyüzik, háttal Lillának és Lónak, és abban a hátban volt valami derűs magabiztosság, volt valami olyan nyugalom abban a hátban, ami Lót nyugtalanította némiképp. Abban a hátban volt valami gyanús, valami baljós, valami bosszantó nagyon.

Másnap iskola után — mert tanár volt Ló, kezdő, de az — persze rohant a Térre, már voltak ott számosan, ott volt Só is, Sí is, Lilla is, és elég volt Lónak csak beleszippantania a Tér legébe, elég volt csak egy pillantást vetnie a komputer előtt görnyedő baráti hátra — tudta azonnal: balsejtelme nem volt alaptalan.

— Szép dolog — mondta egy félóra múlva, amikor Sóval mentek a Körúton borért —, szép dolog, mondhatom. Én udvarolok neki, te meg… — és megjelölte a tényállást egy, a Körúton általánosan elfogadott terminussal.

— Ugyan — legyintett erre Só fölényes derűvel, amivel bírt akkor és mindig, és Ló rögtön el is szégyellte magát, hogy lehet ilyen kicsinyes.

Megnyugodott, annál is inkább, mert Só jelezte: délután elmegy, dolga van, üres lesz a lakás, csak Lilla lesz ott, aki átrendezi azt majd.

Mert Lilla a Művészek után lakást átrendezni szeret még nagyon.

Ló tehát késő délután visszatért a Térre, ahol Lilla már meggyújtotta a gyertyákat, és valóban összevissza hordta a bútorokat, de ahol persze az egyik sarokban Bal Bence kesergett azon, hogy már megint nem ment be a munkahelyére, sőt napok óta egyáltalán nem ment sehová, a másik zugban Lajoska és egy kuncsaftja várta, hogy kijöjjön a kávé, Sí Sára gyereket nevelt, egyszóval zajlott az élet szokottan és Ló hiába várt késő estig, kettesben Lillával nem maradhatott, a nagy társaság közepette kellett ülnie, fognia a nyirkos kezet és néznie a barna szemekbe a gyertya imbolygó lángján keresztül és hallgatni vég nélkül a Művészekről a szélsebes üzenetláncot, amelyet csak néha szakított meg egy-egy jól elhelyezett pofon.

És ehhez — mert Só is megjött nyolc körül, és rögtön dolgozni kezdett — még az a hát is folyton ott volt előtte…

Aztán sietett haza Ló, Lillát hátrahagyva…

Így ment ez több mint egy héten át.

Lilla — aki mellesleg odaköltözött a Térre — mondta, hogy holnap bizonyosan nem lesz senki ott, de mindig tévedett. Mikor Ló megérkezett, már rotyogott a konyhában a krumplipaprikás, már megkezdődött az angoltanfolyam, már összeült a gyűlés, már javában szerkesztették a lapot.

Ló meg csak ült napestig a nagymama tonettasztalkája mellett, és nézte a lenge lángon át Lilla tágra révülő szemét, nézte kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken és jövő hét hétfőn, kedden és szerdán is nézte a szép szemet, nézte, egyre nézte, ahogy kis fények imbolyognak abban sejtelmesen, titokzatos kis tüzek gyúlnak, föllángolnak és kihunynak titokzatos mélyén a barna szemnek, nézte Ló a szép szemet, nézte azon a szerda éjjelen, ami már csütörtökbe váltott, nézte bűvölve, babonázva Ló a két szemet még akkor is, midőn a hajnal halvány fényesugári már lekalandoztak a szűkös udvar sárga keramittal borított mélyére is.

Akkor, azon a csütörtök reggelen Ló egyszer csak fölállt a tonettasztalkától, és azt mondta magában:

— Hát hülye vagyok én?

Megmosta kicsit a pofáját, kért Só Páltól egy tiszta inget, mert azt mindig lesték a gyerekek, egy héten kétszer nem mehetett be ugyanabban az ingben soha, elköszönt mindenkitől, és lestrapálva, fölpofozva, a világ összes esztétájáról, művészettörténészéről és lakberendezőjéről örökre lemondva indult az iskola felé.

Belépett a terembe, ahol már harminc kitárulkozó, tiszta lélek várta, hogy fölhangozzék valami Vox Humana is a becsengetés után.

Ló meghallgatta a jelentést, beírta a naplót, átesett az írásvetítő zsinórján, föltápászkodott, és magasba emelte mutatóujját intőn:

— Gyerekek! Olyan lánnyal, aki művészekkel akar foglalkozni, ne kezdjetek soha! Most pedig tegyetek el mindent az asztalról, és vegyetek elő egy üres papírt. Az ablak felőli az A csoport…

Bächer Iván