Alibá

Apja hétgyermekes kótaji paraszt volt.

Alibá jött hetediknek 1888-ban.

Gazdasági iskolában tanult, majd egy kolostorban lett gazdatiszt, aztán elment a háborúba, ahol nem csupán fogságba esett, de még egy varázslatos orosz asszonnyal is összeismerkedett.

Végül is szabadult.

Pestre tette át székhelyét, orosz nyelvtudással és többé el nem apadó életkedvvel és erővel vetette magát a honi éjszakákba.

Társasága főként katona- és rendőrtisztekből állt és — ellenállhatatlan volt némiképp — lányok, asszonyok regimentje kerengett körötte.

Mindazonáltal a húszas évek elején úgy gondolta: valami kis házasodás sem ártana végre.

(Hesegessük a gyanút, hogy talántán némi materiális szempontok is gyorsították a terv érlelődését.)

Alibá a lehető legkomolyabban vette az ősi bölcsességet: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!”

Ő az anyát nem csupán megnézte.

Az anya finom úriasszony volt, aki — férje önszándékkal szakítván ezen árnyékvilággal — fiatalon maradt egy hatéves gyereklánnyal magára.

Ezt a magányt enyhítette egy darabig Alibá, aztán került szerencsére megbízhatóbb társ is, egy óriási birtokokkal bíró főispán képében, aki a gyermeket zárdában neveltette darabig, majd fölküldte Pestre.

A mama e szavakkal indította útra a zárdából szabadult ifjú gyermeket: „Most fölmész Pestre, ott sajnos megismerkedel Aladárral. Ha hozzámész feleségül, akkor kitagadlak.”

A kis Ilonka két év múlva ki volt tagadva.

Ám amilyen romantikus volt a kezdés, olyan romantikus maradt, sajnos a folytatás is.

Már az esküvő aktusa traumatizálta a szegény arát: a templom lépcseire fektetett fess huszárok élő szőnyegén kellett alálépdelnie a házasság poklának szép bugyraiba.

Alibá holmi házasság miatt nem változtathatott életének szokott vitelén.

Alibá mulatott.

Nem néha, nem jeles napokon, nem várva hébe-hóba jövő alkalomra — nem, Alibá szigorúan, fegyelmezetten, mint aki szent hivatást tölt be mulatott minden nap, minden más nap, mulatott nap mint nap, mulatott éjt nappallá téve.

Reggel kiült panziójának halljába, kitöltötte az első fröccsöt és elkezdte a mulatást, hogy aztán azt soha hajnal előtt ne végezze be.

Persze korántsem mulatott mindig helyben.

Álibá mulatozásának több típusa volt.

Társaságának tagjaival például minden évben párszor fölkapaszkodtak az Orient Expresszre, mert ott mérték a legjobb bordóit a csonka hazában. Amikor már mindenki bevégeztetett, leszálltak valahol, telefonozott az, aki képes volt erre még, és pár órán belül jött a repülő értük — repülőstiszt is volt a társaságban.

Előadódott, hogy Alibá pofozkodássá bontakozó nézeteltérésbe keveredett egy, az Ó utcában székelő hölggyel, minek következtében másnap reggel a kerületi kapitányság fogdájában ébredt.

Méltatlankodva kérte, hogy azonnal hívják föl a városi főkapitányt — legjobb pajtását aki azonban meghallván a dolgot, letagadtatta magát, összetrombitáltatta a társaságot, és délre hat-nyolc magas rangú katona- és rendőrtiszt vonult be a fogdába, fölfegyverkezve ötven üveg borral és ugyanannyi szódáspalackkal…

Alibának külön asztala volt az Astoriában. Ha az egyébként éppen üres asztalhoz — más hely szabad nem lévén — esetleg idegen, a viszonyokat nem ismerő vendég telepedett le, akkor a pincérnek kötelessége volt a vacsora után mondani: „Sajnálom, de ez E. Aladár asztala. Itt más nem fizethet, csak ő.”

Alibá bandázott.

Ha elkapta a hév, pajtásaival fölkerekedett és elindult az országba jó bandát keresni. Megérkeztek Mátészalkára, bementek a restibe, a szállodába, mindenféle rendű és rangú kocsmába és hallgatták, vizslatták, próbálgatták a bandákat, mulatva, danolva és persze fröccsözve közben — csak fröccsöt ittak —, órákon, napokon, heteken át.

Ha aztán jó bandára akadt Alibá, akkor azt fölhozta Budapestre, beadta a Gellértbe, és három napig mosdattatta, fürdettette, pedi- és manikőröztette, gőzölte, főzte és persze elegánsan fölruházta, aztán bevezette az úri éjszakába.

Nem egy cigánybanda köszönhetett Alibának fényes karriert

Viszont fiának létéről jó két hónapos késéssel szerzett Alibá tudomást — járta a vidéket, és sehogy sem tudott megfelelő bandára lelni éppen.

Mindennek dacára Ilonka elvált Alibától.

De azért egy fedél alatt éltek tovább.

Ehhez tudni kell, hogy a kitagadott leány végkielégítésként 300 holdat kapott a családtól.

Ezt, persze, Alibá rövid úton elkártyázta, de mielőtt végzett volna ezzel, vett három szállodát

Két panziót, az Ankert és az Irányi út 21. szám alatti Renessaince-ot, illetve egy csinos kis hotelt Bogláron.

Ezekben élt, nevelkedett, cseperedett és érett fia, Tamás, aki — most 72 éves — mindmáig ápolja az atyai örökség két fundamentumát: szállodában kell élni, és tehetségeket kell impresszálni.

A Renessaince panzió az Irányi és Veres Pálné utca sarkán — a fagylaltozóról ma is könnyen beazonosítható — hatalmas sarokház első és harmadik emeletét foglalta el. Az első emeleten kör alakban, mint valami füzér vette körbe a huszonkét szoba a konyhát, az éttermet és a hely lüktető szívét a hallt, amelyben Alibá előbb ultizott a főkapitánnyal, majd magyar nótákat dalolt.

A fönti elrendezés hasonló volt, konyha és Alibá nélkül.

Az 1-es, fürdőszobás szobában lakott Ilonka néni, a 2-esben Tamás.

A reformátusokhoz járó ifjú persze hamar ideszoktatta barátait, itt, a panzióban kovácsolódott össze az a főleg muzsikusokból, irodalmárokból, későbbi rákkutatókból összeálló kör, amely később abroncsként fogta egybe tagjait akkor is, amikor azok szerte szóródtak a világba

Híres vendégei is voltak Alibának, rendszeresen följárt egy-egy sakkpartira Karinthy, de lakott a 8-asban egy hölgy például, akit egy időben szoros szálak fűztek bizonyos Szálasi Ferenchez.

A föntebb említett kör tagja volt K. I., akkor kommunista, később nácit fegyverrel ölő partizán, majd tengerészgyalogos, majd amerikai kém, szóval egy echte pesti, rém aranyos pofa, aki mikor megneszelte milyen illusztris vendég látogatja rendszeresen a panzió 8-as szobáját, az antifasiszta ellenállásnak egészen sajátos formáját eszelte ki.

Mivel kis baja, magyarán mondva trippere volt éppen, kapott az alkalmon, és mielőtt kikúráltatta volna magát, meghódította gyorsan a 8-as hölgyet, hogy így is gyöngítse a leendő nemzetvezető eltökéltségét…

Sajnos ez kevés volt, és így Alibá és fia kénytelenek voltak hősnek lenni.

Pedig Alibá semmi mást nem csinált, mint addig: ült a hallban a főkapitánnyal, kártyázott, danolt és Petőfi-verseket szavalt.

Hogy közben mind több ember költözött a panzióba, és egyre kevesebben fizettek, hogy a szobák zugaiban pisztolyok és kézigránátok halmozódtak, ez őt nem zsenírozta.

Alibá magyar úr volt, aki nem szenvedhette, ha magyar állampolgárokat ukkmukkfukk irtani kezdenek.

Alibá nagyapám is volt néhány órára.

Tamás elkérte apja papírjait — elvégre ritkán igazoltatják az embert, amikor a főkapitánnyal ultizik.

A papírokkal Tamás bement a pesti gettóba, mondván hogy bennrekedt apjáért megy, a papírokat odaadta Papának, aki persze nem rekedt ott, hanem oda beterelték, szépen karon fogta az öreget és kihozta.

A jó ötlet bizony néha sokat ér.

A közben huszonkét évessé cseperedett Tamás gyerek 1945 telén arra szabadult, hogy földbirtokos.

Több mint 6000 holdat örökölt.

Persze negyvenöt márciusában szétosztották a földet, de neki és Alibának is — mint ellenállónak — meghagytak 300 holdat.

Mikor utaztak le vonattal, Alibá így szólt: „Fiam, hagyjuk ezt… Nem lesz ennek a vége jó…” — és a földosztáskor ünnepélyesen lemondtak a maradékról is.

A Tamás gyerek így nem földbirtokos, kizsákmányoló, kulák, kitelepítendő, deportálandó osztályidegen lett, hanem hangverseny-impresszárió Párizsban, Mentonban, amíg az ország volt. Libanonban, nagy művészek baráti alapon is elégségesen élő ügynöke — legutóbb Pina Bausch kompániáját hozta Pestre el —, beutazta dolgozva a világot, belakta öt földrész sok-sok szállodáját, mindig otthon élve így.

Ilonka néni kiment Párizsba fiához, Alibá azonban hon maradt, panzióit elállamosították persze, de ő föltalált valamit, ami most jött divatba újra, elszegődött szakértőnek, hogy mit szakértett, azt éppúgy nem lehet tudni, mint a maiaknál, de szépen megélt ebből, éppúgy mint emezek, utolsó éveiben egy újpesti rakparton lévő kis lakásban éldegélt, ablaka a Dunára nézett, esténként kikönyökölt, és csöndesen magyar nótákat dudorászott és tudta, amit mindenki tud, akinek nézett már ablaka Dunára: rendszerek, rezsimek jönnek és mennek e tájon, ahol az embernek hol van panziója, hol nincs, ahol hol lőnek, hol nem, hol van krumpli, hol nincs, de ahol nyári estéken, amikor a Sváb-hegy széles válla mögé indul bukni a nap, ezer éve mindig ugyanúgy csillog a boldogtalan partok közt hömpölygő folyó végtelen vize.

Alibá a hatvanas évek elején halt meg, de az utolsó héten is tartotta a napi fejadagot: két liter rizling, ugyanannyi szóda.

Bächer Iván