Őszi koszt

Korán kelt, viszonylag korán, háromnegyed hétkor.

Órája nem volt, ami nyolc évig szolgált, elromlott minap menthetetlenül, de ő már azon szerencsések közé tartozik, akik az emberiség ezen vívmányára nem szorulnak rá, boldogul úgy is, ha hozzávetőlegesen tisztában van a napokkal, legföljebb napszakokkal, egy óra ide vagy oda, sokat nem oszt-szoroz életében.

Különben is: falun minden az időt jelzi: négy húszkor fordul az első busz a ház előtt, negyed hétkor Marika kidörrenti a kisbolt ajtaját, hétkor kannáznak zörögve a tehenesek a csarnok felé, fél nyolckor jön a kenyeres, ugyanekkor startol az iskolabusz, és így tovább, minden percnek megvan itt a maga téveszthetetlen zaja.

Kiült az ágy szélére, fölhúzta a mackót, és belebújt a papucsba, amit gondosan kirázogatott előbb, hogy kizuhanjon, ha van benne valami, pók, százlábú, egér, bizony falun könnyen előadódik efféle önkényes beköltözés.

Végigmasírozott a hosszú házon, kiengedte a kutyát, aki benn alszik falun is, hideg van már éjjel, no meg jól fogja az egeret a kutya, maradjon csak odabenn.

Kitisztította a kályhákat, a nagyot óvatosan, abban még volt parázs, csak meg kellett piszkálni, a rost alól a hamut kiszedni, aztán egy nagy fát dobni rá, fél perc múlva lobog a tűz újra, ez az igazi öröm, nem kell fecsérelni gyufát, papírt, gyújtóst, túlélte a tűz ezt az éjszakát is.

Persze a sparheltet gyújtotta be előbb, föltette a kávét a platnira, középre húzta a tegnapról megmaradt boros teát.

Kivitte a hamusvödröt a gangra, letette, aztán csak ácsorgott kicsit a hűvös, tiszta reggelben odakinn, nézte a kertet, amelyben még mindig harsányzöld volt a fű, de amúgy persze a bérci tetőket leszámítva minden stimmelt, a kerítés mellett a bokrok nem takarták már el a kertet, a házat a kinti szemek elől, a szilvafák ágai összebogózódva meredtek csupaszon a szürke égbe, a diófa is megszabadult zörögve egy fél óra alatt összes levelétől a héten.

A szőlő sárgán, barnán, rőten kornyadozott, a szemek tompán, feketén függtek, száradtak, aszalódtak a ritkás fürtökön, beteg lett a szőlő, amúgy is: bornak kevés, enni meg minek, pedig az a pár szem, ami maradt, az jó volt nagyon, édes, lédús, bársonyos. Kár a szőlőért, gondolta, és amíg kiment a kapuhoz, a rács közé dugott újságért, bekapott pár szemet.

Kilenckor leült az asztalhoz, fölállt azonnal, és így szólt magában: Itt az ideje a früstöknek.

Ezen nem volt sok spekulálnivaló.

Levágott két szelet kenyeret, s rátette a platnira. Középre tette, ahol a legmelegebb, csak látszólag egyszerű művelet ez, valójában nagy jártasságot, tapasztalatot és főleg figyelmet igényel, ha nem elég meleg a platni a kenyér alatt, akkor sokáig pirul és kiszikkad, ha pedig a forró pontra tesszük, akkor könnyen kokszosodik, résen kell lenni, hogy kívül aranyszínű, ropogós legyen a pirítós, belül viszont mégis omlós és puha.

Persze hibázott, megtisztított egy gerezd fokhagymát, és mire végzett, már gomolygott is a fekete füst a kenyérszeletek alól. Hiába, a pirítóst nem lehet félvállról venni, az olyan, mint a nő, mindent akar, időt, figyelmet, odaadást, a pirítós, az igazi, platnin sütött pirítós nem tűri a másfelé kalandozást.

A második pár már sikeredett, levette, bedörzsölte fokhagymával mindkét szeletet alaposan, hogy csak csöppnyi maradt a gerezdből, azt bekapta, jó a szívre, gyorsan mozgott, hogy meleg maradjon a kenyér, amikor megkeni a zsírral, az sem jó persze, ha túl forró, mert akkor azonnal megolvad, átcsurog a karéjon, és az ember úszik a libazsírban, de azért kicsit meg kell hogy folyjon, kicsit át kell itatódjon a pirítós, hiába, nehéz, el kell találni ezt, hiába, ezt is.

Ez most többé-kevésbé rendben volt. Egy fél vöröshagymát karikázott gyorsan, aztán föltett még két kenyeret, miközben ette állva az első adagot.

Aztán már nem volt mit tenni, le kellett ülni, de csak föl-fölugrált, nem csupán, hogy tegyen a tűzre, hanem, hogy a gangra kimenjen, és nézze a szőlőt.

Az a szőlő, az nem hagyta nyugodni, az a szőlő szöget ütött a fejébe. Valahogy hirtelen nem bírt beletörődni, hogy ez a finom szőlő mind kárba vesszen. Fél kettőkor kiment a kertbe, lopva körbenézett, nem látja-e valaki, de hát a bolt tízkor bezárt, ilyenkor néptelen a környék, gyorsan szedett hát vagy negyven szőlőszemet, sokkal több nem is volt használható, egy-egy fáradt fürtről legfeljebb pár szem jött le, azok szépek voltak, hamvasak, teltek, egészségesek.

Már délelőtt megpucolt hat krumplit és két sárgarépát.

Két serpenyőt vett le a falról, az egyikbe olajat öntött, és a kockára vágott krumplit megsütötte benne. Lecsöpögtette, sózta, félrehúzta. A másik serpenyőbe kis margarint tett, beledobta a megmosott szőlőszemeket, és a karikára vágott sárgarépát, s addig párolta, amíg csak a répa meg nem puhult. Gyönyörű volt eleinte, a csillogó narancsszín és a kékes fekete együtt, aztán a répa átvette a szőlő színét, de szép volt így is, gusztusos. Ezután egy harmadik serpenyőben összeborította a sült krumplit a szőlős répával, átforrósította még egyszer és megette.

Jó volt bizony, furcsa, de jó.

Délután útra kélt, intézte bokros teendőit.

Este hat körül tért haza, begyújtott gyorsan újra, kicsit kucorgott a sparhelt tövében, diskurált a kutyával, s aztán fölsóhajtott magában: párolt káposzta. Lement a pincébe, fölhozta a hetek óta ott gubbasztó nagy fej káposztát, lehántotta a kicsit már penészes, száradt leveleket, a maradékot négybe vágta, megmosta, s felvagdosta szépen, vékonyan.

Valamikor még sok mindent volt képes a párolt káposztával csinálni. Löttyintett jó sok bort alá, vágott bele almát, körtét, megzavarta ecettel, citrommal, annak hajából is reszelt rá, tett bele szegfűszeget, szegfűborsot, fehér borsot, feketét, mustármagot, mindenféle gizgazt, fűszert, porokat, ami csak a keze ügyébe került.

Agyoncsinálta a párolt káposztát egykoron. Tudta, az eszével tudta, hogy nem kéne, mégis agyoncsinálta.

De hát nem azért öregszik, hogy még csak le se higgadjon az ember.

Most kis libazsírt tett a serpenyőbe, mikor megolvadt, kanálnyi cukort dobott rá, perc múlva a káposztát kicsit sózta, csöpetnyi köményt adott neki, aztán csak párolta, párolta, párolta órákon át, nem tett bele semmit, csak vizet alá keveset, háromnegyed tízkor a sparhelt szélére húzta a lábast, rakott a tüzekre, foglalkozott a kutyával, kiment a gangra, belehallgatott a semmibe, visszament a házba, leült és várta a telefont, aztán párolta a káposztát tovább, párolta a káposztát, a párolt káposztához csupán, mert tudta, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak, pontosabban olyanok, amilyenek, nem kell beléjük piszkálni, nem kell föltupírozni őket, nem kell összezavarni a különbféle dolgokat, nem kell hozzáadni semmit semmihez, nem kell mindig valami nagyot, valami különöset, valami sosemvoltat akarni mindig, jó néha az is, ha a káposzta káposzta csupán, nem tocsogós, de ropogós, odakapott, de nem égett, pikáns, de nem savanykás, cukros, de nem negédes.

Amilyen ez is volt, nyilván, bár nem evett már belőle, betette a hűtőbe, ő pedig ledőlt, mert elpilledt nagyon.

A káposztára két hét múlva bukkant rá, a jégszekrény zugában, ki kellett persze lökni.

Bächer Iván