Halottak

Élnek… Hiába mondták: kár, sajnálom, bocsáss meg, ennyi, vége, légy jó, szerbusz, szép volt Fáni, jó volt Fáni, elég volt Fáni  — hiába haltak, élnek. Itt mászkálnak, jönnek-mennek, téblábolnak közöttünk, néha odébb állnak, félrevonulnak kicsinyt, ám, amikor nem gondolnád, váratlanul felbukkannak, betoppannak, jönnek veled, melletted, mögötted, oda se figyelve látszólag, de persze, néznek, lesnek, és hirtelen rád rivallnak: „Húzd ki magad!”, odaszólnak: „Az igazi gombapörköltbe nem kell tejföl, és kakukkfű sem kell…”, megjegyzik finoman: „Ott hagysz mindent a nőnek, ha a fiam akarsz lenni, fiam…”, esetleg csak legyintenek: „Hülye voltál, hülye is maradtál”, vagy szigorúan intenek: „Csavarozzad, ne szögeld!”.

És hiába szólsz, hiába pörölsz, hiába üvöltőd: „Az anyátok istenit! Hát miért nem hagytok békét, miért nem hagytok legalább egy hétre, egy napra, egy órára magatok nélkül!?”, hiába, ők gúnyosan elmosolyodnak legföljebb, vállukat vonják és jönnek tovább velünk, egymással is pörölve néha: „Én vagyok az igazi!”  — mondja az egyik, „Megéred a pénzedet holtan is! ” — replikáz a másik, „Én vagyok a leghalottabb mindőtök között”  — kérkedik a harmadik némán, mire csak fojtottan szól a negyedik: „Inkább azt mondd meg, mi lett a nagypapa aranyórájával, te piszok!”

Gyarlók ők is, esendők a holtak, csak éppen tudnak valamit, amit mi nem tudunk, mégiscsak elnézőbbek, bölcsebbek minálunk, tudnak valamit, amit mi is megtudunk akkor, amikor már késő lesz.

De mi, akik még innen vagyunk, ne haragudjunk egymásra ezért. Senki sem tehet arról, hogy véletlenül éppen ilyen.

Egyébiránt, úgy mondják, lehet élőt is szeretni.

Csak az, persze, sokkal nehezebb.

Bächer Iván