Népszabadság, 1995. november 1.
BÄCHER IVÁN
„Mocskos zsidók! Mocskos zsidók!” — hallgattam az ütemes üvöltést múlt szerdán, este hétkor az MTK-pálya fedett lelátójának tövében, csaknem negyedórán keresztül.
Rég nem jártam meccsen.
Azelőtt jártam, legtöbbször apámmal, ahogy kell. Apám szenvedélyes Fradi-drukker volt, ki is járt az Üllői útra a harmincas évektől a hetvenes évek végéig. Az én időmben jártunk a Hungária útra, a Fáy utcába, a Megyeri útra, néha még a Czabán Samu térre is, de az Üllői útra már soha. Aztán apám meghalt, meccsen nem voltam azóta. Most kivitt ifjú barátom a Hungária útra.
Voltak előjelek, Nagy-Magyarország, Fehér Front transzparens, fölzúgott a Gá-gá-gá em-té-ká! kórus is nemegyszer, de a meccs utáni negyedórát, ha akarnám sem tudnám többé elfelejteni.
Nem voltam egyedül, talán kétszázan torlódhattunk össze odakint. Előttünk rohamsisakos rendőrök sorfala, mögöttünk hat-nyolc rendőrautó, jobbra a lelátó hátsó fala, balra a villamospálya magas töltése, tetején kerítéssel.
Be voltunk kerítve. Fönn, a fejünk felett, a töltésen vonult el, szépen libasorban az újpesti szurkolók úgymond kemény magja, kétezernyi fiatal.
Álltam odalenn, néztem fölfelé, figyeltem: minden második ifjúnak volt lekiabálni valója.
Álltam odalenn, a fal tövében, hallgattam, hogy „Gyertek ki, zsidók! ” és arra gondoltam, mi történt volna, ha a tíz emberrel játszó Újpest nem verte volna meg a gyalázatosan focizó hazaiakat. Mit kiabáltak volna le a bánatos-bosszús lilák, ha örömükben is a vérünket kívánják.
Álltam odalenn, zsidóvá avatva megint, és — volt időm — kérdeztem a köröttem szorongóktól: így van-e mindig, minden meccs után? És mondták, hogy így van bizony, minden meccs előtt, közben és után, mindegy, hogy az Újpest vagy a Vasas vagy a BVSC az ellenfél, különösen így van, ha a Debrecen látogat a Hungária útra, a Fradiról pedig nem is kell beszélni…
Álltam odalenn, bekerítve, tűrtem a tűrhetetlent, és azt kívántam, hogy állna itt mellettem Kuncze Gábor, Vastagh Pál vagy Pintér Sándor úr, vajon mire ihletné őket, ha azt kiabálnák az arcukba: „Kedves Kuncze úr, kedves Vastagh úr! Legyen szíves a rohadt zsidó édesanyjával nemi életet élni!” Mert nekünk ezt kellett hallgatnunk negyedórán át Magyarországon, a Hungária úton, 1995. október 25-én, este 19 órakor.
Álltam odalenn, a sínek alatt, hallgattam az újpestiek üvöltözését, és nagyon sajnáltam, de nem hittem el, hogy ennek így kell lennie.
Nem hittem el, hogy az a jóarcú, szemüveges rendőr százados, aki láthatóan a vezényelt rendfenntartókat parancsnokolta, annak némán, rezzenéstelen arccal kelljen ott állnia.
Álltam odalenn, rohadt zsidó, és nem hittem el, hogy az Újpest és a többi egyesület vezetői nem tehetnek semmiről.
Álltam odalenn a rámpán, és végtelenül sajnáltam, de tudtam, hogy egy hét múlva én a Reál Madridnak szurkolok majd. Nem örülök ennek, nem örülök, ha a spanyolok győznek, de még szomorúbb lennék, ha a töltésen vonulók tovább hozhatnák a szégyent fejünkre, maradjanak itthon legalább, mi majd megszenvedjük őket, csak százmilliók szeme elé ne kerüljenek, maradjanak itthon a mi kis fasisztáink, gyalázzanak, fenyegessenek, üssenek csak minket legalább, mégiscsak családban marad a dolog, de a szégyent ne növeljék odakint. „Hajrá, Reál!” — mondogatom majd magamban, gondoltam akkor, mellesleg úgysem hallja senki, egyedül nézem majd a meccset, falusi magányban, egy magyar faluban, amelynek balsorsa, nyomorúsága, tragédiája azzal indult, hogy valamikor 1938 táján egy paraszt így szólt a szomszédjához: „Jobb német vagyok, mint te, rohadt magyar!”, „Hajrá, Reál!” — mondom majd búsan ma este, gondoltam akkor, mert kénytelen leszek, mert tudom, hogy minden ölés szavakkal indul, hát én a gyilkos szavakat sem tűröm, nem várom meg, míg szokás szerint tetté nő a szó.
Ma este ülök a falusi sötétben, és persze fölugrálok, üvöltözök, drukkolok, szorítok a Fradinak. Nem csupán azért, mert ezzel tartozom valakinek, akivel meccsre jártam egykor.
Bächer Iván