Tudományos megtévesztés

Hol intim, hol groteszk a hangvétele az író Eszmélésem története című elbeszéléskötetének, amelyben Budapest ostromától a forradalmon és az internálótáboron át 1989 őszéig tartó személyes és családi emlékeit dolgozza fel.

– Egyik novellájában így ír: „Olyan korban éltünk, amikor az ember­ölést tudományos világnézet szentesítette. Összemosták a tudományt és a hatalomvágyat… ami aljas volt, tudományos lehetett, és ami tudományos volt, az aljasság szolgálatába állhatott.” Mettől meddig érzett így?

Valójában most is ebben élünk, hiszen ami a politikában zajlik a kommunikáció révén, olyan meggyőző erővel hat a közvéleményre, mint maga a tudomány. Ez a megtévesztés. A tudományos világnézet kifejezéssel persze a marxizmusra utaltam. Nagyon megrendített, hogy olyan rendszer és világnézet tárgyává váltam, amely alapvetően nemes cél érdekében született, mégis brutális lett. Ezt az 1945–1946-tól észlelt ellentmondást fel kellett oldanom, de a lényeg csak hatvanéves korom után kristályosodott ki. Egy tökéletesen elnyomásmentes, az ősközösség hamis világára emlékeztető idilli társadalmat akartak teremteni, tiszta emberbaráti jó szándékból. De belefutottak abba, hogy ezt diktatúra nélkül nem tudják megvalósítani, és ezért az eredmény a valóságban szörnyűség lett. A fasizmus pedig a felvilágosodást megelőző időszakba akar visszamenni, az erő, a hatalom, a vezériség és a tekintély dicsőségébe.

– Ellentétes eszmetörténetből kiindulva hogyan jutottak ugyanúgy a népirtáshoz?

A természettudományban van igen és nem, de a társadalomtudományban bonyolultabb a helyzet. Orbánra nemet mondok, Hitlerre is, és a magam részéről a kommunistákra is. Közben nem tudom igazán pontosan, ki a legfontosabb nekem az életemben. Innen nézve ő, onnan nézve ő. Olyanok vagyunk, mint a kaleidoszkóp. Itt egy indulatgörcs keletkezik bennem, amott vajszívű humanista vagyok. Ráadásul az idő változásával, ahogy a kaleidoszkópot megrázzuk, ezek teljesen másképp rendeződnek össze.

– Svájci születésű édesanyja a könyv szerint minden gyerek- és ifjúkori emlékét, még a szexuális jellegűeket is megosztotta önnel. Tudta ezeket az átadott élményeket kamatoztatni?

Ez volt az elsődleges és legfontosabb tőkém, amely kétségtelenül tartalmazott egy rakat hamis pénzt. De alapvetően a tévedéseivel együtt megajándékozott a sajátoménál gazdagabb és hosszabb családi múlttal. A svájci, nyugati, európai világ tisztasága, átláthatósága jellemezte. Azóta is ebből táplálkozom, miközben magamon is dolgoztam, hiszen ezt az örökséget felülvizsgálni, helyesbíteni kellett. A történelemnek is ez lenne a feladata a társadalomban. Alapvető volt, hogy ezt továbbadjam az utódaimnak. Csak hát én nem olyan voltam, mint a teljesen nyitott, érzékien kedves, szelíd és minden iránt érdeklődő anyám, aki a házibulijaimon is végig ott volt, és minden barátommal beszélgetett. Keményebb, analitikusabb, taglalóbb, oktatóbb vagyok.

– Bosszantotta az édesanyját, hogy míg az ő szülőföldjén mindenki arra törekedett, hogy kifejezze, ami a fejében van, addig itt mindenki úgy beszélt, hogy elfedje a gondolatait. Hogyhogy soha nem akartak elmenni innen?

Valószínűleg a félénk gyávaság és az idegentől való félelem tartott vissza. Hiába volt a német az anyanyelvem, annak egy diaszpóraváltozatát beszéltem, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy azon nem tudok szépirodalmat alkotni, márpedig azt akartam 13 éves koromtól. Közben tudtam, hogy konkrét kenyérkereső szakmát kell szereznem, amivel eltarthatom a családomat, mert egyértelmű volt, hogy megházasodom és lesznek utódaim. De mellette szükség van másokra is, hogy vénségünkre ne maradjunk egyedül. Nézzen az arcomra, látszik rajta az alkatom: enyhén destruktív, szembeszegülő, szándékos meghökkentésre törekvő vagyok. Nem éppen hasznos tulajdonságok, ha valaki azt akarja, hogy megszeressék, pláne idegenben. Valószínűleg azért nem mentem el az országból, mert féltem attól, hogy akkor nem az leszek, aki vagyok.

– Mások arcából is szokott olvasni, netán politikusokéból?

Mint a vöcsök, ha az indulataimra hallgatok. Csakhogy az arcról olvasás kizárólag kegyelmi pillanatban működik jól, ha ráhangolódom valakire. Különben életveszélyes. Megtörtént, hogy a villamoson valakit nagyon unszimpatikusnak gondoltam. Erre odafordult hozzám, és azt mondta: „Uram, nagyon tetszett, amit legutóbb írt.” Isten és önmagam előtt is megsemmisültem. Milyen szörnyű bűnt követtem el gondolatban! Mélyen vallásosan nőttem fel, és most is istenhívő vagyok.

– Mikor ki az elbeszélő a kötetben? Hol egyes szám első személyben szólal meg, hol külső szemlélőként az U. Rudolfként megnevezett főszereplőről beszél.

Mindig én vagyok, aki nem született író, mint számtalan közismert tehetség. Nekem az életösztönöm sugallotta, hogy feltétlenül elmondjam a múltamat. Ez szelep, amin keresztül szabályozom a saját feszültségemet, rendezem a belső világomat. Elképesztő, hogy milyen gazdagon áradnak a gondolatok belül, más számára láthatatlanul. Ezt a hihetetlen burjánzó, kaotikus rejtett világot olyan jelrendszerbe kell foglalni, ami másokat így vagy úgy, ellenérzéssel, továbbgondolással vagy elutasítással, de megszólít.

– Csak visszaemlékezések vagy fikciók is a kötetbeli elbeszélések?

Semmit sem találtam ki, de az emlékeim megbízhatatlanabbak, mint egy fikciós regény tartalma. A fantázia szülte mű koherens, ellentmondásmentes, és ezért igaz. Piroska és a farkas története igaz: Ne hallgass a csábításra! Légy óvatos! Az emlék ehhez képest zagyva, önámító, és esetleg rossz következtetésre csábít.

– Az Egy ismeretlen üzletszerző vallomásai című, a hatvanas években játszódó abszurdnak is ön, a másokat megtévesztő gépészmérnök a főhőse?

Életem egyik legfontosabb időszaka volt. Akkor alapoztam meg az anyagi jövőmet. Minden úgy történt, ahogy írom. Átmásztunk a feleségemmel az ipari vásár kerítésén, lyukat beszéltünk a nyugati kiállítók hasába, minden munkát elvállaltunk, zsákszámra dőlt hozzánk a valuta. Pontosan tudtam, hogy ezzel súlyos büntetést vonhatok magamra, ha lelepleződöm. Később pedig tényleg handléztam a svájci barátom nyugati gépeivel, és a bevételből másfél ezrelék jutalékot kaptam. Még nagyobb bűn. Telefonhívásokkal tévesztettem meg a gyárigazgatókat, a főmérnököket, nímand létemre nagyképűen hülyét csináltam belőlük. De én vagyok a Láthatatlanul című írás szereplője is, aki az osztrák sípálya hüttéjében megeszem a nyugati élősdi fogyasztó által az asztalon hagyott drága ételek maradékát. Ezt a barátaim is alig akarták elhinni.

– Az Eszmélésem története 1989 őszén zárul. Meddig tartott a rendszerváltás miatti eufória?

Lévén hogy tíz méterről láttam az ’56-os lincseléseket, nem voltak illúzióim. Vezér? Erő? Tekintély? Kora gyermekkori élményeim miatt azonnal érzékenyen reagálok ezekre. A Történelmi Igazságtétel Bizottságba Nagy Imre újratemetése előtt meghívtuk Orbán Viktort, hogy beszéljük meg, felszólal-e. Deutsch Tamást küldte maga helyett, akinek a szemében olyan idegenkedés ült, mint amilyet egy őskeresztény érez egy zsidó láttán. Számára vagy barát létezik, vagy ellenség. Nincs átmenet. Ez a fasiszta és kommunista szélsőjobb- és szélsőbaloldali gondolkodás lényege. Amikor ’98-ban a Fidesz nyilatkozatában azt olvastam, hogy „ellenfeleink idegenszerűek”, akkor nyilvánvaló volt, hogy itt egy potenciálisan fasiszta szörnyeteg bontakozik ki. Amikor 2002-ben a választást elvesztve azt harsogta világgá Orbán, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, megalkottam a társadalmunkra a fasisztoid mutáció fogalmát. Az én hibám, hogy nem tudtam a mainstream által elfogadható formában megfogalmazni. Az euroatlanti kultúra erkölcse szerint nőttem fel, aminek politikai formája a liberális polgári demokrácia. Egy fasisztának, kommunistának a szememben akkor sincs igaza, ha történetesen igaza van. Ugyanez vonatkozik a mai rendszerre.

– Miért goebbelsi idézetet választott a könyv mottójául? Azt, hogy „A győzelem karnyújtásnyi közelségben van; csak meg kell ragadni. De sürget az idő.”

Mert ezek a politikai állatok a maguk pöffeszkedő szájalásukkal előbb-utóbb mindig a történelem szemétdombjára kerülnek. Goebbels 1943–1944-ben eszmélt rá, hogy mivel a győzelem órája késik, nagy kérdőjel áll előttük. Így vannak a mostaniak is, Putyinnal az élen, még ha nem is akarják ezt megfogalmazni. Csak hát rámegy az életünk, ahogy az akkoriaknak is ráment. Az emberiség csakis katasztrófákból tanul, de ez a tudás a következő nemzedékekben már elenyészik. Ahogy az emlékezet pusztul, feltámadnak ugyanazok, akik egyszer már majdnem a sírba vitték az egész kultúránkat, és félő, hogy az egész euroatlanti társadalmat – egy időre – visszavezetik az őserdőbe.

– A Jelenkor szerzőjeként aggódik a Libri tulajdonosváltása miatt?

Ez a rendszer az első őse bukásából tanulva alakváltoztatott, láthatatlanított formában támadt fel újra. A klasszikus fasizmus mutációja: fasisztoid. Nincs – még – rá immunválasz. Most éppen a könyvkiadást próbálja totálisan birtokba venni. Lassan, megállíthatatlanul, ahogy a csillag megy az égen. Csak Goebbelst tudom megint idézni.