Zsidók voltunk Bayreuthban

A minap Bayreuthban jártam a híres Zöld Dombon.

Egy radikális antiszemita kedvéért mentem el oda, aki már 1879-ben, tíz évvel Adolf Hitler születése előtt azzal a gondolattal lépett föl, hogy a zsidókat ki kellene űzni a Németországból. Aki a zsidókat a németség, az egész emberiség, a tisztaság, az erkölcs, a természet, minden nemes emberi erény legfőbb ellenségének tartotta. Zenedrámáinak negatív hőseit a nibelung törpéktől, Beckmesseren és Ortrudon át Klingsorig zsidóként képzelte el.

Aki nagymértékben inspirálta azt a Hitlert, aki a legelszántabb hívei közé tartozott, és aki kiválóan ismerte is az életművét. Annak a Wagnernek a sírját fotóztam meghatottam a Wahnfried kertjében, aki egy országban sem kívánt élni a magamfajtájával.

A Parsifalra volt jegyem. Amelyet Wagner kifejezetten a Festspielhausba álmodott. Az volt az akarata, hogy soha máshol ne is játsszák. Kizárólag a Festspielhausot számára felépíttető II. Lajos bajor király ellentmondást nem tűrő kérésére egyezett bele abba, hogy a zsidó és még kikeresztelkedni sem óhajtó Hermann Levi vezényelje a Parsifal bemutatóját. (Levi mellesleg régi jó barátja volt Wagnernek, és élete végéig az ő életművének a népszerűsítését szolgálta.)

Két dolog találkozott ezen a nyáron a Zöld Dombon. Az új Parsifal és a Verstummte Stimmen – Silenced Voices című kiállítás, amely Bayreuth és a zsidók viszonyáról szólt a kezdetektől 1945-ig. Az egyórás szünetekben Wagner és Bayreuth csodájának világából léptünk ki Wagner és Bayreuth bűneinek világába.

Az előadás zenei minőségét nehezen tudnám a szavaimmal felérni, de nem is akarom: nem vagyok zenekritikus, és ez nem a zenekritika helye.

Csak azt szeretném rögzíteni, hogy úgy kell Wagnerhez hűen hűtlennek lenni Wagnerhez, ahogy lett ez a Jay Scheib rendezte, szekularizált, szerelem- és életpárti Parsifal. Az előadás szentségtörő. Parsifal nem ellenáll a „megrontására” rendelt Kundry szerelmi kísértésének, hanem magával ragadja őt. Kundry nem hal meg bűneitől megváltva, hanem Parsifal társa lesz az új életben. Ádám és Évaként állnak az újjászülető világ közepén. A mű misztériumjáték jellegéből nem marad semmi. Parsifal, miután felemeli a kelyhet, hogy a szentlélek erejével feltámassza a szellemi erőt a jó és igazság szolgálatára rendelt lovagokban, földhöz is csapja azt. Ami egyrészt szentségtörés. Keresztény szempontból is, Wagner librettójának szempontjából is. Másrészt Wagner egész életműve szentségtörés. Egyetlen vallásban sem hitt, de mindegyikben hevesen kereste az emberi értékeket és bűnöket. Annál nagyobb szentségtörés nincs, mint az, hogy Venus istennő valóságos létező és tényező lehet a keresztény megváltást kereső Tannhauser életében.

Wagner alapvető törekvése volt, hogy mindent bevessen a mű érdekében, amit korának technikai vívmányai lehetővé tesznek. Itt pedig minden be van vetve, mégpedig elementáris művészi erővel, amit a mai kor megenged. Wagner Gesamtkunstwerkje akkor marad az, ami, ha a technikai lehetőségekkel együtt szélesedik. Bayreuth 2023-as Parsifalja sokkal „gesamtabb” Gesamtkunstwerk, mint a régebbi idő Parsifaljai. Mint amit Wagner el tudott képzelni egyáltalán. Aki az ülőhelyéhez rendelt speciális szemüvegen keresztül nézte az előadást, azt körülvette a tér, amelyben az események lejátszódnak. Ezerszer teljesebben, mint amit a színpad elbír.

Fölöttünk az ég a jelentőségteljesen változó felhőzettel, alattunk a föld, benne vagyunk az erőd sűrűjébe, minden oldalról fák vesznek körül, körülöttünk ezernyi különös, jelentésteli lény. Ránk fröccsen a Parsifal által lelőtt hattyú vére, ránk omlik Klingsornak a Festspielhausra hajazó palotája, a viráglányok jelenete alatt plasztik nőalakok úsznak körülöttünk, akiknek a feje, keze helyén virág nő, növény hajt ki az ágyékukból. Klingsor fenyegető szavai alatt egy halálfej rohan felénk tátott szájjal, a gyönyörök kertjének és az utolsó ítéletnek Bosch-motívumai keringenek körülöttünk. A színpad hátulján, a kivetítőn Amfortas véres, mély sebében vájkálunk. A kihaló föld fölött száll az elpusztíthatatlan műanyag szatyor, alattunk ül a puszta tájon az utolsó, magányos róka. Egy végtelen invencióval, asszociációk tömegével feltöltött, gazdag, új rétege, dimenziója támad a Parsifalnak. Nem a pusztuló lovagrend szorul égi, hanem a pusztuló Föld földi megváltásra.

És ebből a világból lépünk ki, lépünk át a bayreuthi antiszemitizmusnak abba a hét évtizeden át uralkodó folyamatosságába, amelyről a kiállítás szól, és amely szerves része annak a közel másfél évszázados múltnak, amelynek ez a Parsifal is a gyümölcse.

Ez a kiállítás nem a múltbevallás letudása, nem valami kötelező minimum, amellyel Bayreuth a zsidóknak és az antiszemitizmust szalonképtelenné minősítő világnak tartozik. Ez a lehetséges maximum! Ez a bayreuthi antiszemitizmusnak a legújabb kutatási eredményeket is felhasználó, lehető legmélyebb és legélesebb bemutatása.

Kifejezetten hangsúlyos benne Wagner hatása a náci mozgalomra, a Wagner család egészének mély, meggyőződéses antiszemitizmusa, Wagner vejének, Houston Stewart Chamberlainnak alapvető szerepe a nácizmus ideológiai megalapozásában, a Bayreuthot a legnehezebb időkben fenntartó Wagner-meny, Winifred lelkes Hitler-pártisága a náci mozgalom kezdeteitől a végen túl is; amit Bayreuth tett a náci mozgalomért, amit Hitler tett Bayreuthért, aki a hatalomra jutása után gyakorlatilag az irányítása alá vonta Bayreuthot, ahol leginkább otthon érezte magát.

Táblák hosszú során néznek szembe velünk azok a zsidó énekesek, zenészek, karmesterek a német és angol nyelvű életrajzaikkal, akiket a származásuk miatt mellőztek, kiebrudaltak, háttérbe szorítottak, akiknek a nevét Cosima, az özvegy vagy mások kihúztak a szereplők listájáról.

A vészkorszakban megöltek között többen vannak az „egyszerű” zenekari tagok. Az énekesek többsége elmenekült, emigrált, nagyon sokan Amerikában kötöttek ki, és ott lettek sztárok.

Két magyarral találkoztam a Zöld Dombon. Szánthó Eniddel, a titokzatos félzsidó mezzoszopránnal, akit 1938-ban vesztett el Bayreuth. Felszívódott Amerikában, hosszú életének utolsó fél évszázadáról nem tudunk semmit. Ernster Dezsőről, a pécsi zsinagóga legendás kántorának fiáról viszont tudunk mindent. Ő többek között Titurelt énekelte itt egy régi, Toscanini vezényelte Parsifalban. Ő jókora szerencsével élte túl azt a baklövését, hogy 1940-ban Amerikából hazajött Magyarországra.

Summa: Nincs az a bűn és mocsok, amely a nagy művészetet érvénytelenítené, és nincs az a nagy művészet, amely a bűn és mocsok súlyából bármennyit elvenne. Nincs nagyobb ellentmondás, mint ami a nagy művészet és a nagy bűn között feszül, miközben ezek itt élnek velünk, egymás mellett és egymásból. Olykor szimbiózisban. Sok emberben, sok agyban összezárva.

Ezt éppoly nehéz megemészteni, mint amennyire szükséges. Ha nem akarjuk elveszíteni hatalmas emberi értékeinket, és nem akarunk elfeledni hatalmas, embertelen bűnöket. És főleg, ha nem akarjuk megfosztani magunkat az ember és a művészet összetettségének, ellentmondásosságának vitális élményétől.