A kulcs

Fél hatkor kelt Ló azon a napon.

Régen kelt bizony ily korán. De most kelnie kellett — halaszthatatlan kaszálnivalója volt a határban. Falusi barátjának, Furulya Pálnak kis földjét kellett megszabadítani némi lucernától.

Pénteki nap volt, eredetileg ezen a napon nem akart menni Ló sehová, estére várta övéit, gondolta, takarít egész nap, rendbe teszi a házat, a kertet, csinál egy isteni lencselevest, egyszóval nem kívánt ezen a pénteken kimozdulni a házból, tapasztalatból tudta, hogy a legkisebb kimozdulás is kimenetelét tekintve legalábbis kétesélyes, és egész héten fülébe búgott egy meleg asszonyi hang:

— Csak arra az egyre kérlek, hogy kivételesen, amikor megjövök, viszonylag emberi állapotban légy…

De hirtelen támadt ez a kaszálás, Pali mondta persze, legyen nyugodt, mert reggel nyolcra végeznek biztosan, azután mehet lencselevest csinálni, amúgy neki is sok dolga lesz, kell a barátjának, Pók Petinek a pincéjébe menni, egy órára biliárd van megbeszélve, háromkor jönnek a kecske végett és mindenekelőtt ki kell ganyézni, mert az már négy napja elmaradt, egyszóval legyen Ló nyugodt, csinálhatja a lencselevest egész nap…

Be is áztatta a lencsét Ló, amint kikelt az ágyból, beledobott pár babért, felöltözött, biciklire szállt és indult kaszálni.

Biciklizett végig a falun, és bár elsősorban arra ügyelt, hogy’ föl ne nyársalja magát a kaszával, közben pislantgatott körbe is, és csodálkozott, hogy milyen kihalt a falu, kocsma is, bolt is zárva még, köszönni is csak kétszer kellett csupán.

Mire fölért a temető alá, Furulya Pál és testvére, Gabi már lekaszálták a nagyját a lucernának. Két rend maradt Lónak. Amíg kaszált, a testvérek csak álltak és nagy érdeklődéssel nézték, hogy mit csinál.

Pontban negyed hétkor mindhárman beléptek a falu III. osztályú egységének immáron kitárt ajtaján.

A helyiség tömve volt.

Az Egység hajnalban az Elosztó tisztét tölti be.

Aki férfi a faluban dolgozni indul, az a rajtot mind innen veszi. Kisebb-nagyobb pohárkákkal a kézben kisebb-nagyobb csoportokban ült és állt a nép. Mindenki csak nézett. Nézett kifelé a helyiség főtérre kitárt ajtaján, és várta a kocsit. A vízügyesek várták a maguk Barkasát, a téeszesek az erdei földúton át érkező buszt, az erdőgazdaságba igyekvők a Nivát, a falu legnagyobb újbirtokosának szolgálatába szegődők az Opelt, a fát csinálók a traktort, a közösségi házon szorgoskodók pedig a lelkész asszonyt.

Este mindenki sörrel vagy fröccsel mossa magába a fáradtságot, reggel viszont ki-ki más és más folyadékból vél meríteni erőt. Van, akit fél kevert, mást rum, konyak, vodka tud csak útra téríteni, pár kifinomultabb kubikos az Unicumra esküszik, sokaknak sokévi munkával kikísérletezett egyedi elegy tárja csak föl a munka világába vezető kaput.

Lóék csak sört ittak, hisz munka állt még előttük. Meg egy kis cherryt, hisz mégiscsak reggel volt.

Aztán szépen, sorban érkeztek a járművek, a lelkész asszony is átintegetett a főtér túlvégéről, kinyitott a három bolt is, csuda nyüzsgés támadt az utcán, traktorok, autók, gépek zörögtek mindenfelé, ahol volt járda, azt mind elöntötte a nép, mindenki jött-ment, az asszonyok siettek a varrodába, a földművesek a határba, akiknek meg nem akadt dolguk éppen, azok gondoskodtak arról, hogy betöltődjék az Egységben a távozottak nyomán támadt űr.

Megnézték Lóék, hogy indul el a falu napja, aztán mentek a másik táblára kaszálni ők is.

Végeztek hamar, Csabi szomszéd is segített, kilenckor már mind a négyen a jól végzett munka utáni békével lelkükben térhettek az Egységbe vissza.

— No, akkor én megyek — mondta Ló tíz körül.

— Köszönöm a munkát — mondta Furulya Pali, a kocsma lépcsején megszorították egymás kezét, és indultak, egyik jobbra, másik a motor felé. Két lépés után megtorpantak valahogy.

— Egy fél óra az egész — köhécselt Pali. — Fölülsz, ott vagyunk két perc alatt, megnézzük, mi van és hazahozlak… Ló belátta, hogy félórán nem múlhat semmi se, fölszállt a Simpson végibe.

Útközben persze még magukhoz kellett a pincekulcsot venniük. Azt Pók Petiék Palinál tartják hétközben. Hatalmas kulcsokat csináltak a derék németek pincéikhez egykor, huszonöt centis, majd egykilós volt ez is.

Fölmotoroztak Pók Petiék pincéjéhez, a kulccsal kinyitották a vaskos ajtót és megnézték, hogy forr-e már a must.

Forrt.

Nem is must volt az már, hanem murci. Ezt persze ránézésre nehéz megállapítani, de hát ők nem is ránézésre állapították meg.

Megállapítás közben kiültek a pince elé, élvezni a gyönyörű októberi napsütést.

Egyszer csak távoli kiáltásra figyeltek föl.

— Na, gyertek át, az anyátok istenit, gyertek át!

— Öt percre át kell mennünk, a cicába — sóhajtott Pali. — Nem bánthatjuk meg az öreget.

Bezárták a Pók-pincét, Ló zsebre tette a kulcsot, motorra ültek és áthullámvasútoztak a szemközti domboldalra Karcsi bához, aki már ki is töltötte a törkölyt, mire ők beléptek a présház hűvösébe.

Karcsi bá’ pedig, aki mindennap ki jön, tenni, venni, lesni, hogy ki jön, Karcsi bá’ pedig, mint mindig, mesélt.

Sok mindenről szokása Karcsi bá’-nak mesélni, de előbb-utóbb mindig a csendőrre kerül szava, alföldi cselédsoron gyerekeskedett, tizedmagával, és minden héten, akár az óra, jött a csendőr és szépen végigverte mind a gyereket, persze úgy, hogy fájjon, hogy fájjon rettenetesen, mert a csendőr úgy tudott ütni, úgy tanították ütni a csendőrt, hogy amikor Karcsi bá’ átkeveredett a Dunán és itt talált magának megürült házat, megneszelte, hogy a csendőr, az ő csendőrje itt él a közeli városkában és aztán évekig kereste Karcsi bá’ az ő csendőrét, kéthavonta utazott el csendőrkeresőbe, de sajnos nem járt sikerrel, pedig igazán nem akart semmi különöset a csendőrtől, csak éppen megölni…

Most is, amikor a harmadik pohár után Karcsi bá’ a csendőrhöz ért, keze ökölbe szürkült, arca kipirult, szeme kékje hidegen kezdett izzani.

Dél volt, mire fölkapaszkodtak a motorra a kaszások. Gondolták, egyig nem érdemes különválniuk, bekapnak addig valamit, mert megéhezik az, aki csinál valamit, a Furulya-házhoz mentek hát.

Paliéknál Ló kitette a kulcsot, amely már nagyon húzta a zsebét, kitette az ablakpárkányra és nekiugrott egy kis lecsónak, jó sok hagymával, tanakodtak, hogy galuskát is szaggassanak bele, hogy laktatóbb legyen, de mivel szaggatásra egyikőjüknek sem volt érkezése, rizs került a lecsóba, ami jó lett, mondhatni isteni, meg is szomjaztak rá, de hát ez csak természetes, egy ilyen lecsóra…

Fél kettőre az Egységbe értek, ahol gondolták, biliárdoznak fél háromig, aztán megy ki-ki a dolgára majd, Ló pihenni, takarítani, mosni, főzni, lencsét csinálni, Pali pedig a kecskét búgatni, ganézni.

Fél háromkor kinn álltak az Egység lépcsején, köszöntek, indultak, megálltak.

— Te Pali… Én még nem láttam soha kecskebúgatást…

— Na látod, a cicába —, harsant Pali hangja, — egy perc az egész. Csak jól kell figyelni…

Pali kapuja előtt Knopp Samu éppen emelte ki a Zsiguli csomagtartójából a kecses kecskekisasszonyt.

Hátramentek az udvarba valamennyien. A csigaszarvú kankecske — úgy mondják itt: kos — felajzva várta őket. Nagy rohangászás vette kezdetét, nemcsak a kos, hanem a többiek, kecskék, birkák kergették, döfködték a szerencsétlen vendéget, aki szegény ijedtében azt se tudta, fiú-e vagy lány. Eleinte úgy tűnt, a kos se tudja.

— Vedd föl! Vedd föl, az anyádat! — buzdítottak a gazdák.

Aztán Ló kiengedett, mélázó tekintete egy, az égen köröző héjára tévedt, amikor hatalmas üvöltés harsant:

— Fölvette, a cicába!

Mire Ló odanézett, a kos már tíz méterre volt a kecskehölgytől, akin a megelégedettségnek legkisebb jele sem mutatkozott, ellentétben a kossal és Knopp Sanyival, aki, hogy örömének még inkább kifejezést adjon, előhalászott szatyrából egy jókora flaskát, amihez csak azt kell tudni, hogy neki van a faluban az egyik legjobb bora…

Hatkor Ló már a saját kapuja felé tartott. Jött szembe Lizi néni.

— Jaj-jaj kisszívem! Hogy néz ki? Gyorsan feküdjön le, kisszívem…

Le is feküdt gyorsan Ló. Lencselevessel álmodott, sok zöldséggel, kolbásszal, ám harsány kiáltás akadályozta meg abban, hogy egy kis mustárral komplettírozhassa a művet:

— Pincekulcs! A cicába! Nincs meg a pincekulcs! Itt vannak Pók Petiék és kérik a pincekulcsot! A cicába! A te zsebedben volt, Ló!

Ugrott Ló, nézte a zsebét, rohantak végig a házon, keresték a pincekulcsot, de sehol nem találták.

Nem volt mit tenni, leültek és — egy kis gyógysörrel segítve — megpróbálták rekonstruálni a pincekulcs útját.

Aztán mi mást tehettek volna — elindultak ezen az úton újra.

Először a Pók-pince körül néztek szét, aztán átszáguldoztak Karcsi bácsihoz, szerencsére kinn volt még az öreg, még a hordók közé is benéztek, még szívtak is egy keveset, hátha épp ettől a mozdulatnál esett a kulcs ki, de nem lett meg a kulcs, az Egységbe pedig többször is betértek, annyira akarták, hogy meglegyen.

Paliékhoz persze nem mentek, ott volt Pók Peti, várta a kulcsot. Ami nem volt meg, ugye.

Este tízkor állítottak be Lóékhoz, ahol egy lábas hideg víz, amelyben egy kiló kőkemény lencse úszkált, várta őket, és persze kisírt szem:

— Egy dolgot kértem csupán…

Röstellték a dolgot Lóék nagyon, ráadásul ott volt a pincekulcs, ami nem volt sehol. Egész este kétségbeesve próbálták valahogy elviselhetővé tenni a bajt, egészen addig, míg úgy éjjel egy körül kétségbeesett kiáltás nem zavarta meg őket a ténykedésben.

— Pali! Te piszok! Öt percet adok, hogy hazagyere! Ki se ganéztál, te szemét!

Kikísérte hát Ló a barátját, fölsegítette a motorra.

— Látod! — fakadt föl Furulya Pálból a fájdalom. — A rosseb verje meg ezt az átkozott világot! A cicába! Ilyen ez az élet! Hiába csinálunk akármit, hiába gürcöltünk napestig, hiába kaszálunk, kapálunk, ganyézunk, búgatunk, a cicába, hiába akarjuk a jót, mindig csak a jót, hogy jó legyen, csak azt, hogy jó legyen, hogy mindenkinek jó legyen, hiába, látod, mégis rossz lesz, minden rossz lesz, az asszonyok haragszanak, a többiek röhögnek, nem sikerül semmi se, nincsen pénz, nincsen munka, nincsen semmi, a cicába, és akkor még az állat pincekulcs, az se nincsen sehol, a cicába…

— Ne búsulj, Palikám — ölelte át Ló a vasvállakat. — Holnap reggel jó korán fölmegyek és indulunk és megkeressük azt a pincekulcsot…

Gyönyörű, holdfényes éjszaka volt. Furulya Pál arcán csillogtak a könnyek, de szája már a szokott ádáz mosolyra mozdult.

— Megkeressük? Az jó lesz. A cicába! Megkeressük! Marhára megkeressük! Megkeressük, mint az állat!

Boldog kacaj verte föl a falu csöndjét, aztán fölberregett a motor, és a hozzánőtt zömök alakkal egy pillantás alatt eltűnt a kanyarban.

Bächer Iván