Csomag

Dr. Dekkermann Dezsőné, született Kenessei Elvira, teljesen elszegényedett és volt földbirtokosnő eljutott Párizsba tavaly.

Van ilyen. Egyszer a legelszegényedettebb földbirtokosnő is eljuthat oda.

Egy régi és öreg barátja, Ökrössy Aladár, pontosabban Aladar Okrossy hívta meg egy hónapra.

A Kenesseieknek és az Ökrössyeknek egymás mellett volt a birtokuk Zalában egykor.

A Kenesseieknek Fükőn hatvanszobás kis kastély, az Ökrössyeknek a szomszédban nyolcszobás udvarház is jutott a földhöz. Amíg el nem szegényedtek, persze.

De elszegényedtek, el, teljesen.

El is vetette messzire egymástól őket a sors  — pedig a fiatal Elvira és a fess Aladár bizony sokat sétáltak kettesben, át az egyik birtokról a másikra és viszont, különösen szellő frissítette tavaszi estéken vagy őszi délutánokon, amikor a hatalmas napkorong vérbe borulva bukott a domb mögé, tették ezt gyakran és szívesen, de máskor is, például amikor egész Zalára méteres hó borult vagy nyáron, amikor még késő este is vidáman pöfékelt, zakatolt a cséplőgép a határban.

De hát nem lett a sétákból más, csak emlék.

A sors ilyen.

Meg olyan is, hogy ötven év teltével összevetette őket újra.

Ha csak egy hónapra is, de össze.

Persze az eltelt évek alatt megtörtént mindkettőjükkel minden, ami egy emberrel ennyi idő alatt megtörténni szokott: volt mindkettőjüknek eze és aza, felesége, férje pár, akadt gyerek is, unoka, de aztán ezeknek egy része messzire ment, nagyobbik része pedig meghalt.

Mert mindenki meghal.

Az a csoda, hogy egyáltalán él még valaki.

Ők éltek, akkor még éltek, öregen és magányosan, de éltek, amikor jött a sors, váratlan hírt vitt innen, hozott onnan, a hülő lelkekben emlékek váratlan lángja lobbant, és dr. Dekkermann Dezsőné, született Kenessei Elvira egy egész hónapot töltött Párizsban tavaly.

Kell-e mondani, hogy ez a harminc nap életének legszebb harminc napja volt. Legalábbis  — mert semmi se biztos  — alighanem a legszebb.

A szépség mellett, persze, tanulsággal is szolgált az öreg baráttal töltött idő  — tanulmányozhatta Elvira, mi a különbség a között, ha egy elszegényedett földbirtokos Párizsban él és a között, ha Pesten.

A különbség figyelemre méltónak bizonyult.

Ez volt a tanulság, de  — mint minden tanulság  — ez se volt sokra jó. Sőt: semmire.

A szépség, az volt a jó. Például a párizsi reggelek. Amikor lementek a boltba, boltokba pontosabban, és vettek croissant-t, baguette-et, két szelet húst, palack bort, zöldséget, gyümölcsöt  — és diót.

Aladár ugyanis minden reggel vett diót, húsz szemet. És aztán abból nem adott Elvirának soha. Odaadta mindenét, odaadta volna biztosan, de diót egy szemet sem.

(Közbevetőleg: Párizsban méregdrága a dió.)

Esténként a kandalló lobogó tüze mellett szépen, lassan föltörte a diókat magának és megeszegette azokat maga. (A kandallót egyébként Aladár nem gyújtotta be húsz éve, mióta felesége meghalt, de most igen, most fölvette a telefont, és egy óra múlva ott volt a fiú egy láda fával.)

Miután a harminc nap letelt és Elvira hazatért az ő megszokott, belakott Baross utcai, egyszobás, ám összkomfortos kis zugába, esténként, mikor csak szokottan a képernyőre révedt, ezt látta leginkább: két egymásba kulcsolódó, finom szőrzettel borított, hosszú, finom ujjú és mégis erős és mégis férfias kezet, amint roppantja a tenyérbe búvó két diót.

De nem is kellett törnie fejét, hogy mivel viszonozza azt a sok szépet, amelyben a párizsi hónap alatt része volt.

Pedig nem lett volna könnyű feladvány ez  — amúgy.

A meghívást viszonozni aligha tudta volna  — az öt szobához, sofőrhöz, csinos fekete bejárónőhöz szokott Aladárt nem láthatta volna vendégül a Baross utcai egy szobában, vacsorálni sem igen hívhatta volna meg a tizenháromezer nyugdíjból öreg barátját.

Otthon pihent pár napot, aztán összeszedett néhány nélkülözhetetlen holmit, trolival, metróval kiment a Délibe, fölszállt a Göcsej expresszre, Egerszegen leszállt, átszállt a buszra és fél óra múlva megérkezett Fükőre.

Itt volt a Kenessei-birtok egykor.

A birtok, amelyből semmi sem maradt  — kilenc hatalmas diófa csupán.

Nem lehet tudni, hogyan, miért, de ez a kilenc diófa megmaradt. Sokáig nem is tudott erről Elvira, de harminc éve minden októberben kap egy levelet Sárosi bácsitól, amelyben megtudakolja az öreg, leverhetik-e a nagyságos asszony dióját.

Elvira minden októberben válaszolt, hogy le.

Abban az évben még nem jött levél, de hát októbernek csak első napjait írták, mikor Elvira Fükőre érkezett.

Elvira egyébként harminc éve nem járt Zalában. Nem szívesen nézte a családi lak helyét. Ez maradt csak a kúriából: egy puszta, gazos hely. Valamikor még működött úttörőház a falak között, de amikor, úgy a hetvenes évek elején kihalt az utolsó kisúttörő is a faluból, bezárt a ház, a parasztság tehát bement, és kihordta a faanyagot  — parkettát, hajópadlót, ajtófélfát, ablaktokot, gerendát —, és eltüzelte szépen, a téglából pedig épített takaros disznóólakat.

Mert ilyen a fükői magyar  — nem bírja nézni, hogy valami kárba vesszen.

Elvira az öreg Terihez ment egyenesen, akinek anyja szoptatós dajkája volt hetvennégy évvel előbb. Teri persze sírt, és tett Elvira elé azonnal tegnapról maradt, de nem baj, mert úgy az igazi paradicsomos káposztát, kicsinyt szikkadt, de ehetős női szeszélyt, pitét, fölrakott kávét, kínált házilag eszkábált negédes likőrt.

Összeverődött a szomszédság is, sőt félóra teltével betoppant maga a polgármester is, aki, mint gyorsan kiviláglott, tanácsot kérni jött.

Kiürültek a disznóólak Fükőn ugyanis. Spekulált a nép nagyon: mi legyen. Megneszelte valaki, a megye semmi másra, de kastély rekonstrukcióra köteles adni pénzt, efféle célra lehetne húzni valami summát a műemlék-felügyelőségtől, minisztériumoktól is, egy szó mint száz: úgy döntött a fükői testület, lebontatja a disznóólakat és kastélyt építtet az anyagból. Ehhez kellett volna Elvira, aki mégiscsak ért valamit a kastélyhoz, ugye.

Sóhajtott Elvira, és azt mondta végül, hogy őszerinte kastélyt építeni nem lehet. Az vagy van, vagy nincsen.

Aztán megérdeklődte finoman, mi van az ő diófáival.

Nagy csend lett erre azonnal.

Végül Teri néni vázolta föl a szomorú valót: nincsen már diófa Fükőn egy sem  — hat évvel ezelőtt jött egy olasz és megvette mindet.

Kellett a pénz a fükövieknek, kivágták hát mind a diófát.

Jó lesz nekünk az akác is, vigasztalták magukat.

Persze akadt, aki ültetett diófát is, de hát az még gyerekecske mind, pár szem diót, ha terem az összesen.

Amikor Elvira azt tudakolta, hogy no, de miért kapott akkor a dióval kapcsolatos leveleket Sárosi bácsitól még tavaly októberben is, mindenki csak a vállát vonogatta: szegény Sárosi bácsi elment márciusban, kedden besárgult, és péntekre vége volt.

A polgármester azonban megsajnálhatta a szemmel láthatóan szontyolodott Elvirát, talán kicsit röstellte is a dolgot, mert fölkerekedett gyorsan, végigszaladt a falun és begyűjtötte mindenkitől, elhozta mind a diót, ami csak termett Fükőn az évben.

Nem volt az sok, félig telt meg egy nagyobbacska kiskosár, de örült Elvira annak is.

Másnap fölszállt a vonatra, és a Baross utcáig meg sem állt.

Otthon a konyhaasztalra borította a diót és szépen, egyenként becsomagolta újságpapír-darabkákba a szemeket. Egyet megkóstolt, megnézte, hogy jó-e, elég koraérett-e, mert Aladár azt szereti, ha a dió még nincsen teljesen megérve, még sárgászöld belül, még le lehet a dióbélnek húzni a héját, az ilyen dióért bolondult Aladár.

Ez a dió ilyen dió volt.

Becsomagolta papírba egyenként, épp hetvenkilenc szemet, ennyi fért bele a cipősdobozba, amit még tavalyelőtt tett el, amikor utoljára kért cipősdobozt a cipősnél, akivel el szokott diskurálni néha.

A dobozt bekötötte csomagolópapírba, ami már hat éve porosodott a spájzban, akkor vette a polcokra, és akkor bánta, hogy maradt, hogy pocsékolta a pénzt, de most, lám, milyen jól jött a maradék.

A becsomagolt dobozt átkötötte spárgával, az mindig volt Elvirának, még a legnehezebb időkben is volt, mert spárgának mindig lenni kell.

Aztán megcímezte a küldeményt, gondosan, azzal a golyóstollal, amibe Levente úr, a tömbházmester június elején cserélt betétet.

Aztán egy napon át csak tartotta otthon, nézte, gusztálta, meg-megemelgette a csomagot Elvira, rázogatta, hogy zörög-e, nem zörgött, nézte, hogy nem túl nehéz-e, nem volt túl nehéz, figyelte, hogy nem szakad-e csomagolás, spárga rajta, de egyik sem szakadt.

Felöltözött Elvira, zsebébe csúsztatott egy ezrest, megfogta a csomagot, és elment a postára.

— Legyen szíves kibontani  — mondták ott neki azonnal.

Kibontatták a csomagot vele, kicsomagoltatták a diókat is, mind a hetvenkilencet.

— Sajnáljuk, mama  — vigasztalták Elvirát ez van.

A diószemeket ő csomagolta vissza, ám a pakkot a postáskisasszony kötötte össze. .

Aztán Elvira elé tettek négy blankettát, hogy töltse ki mind a négyet magyarul és franciául. Elvira kitöltötte mind a négyet magyarul és franciául.

Aztán mondták Elvirának, hogy kétezer-négyszáz forint.

Otthon, a Baross utcai konyhaasztalon kibontotta a csomagot Elvira, kibontogatta egyenként a diókat, kiskalapáccsal feltörögette mind, és beletette dunsztosüvegbe a tört diót, gondolván, hogy jó lesz az, ha nekiveselkedik sütni valamit.

Amikor  — négy hónappal később  — a szomszéd Táltosék nagyobbik fia és annak felesége  — tizenhét éven át fizettek Táltosék Elvirának havi háromezret  — kiürítették a lakást, az asszony előkeveredett a kamrából és mutatta urának a két üveg diót.

A kis Táltos, aki el volt foglalva nagyon, mert a tapétát szaggatta le a falról éppen, csak a válla mögül vetette oda:

— Dobd csak ki azt is, nyuszipuszikám. Ki tudja, mikor spájzolta el az öregasszony. Szívós volt, mint egy beretvaszíj  — tette még hozzá, és egy nagyot rántott a falról leffegő papíron.

Bächer Iván