Híradó

Valami rend azért kell az életben.

Különösen, ha huzamosabb ideig falun van az ember. Mert a falusi életnek szigorú rendje, ritmusa van. A vetődött városi persze nem vesz át mindent ebből a rendből, nem kel hajnali ötkor, a kutyát ráér délben is etetni, nem száll hétkor buszra, nem hajt ki marhát, nem ül varrógép mellé, viszont nyolctól kilencig mindennap átolvassa az újságot, ami itt nem általános szokás.

De egyebekben sok ragad a falusi ritmusból a városira is: délelőtt valamit csak dolgozik a maga módján ő is, délben harap valamit, délután pedig — csakúgy, mint a helyi lakosság krémje — kimegy ő is.

Egy helyre lehet menni, odamegy ki hát, akár a többi, hogy szomját oltsa, lazítson, társadalmi életet éljen, meghallgassa a híreket, ki szerzett fát, mennyiért és hogyan, kinél és mennyiért van eladó hízó, milyen lett az újbor.

Az ember időz valamit, esetleg biliárdozik kicsit, hörpint, aztán siet haza.

Hacsak el nem akad. Mert az előadódik bizony. Hogy elakad az ember. Újabb, kéretlen palackkal kínálják, újabb partira kényszerül, újabb beszélgetőtársra akad.

Pontosan ez történt velem hétfő este.

Bennragadtam. Hét óra huszonötkor még benn voltam.

Nem is lett volna ez baj, megesik mással is, belefér bőven a falusi rendbe, ha nem ütközött volna az én saját, évtizedes beidegződésemmel.

Hogy ugyanis fél nyolckor híradó van.

Szerencse volt a bajban, hogy pár hete televíziókészülék emeli a harmadosztályú egység színvonalát.

Kérésemre készségesen bekapcsolták, fel is tekerték a hangot — harsány a tágas terekhez szokott falusi nép ugyanis.

Odahúztam a széket közvetlenül a képernyő elé, és-a családi örökségként becsült süketséget ellensúlyozandó — kezemmel fülem kellő méretű cimpáját a hangforrás felé leffentve nézni kezdtem a híradót.

Öt perc se telt el, amikor valami furcsára riadtam. Csönd volt. Süket csönd.

Fölemeltem a fejemet, körbenéztem, és láttam, hogy mindenki engem néz némán. Néznek rám a derék falusiak, akár valami furcsa, idegen lényre.

Azt nézték, hogy nézem a híradót.

Zavarba jöttem, próbáltam magyarázkodni: „Csak erre a munkaügyi miniszter-dologra voltam kíváncsi… Hogy lemond-e vagy sem… “

Most már nem csodálkozó volt a csönd, hanem döbbent. Ebbe a csöndbe kongott bele a kérdés: „És? Lemondott?”

„Igen — mondtam — lemondott… De azért marad” — tettem hozzá gyorsan.

Tizenegy vendég tartózkodott az egységben. Mind a tizenegyből egyszerre fakadt ki ugyanaz a három egyszerű magyar szó, amely isten őrizz, hogy valaha is az általam szeretett és tisztelt munkaügyi miniszter asszony fülébe jusson.

Aztán ment tovább a csevej. Mindenki biliárdozott, diskurált, iddogált tovább, tette dolgát, ahogy kell.

Mert itt mindenkinek rengeteg a dolga.

Munkája viszont a tizenkettőből háromnak van momentán.

Bächer Iván