Latolgatás

1990. március 8-án volt Loapának az utolsó előtti koncertje. Pontosabban: az utolsó előtti szólókoncertje.

A Kisteremben játszott, Beethoven 32. variációját, a Waldstein szonátát és az Eroica-változatokat.

Szép volt, de már mindegy volt.

Lóapa feladta már.

Nem telt meg a Kisterem sem.

De persze megtelt koncert után a Ló lakás, megtelt, ahogy megtelni szokott minden koncert után.

Éjfélre harsány dalolásra fakadt a vendégsereg, kíséret is akadt, gitár, zongora, miegymás, jó buli volt, nagyon jó, akkoriban rengeteg buli volt Lóéknál, mindig sok volt, de abban az időben rengeteg és mind nagyszabású.

A Ló család szép nagy bulikkal búcsúzott az élettől.

Lóanya épp fél éve halt meg, három év telt el azóta, hogy Lóapa kapitális beugrással ünnepelhette a pozitív szövettant, és Ló felesége, Vera is abszolvált már egy has- és két agyműtétet addigra.

Vera élénk volt akkoriban, nappal aludt, ha aludt, evett rengeteget éppen, szalontüdőt akkoriban, napi egy adag szalontüdőt, ha levitte Ló, márpedig általában levitte. Éjjel nemigen aludt, inkább beszélt, lamentált, olvasott, tévét nézett, a moszkvai tévét, csak a moszkvait, de azt reggeltől estig és estétől reggelig. Az ágy, akkor még közös ágyuk végébe állította Ló a tévét.

Ha Vera nem aludt, akkor éjszaka kiment a konyhába, tett-vett, mosogatott, etette a macskákat, a fürdőben mosott, teregetett, aztán leült odakinn, és ott, a hallban nézte a szovjet tévét.

De csak éjjel, amikor mindenki aludt.

Nappal nem nyúlt semmihez.

Nem is igen ment ki.

Feküdt az ágyban és nézte szovjet tévét.

Ha volt valaki, akivel mehetett, akkor lement sétálni.

Lóval lement persze mindennap, de hát az csak egy órája volt a napnak.

A maradék huszon-egynéhányat az ágyban töltötte Vera.

Néha kibotorkált hálóingben, mondott valami gorombaságot és visszavonult.

Feküdt az ágyban, nézte a szovjet tévét és Rejtő Jenőt olvasott.

Lopta, spájzolta az altatót, előadódott, hogy hat-hét Noxiront is elmajszolt egy este.

Ilyenkor biztosan nem aludt percet se.

Lónak harcolnia kellett az alvásért. Vagy még többet inni.

Aznap kettő körül feküdt le. Akkor már elszivárgott a jó buli kedves népe.

Éjjel háromkor Ló fölébredt. Gyakran ébredt föl, pedig altatóval aludt ő is, mégis fölriadt minden éjjel. Rettegett, hogy van valami. Különösen a fejfájástól félt. Úgy hitte, hihette biztosan akkor, hogy még egy agyműtétet ő nem tudna túlélni. Tévedett. Túlélt még egyet, túlélt ő is.

Nem kell hinni.

Háromkor fölébredt, konstatálta, hogy Vera nincs mellette.

Fölkelt Ló, indult a hall felé.

A csukott ajtó előtt megállt.

Hallotta, hogy beszélgetnek odakinn.

Lóapa beszélgetett Verával.

Ez nem volt szokás.

Nem beszélgettek soha. Sokat voltak a lakásban kettesben, már akkor is, később még többet, de nem beszélgettek. Néha veszekedtek, üvöltöztek, inkább hallgattak és kerülték egymást. De beszélgetni nem beszélgettek addig. És  — mint kiderült  — azután, a hátralévő három évben se többé.

De akkor beszélgettek.

Ló állt az ajtó mögött és hallgatott.

— Csak tudod, attól félek, bele fog csavarodni ebbe a dologba  — hallotta odakintről apja rekedtes hangját.

— Mibe?

— Hát ebbe az egészbe. A családba. Nem szeretném, ha valami családi író lenne, mint az Anna. Nem lehet örökké a családról írni.

— Hülye vagy! Miről írjon?

— Rengeteg dologról lehet írni.

— Ehhez nem értesz.

— Hoppá! Láttad ezt a szervát?

— Fütyülök a szervádra!

— Hát ide figyelj! Jobban értek, mint ő!

— Bolond vagy, Misike.

— Én? Hát ha akarod tudni, írhatnék úgy, mint ő. Csak én nem írok!

— Hülye.

— Az ember nemcsak magáról ír…

— Ő is ír majd a nagymamákról, nagynénikről, nagybácsikról.

— Tessék?

Vera felordított:

— Ír majd mindenféle süket nagymamákról!

— Nagymamákról! Hát akarod tudni, milyen ember volt az én nagyanyám?

— Az a Gojszi? Helyes.

— Rémes!

— Úgy hallottam, áldott jó ember volt…

 — Ez az! Rémes! Iszonyú! Elképesztő! Egy dög volt!

— De áldott jó.

— Az igaz… Viszont ezt nagyon beszopta ez a sváb…

— Majd megírja!

— Hát ne írja meg! Odanézz! Micsoda bal keze van! Hihetetlen! Kit érdekelnek mindenféle hülye nagymamák!

— Ne aggódj, téged is…

— A jó édes anyját!

— Ha elpatkolsz…

— Nem!

Kis csend lett odakinn a hallban.

Hallatszott a tévéből a teniszlabda pattogása. Aztán zörgött a fotel, csattogott a szandál és Ló pontosan látta, amint nyílik a hűtőszekrény, gyorsan ömlik a kis pohárba bor, alighanem mellé is megy egy kevés, aztán hallotta, mint csapódik a frizsider ajtaja, látta, amint szemüvegét feje búbjára tolva, fejét a plafonra vetve hörpint Lóapa és hallotta, amint jó nagyot csattan az üres pohár a pulton.

Közben látta, amint Vera ül a fotelban, kezében a kis összecsukható, fekete hamutartó, szájában a cigaretta, ül Vera a díványon, a pokróccal leterített díványon, a pokróccal, amelyet pár hó nap múlva fölgyújt majd persze maga alatt, szép lánggal ég majd a pokróc mellette, de ő csak ül majd, rezzenéstelen arccal és egykedvűen szívja a cigit majd, miközben lángol a pokróc alatta, a piros pokróc, a fekete csikós, piros pokróc, amely, majd mindennek utána, Ló következő életében Ló falusi házának pingpongteremül szolgáló egykori kocsiszínjének ablakára kerül és Ló minden szervánál láthatja majd a nagy fekete foltot, látja, de nem bánja, megszokja majd a foltot is, egyszóval akkor csak állt odabenn a szobában, a csukott ajtó mögött és hallgatott és látott.

Mindent látott és ezt hallotta:

— Nem! Elpatkolok, persze, hogy elpatkolok. Rendben van. De engem nem lehet jól megcsinálni. Én nem vagyok erre jó. Én nem vagyok neki megírni való! Érted!

— Ne kiabálj velem, mert tökön rúglak! Nagyon szépen meg fog majd írni téged.

— Nem!

— Dehogynem.

— Nem! Érted! Én nem vagyok érdekes. Mi érdekes van bennem?

— Most semmi, Misike. Majd ha fölfordulsz…

— Akkor mi lesz érdekes? Mi érdekes van abban, hogy valakinek nem sikerül, hogy valaki elb.. a tehetségét, hogy valaki, valaki, valakinek nem megy, hogy lehetett volna, hogy majdnem, és nem és mégsem, pedig kellett volna, hogy sikerüljön… Már majdnem sikerült, már a kezemben volt, … és akkor kiejtettem, elejtettem vagy eldobtam, a fene tudja, de nem sikerült… Nem sikerült… nem sikerült, a kurva életbe… Ez fantasztikus volt… elképesztő… Ez egy zseni… Én ilyen szervát még soha életemben nem láttam… Sok szervát láttam már az életemben, de ilyen szervát még soha… Fantasztikus… Gyönyörű… Istenem…

— Ne bőgj!

Kis csend lett.

— És még csak nem is tudtam méltón befejezni…

— Ha ez vigasztal, akkor ez nagyon szép téma. Remekül meg lehet írni!

— Mi?

— Mi?! Mi?!! Jól meg leszel írva!

— Nem! Meg fogom tiltani!

— Okos fiú, cukrot neki.

Ló hallott megint szandálcsattogást, frizsidernyitást, bortöltést, üvegcsörömpölést.

— És hogyan? Mit ír majd? Családregényt? Az anyját! Azt így nem lehet. Ilyen életvitellel! Annak neki kell ülni!

— Majd nekiül!

— Egy frászt ül!

— Ne üvölts!

— Azt nem lehet ennyi piával!

— Többel is lehet!

— Nem lehet!

— Neked nem lehet!

— Neki sem!

— Meg fog írni mindent! Mindent! Hogy milyen hülye voltál. Csúnya, önző, gonosz és elkényeztetett. Mindent!

— Mindenkiről mindent megír majd?

— Mindent.

— Rólad is?

Csönd lett kicsit.

— Mindegy. Tudom. Úgyis tudom… Jobb is lesz neki, talán. Mit csináljon egy beteg, öreg feleséggel, akinek kivették az agyát is. Öreg és csúnya… Úgyis megcsal majd. Vagy talán már most is. Mindegy. Nézd, de helyes macska… A Laci is Whiskast enne, ha kapna… De ti nem vesztek neki, mert irigy, zsugori, szarrágók vagytok . Mindegy… Különben, tudod, hogy mit ír majd rólam?

— Tessék?

Tudod, hogy mit ír majd rólam, te süket vénember?

— Micsodát?

— Hogy szeretett.

Megint csönd lett.

— Azt rólam is megírhatná… — mondta Lóapa rekedten.  — Ha hagynám… Hoppá! Láttad ezt? Fantasztikus, hogy adta vissza… Fantasztikus…

Aztán már csak teniszlabda-pattogás töltötte be a csöndet a hallban. Közben lehetett hallani egy újabb rundó zaját.

Ló még állt egy kicsit az ajtónál, aztán visszamászott az ágyba és behunyta szemét.

Egy óra múlva ébredt, a szovjet adásra.

Bächer Iván