A vég közelg

A miniszterelnök szereplése kiváló elegye volt a tahóságnak, az önteltségnek és a gyávaságnak, vélekedett Orbán Viktor minapi megnyilvánulásáról kérdeztetvén Síklaki István szociálpszichológus, tanszékvezető egyetemi docens, számos nemzetközi tudományos társaság tagja, akiről bizton feltételezhető, hogy szakmájába vágó tárgyról nyilatkozván tudja, mit beszél. Véleménye evvel együtt a szakembertől elvárható egzaktság híján szűkölködik, tekintve, hogy a „tahó” lexéma jelentése csak ködösen írható körül. A szinonimaszótár szerint durva, neveletlen, műveletlen, tudatlan, együgyű, bárgyú, ostoba egyénre utal, mármost miniszterelnökünk felkent személyére ezen jelzők többsége nem passzol igazán. A durva és a neveletlen még csak-csak, viszont az együgyű, bárgyú, ostoba stb. szavakat problematikus volna alkalmazni arra az egyénre, aki a Soros Alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális filozófia történetét hallgatta. Nem áll össze a kép. Az önteltséget illetően nyilván más a helyzet, akiből ez a tulajdonság mindenestül hiányzik, az nem az államférfi, hanem inkább a férfiszabó munkakörében iparkodik képességeit valamennyiünk javára kamatoztatni. Ha tehát dölyfös, pökhendi, felfuvalkodott stb. felebarátaink létszáma alacsonyabb volna a kelleténél, akkor politikusokból hiányt szenvednénk, míg ellenben munka nélküli férfiszabókkal Dunát lehetne rekeszteni, szükségképpen őket is az államkasszának kéne eltartania.

Azt se felejtsük el, hogy nemzetünk legjobbjainak verbális megnyilatkozásai a művelt és érzékeny publikumot szellemi csemegékkel táplálgatják, már amennyiben a környezetük őket ilyesfajta megnyilatkozásokra készteti. Bandukol a kormányfő a Parlament folyosóján, egyszer csak hipp-hopp, elébe toppan Hadházy honatya, hogy oda nem illő kérdésekkel hozakodjon elő, az ilyesmire pedig reagálni kell valahogy. Nyilván úgy, hogy a reakció az Árpád vezértől Orbán Viktorig vezető láncolat legkiválóbbjainak az emlékéhez is méltó legyen, mármost a helyzet az, hogy hitvány korunkban a régmúlt idők heroikus gesztusai nem alkalmazhatók. Normális körülmények között ilyenkor a méltóságában megsértett államférfi kardot ránt, és az elkövetőt azon minutában lekaszabolja. Sajnos a mai ember már egy művi, mesterkélt közegben nevelkedett, lágyabb ének kell neki, ha pedig így van, kapja meg. Miniszterelnökünk Hadházy Ákost sunyinak, hazugnak és más effélének titulálta, ami viszonylag alacsony színvonalú verbális kifejezőkészségre látszik utalni, azonban egyszer csak szárnyakat kapott, és politikustársát a nemzet nagyjainak arcképcsarnokában szőrét hullató, rossz vidéki rókaként helyezte el.

Ilyenkor az ember egy pillanatra elérzékenyül.

A „szőrét hullató, rossz vidéki róka” megfogalmazás már-már a költészet hófedte csúcsai felé közelít. Miniszterelnökünk evvel mindenekelőtt azt állította, hogy Hadházy Ákos a szőrét hullatja, magyarul vedlik. Ugyan a rókák tavasszal vedlenek, téli bundájuktól ugyanis ilyenkor kell megszabadulniuk, nem pedig, ahogy a tudatlan és érzéketlen liberálisok gondolnák, tél derekán, ám a szőr hullatásának más oka is lehet, jelesül a rühesség. Vidéki róka esetében ennél örömtelenebb helyzet el se gondolható. Ismeretesmód a rühességet rühatka idézi elő, megtelepszik a jószág vagy a képviselő bőrében, elhalt sejtekkel táplálkozik, s ennek folyományaként a bőrben mindent behálózó alagútrendszert hoz létre. Szorgos munkájával égő, viszkető érzést okoz, evvel vakaródzást vált ki, annak következtében pedig a csatornarendszer felszakad, a benne lévő folyadék, amely az atkák testváladékaiból és ürülékéből tevődik össze, a bőrfelszínre jut és ott csúnya allergiás reakciót idéz elő, az pedig még kínzóbb vakaródzási rohamokban konkludál. A rühes róka úgy fest, mintha foltokban megkopasztották volna, minthogy az állat a sok vakaródzással önnön szőrzetét tépkedi ki. A felület végül elfertőződik, és akkor ott a vég, ami egy szőrét hullató, rossz vidéki róka számára valójában megváltás lehet.

Miniszterelnökünk tehát, ha alaposabban átgondoljuk, Hadházy képviselőre megértően, együttérzéssel, szánakozva tekint, vagyis a legnemesebb emberi érzelmek mozgatják, nem pedig az arrogancia, ahogy ezt különféle romlott lelkű személyek gondolják. Igazolja ezt a „vidéki” jelző alkalmazása is. Szerinte a képviselő úr „vidéki róka”, mármost miniszterelnökünk számára, lévén maga is vidéki, ez a jelző valójában a legmagasabb fokú elismeréssel azonos. A vidéki ember nemzetéért bármely pillanatban halni kész, istenfélő, nyílt, őszinte, romlatlan, becsületes stb., tehát olyan, mint miniszterelnök urunk maga, és eszerint olyan, mint Hadházy képviselő, bár ő talán valahogy mégsem olyan, de hát most nem vele foglalkozunk. Sokkal érdekesebb, hogy miniszterelnökünk igazából mit gondol a vidéki emberről, ez tudniillik a jelen pillanatban teljesen tisztán nem látható. Ad absurdum még azt is feltételezhetjük, hogy a „rossz vidéki róka” kifejezés mégse a kormányfő legnagyobb fokú elismerését lett volna hivatott interpretálni, sőt árnyalatnyi rosszallást takar, ám ez végképp nem volna értelmezhető. A Pew Research tavaszi felmérése szerint a vidéken élő hatvanöt évnél idősebbek, vagyis azok, akiknek a fontosabb szociológiai paraméterei az enyéimhez némiképp hasonlítanak, Orbánt legszívesebben szentté avatnák, természetesen nem évtizedekkel az elhaltát követően, hanem lehetőség szerint mindjárt holnap. Megértem őket, álmatlan éji óráimon magam is ezen gondolkodom, bár eddig még nem volt merszem bevallani. Ami késik, nem múlik. Közben a hírek avval riogatnak, hogy a négyszáz forintos euró immár a kertek alatt ólálkodik, azonban mi, orbánhitű falusi vének, efféle világi hívságokkal réges-rég nem foglalkozunk. Euró? Mi az? És mért törődnénk efféle hívságos dolgokkal, amikor a mindig oly élesen látó Kövér doktor szerint nekünk most a nyugati világot elpusztítani akaró diabolikus hatalommal kell szembeszállnunk. A halál kultúrájával, ahogy ő mondja, természetesen anélkül, hogy a fogalmat részletesebben kifejtené, vagy legalább elmagyarázná, hogy a támadó milyen stratégiát szokott használni, és hogy nekünk, kivénhedt hadfiaknak, mit kell megtanulnunk annak érdekében, hogy az ellenségnek a lehető legnagyobb veszteséget okozván onthassuk vérünket a harcmezőn. Némiképp bonyolítja a helyzetet, hogy az ellen szándékait illetően is bizonytalanság mutatkozik. A házelnök valami olyasmit állít, hogy a halál kultúrájának „nemcsak az anyagi javaink kellenek, hanem a lelkünk is”, ám evvel a kijelentéssel végképp nem tudunk mit kezdeni. Arra viszont nagy tétekben fogadnánk, hogy Kövér doktor lelkére semmifajta égi, földi vagy pokolbéli hatalomnak szüksége nincs, ahogy Orbáné, Kósáé, Németh Szilárdé meg a többié se kell senkinek.

Tessenek megnyugodni: pokol igazából nem is létezik, csak az, amelyet a mi gyönyörködtetésünk érdekében tetszettek nekünk legyártani. De az is véget ér valamikor.