Matinée

Szombat volt, 1995. szeptember 23. Az utolsó nap.

Reggel kelt, nem korán, de nem is amikor ébredt volna, telefoncsörgés riasztotta most is, mint szinte mindig.

Női hang szólt a kagylóba, mint szinte mindig, nem mindig ugyanaz a hang, de szinte mindig női, és amikor letette a kagylót, az jutott eszébe, mint szinte mindig: „ennyi pénz nincsen a világon…”.

Kilenc körül szállt ki az ágyból, fölvette selyemköntösét, az ablakhoz lépett, kinézett, mint szinte mindig, több mint negyven éve, minden reggelen, már amikor otthon ébred.

Ez persze az év reggeleinek talán ha harmadrészében fordul elő, más reggeleken szállodaszobában ébred, szállodás volt az apja, szállodaszobában született, szállodaszobában cseperedett, ott lett férfivá, ott várta barátait, a Társaság tagjait, szállodában él azóta is, hetvenkét éve lassan, és persze gondol néha arra is, hogy egyszer szállodaszobában fog…

De erről most még nincsen szó.

Különben is: most otthon ébredt.

Itthon volt, fölkelt és kinézett és nézte a parkot, a manzárdokkal telipettyezett tetőket és a tornyot, mert a hálószoba ablakából rálátott arra is.

Aztán kiment a konyhába.

Agyonnyomott egy svábbogarat, gondolta, ha elmennek, beteszi a „bombe”-ot, az egy pár óra alatt tökéletes munkát végez, csak győzze az asszony összeseperni az elesetteket…

Leült a hokedlire az asztalhoz és megnézte, mennyi kenyér maradt.

Ez fontos nagyon, reggel csak ez a fontos: hogy legyen kenyér. Amúgy háztartást nem visz, tizenhét éve, mióta egyedül maradt, jóformán üres a kamra, a frizsider, nem vett masinát se semmit, a hatvanas évekből maradt minden: a mosogató, a kenyérpirító, a magnó, a rádió, a kád, a lámpaernyő, a vécédeszka, a csapok.

Megállt az ő ideje is.

Az ebéd és a vacsora mindennapi munka része egyébként, akkor is kell tárgyalni, művészekkel, kollégákkal, egy impresszáriónak kemény munka a koszt is.

Otthon este csak kevés csokoládét majszol el, mikor éjfél után egy-két órával hazatér, és persze reggel kenyeret, ha van.

Most volt szerencsére, egy arasznyi bagett, elég az, párat karikázott, gondosan megkente lekvárral, ivott egy csésze kávét, majd kiment a toalettre, majd vett egy jó meleg fürdőt, miközben a harminc éve szolgáló táskarádióból Schumann Karneválja szólt.

Megborotválkozott, kivett egy inget, remekül vasal ez a spanyol asszony, aki jön kétnaponta és akit nem látott már három éve, fölvette a ruhát, nyakkendőt kötött, cipőbe bújt és indult.

Előbb a konyhában még összekapta a szemetet, nem volt ez nagy dolog, a fekete zacskó alján levő vékony, de erős, el soha nem szakadó, szemetet a lépcsőházba soha szét nem engedő nejlonzsinór segítségével összecsomózta pillanat alatt a zsákot.

Az üres üvegeket — több volt, mint lenni szokott — a konyhából nyíló ajtón át megközelíthető cselédlépcsőre tette.

Itt járnak le-föl a manzárdszobában lakó diákok, az ő két szobáját is lakták éppen, egy perzsa és egy cseh, nem kér pénzt érte, hadd lakjanak abban a két kicsi lyukban, ha annyira akarnak lakni itt.

Tíz óra volt, amikor kilépett az ajtón, amely hangtalanul becsukódott a háta mögött.

Kulcsra nem zárta, minek?

Gyalog ment le a harmadikról. A vörös mintás, szőnyeggel borított falépcsők melegen dobogtak léptei alatt.

Lement az utcára. Nem ment sokat.

A sarkon volt minden: a pék, a hentes, a halas, a zöldséges, a boros és a kocsma persze.

Ide ment be legelébb. Persze nem kocsma volt ez, hanem az itt ezrével tenyésző sajátos egység, mely a kávéház, a söröző, a reggeliző, az étterem és a klub funkcióját egyszerre tölti be.

Omlós, vajas tésztából készült, vajjal vékonyan megkent kiflit mártogatott kávéjába, majd — bár ez nem volt szokása, de most kivételt tett — kért egy kis almapálinkát is.

Aztán indult a pékhez.

Az elmaradhatatlan bagetten túl, a csaknem kétszázféle kenyérség közül választott egy fél házi rozskenyeret, melynek feketés alja őrizte még a faszén kesernyés szagát, egy negyed kiló fokhagymás kenyeret, pár vajas kiflit, rozsos zsemlyét, egy fél almás tarte-ot is.

Aztán a henteséhez ment át.

Voltak vagy öten előtte, várni kellett pár percet, de nem bánta, addig gusztálta az üveg megetti kínálatot kicsinyt.

Az volt csak, ami lenni szokott: fél borjú, csontozva, szelve, combja, vesepecsenyéje, vöröslő marhafertályok, színhús persze csak, disznóból a karaj, göngyölve, összekötve, töltve esetleg, burkolva fehér szalonnaköpenybe, pácolva, fűszerezve, hét-nyolc-féle darált hús. rendezve gusztusos kolbászkákba, csomagolva fóliába, húspogácsák, szeletek, többféle töltött húsbatyu, tucatnyi pástétom, saláta, és persze gusztán terítve apró csirke, nagyobb jérce, pulyka, kakas, fürj, fogoly, nyúl, őz és még ezernyi hússág.

A pultnál öt hentes ténykedett. Mindegyiken fehér sapka, fehér ing, fehér kötény, fekete, csikós mellény, sötét nyakkendő.

Az egyik félrehúzódva, egy elegáns asszonynak szép szemébe nézve, komoly arccal tárgyalt hosszasan. Hétfőn konyakos csirkemájjal töltött filézett báránylapockát küld föl a fiúval, kedden tésztában kisütött csontvelő megy, szerdán szarvasgombával ízesített borjúvelő meg egy kis rakott ökörnyelv, csütörtökön répával párolt borjúmirigy és így tovább.

A másik kolléga féltucatnyi fogoly megpörzsölésébe merült el.

A többi három is szorgosan dolgozott.

Mikor ő került sorra, egy báránycombot kért csupán.

A hentes eltűnt a függöny mögött, majd megjelent egy szép darabbal a színen.

— Jó lesz.

— Hogyan készíti? — kérdezte a hentes.

— Sütöm.

— Akkor kicsontozom, összekötöm, sózom, borsozom, megtűzdelem kis fokhagymával és kis szalonnával is. Ha középen kicsit véresen szereti, akkor ötvenöt percre tegye 8-as sütőbe, félidőben fordítsa meg, két üveg zöldbabot adok hozzá. Fél óra múlva lehet érte jönni.

Addig elment a halashoz.

A halas még a legtörzsökösebb idevalósinak is gyönyörűség mindig.

Pedig most is csak az volt, ami lenni szokott: hal mindenekelőtt, mindenféle hal, ládányi kincsként csillogó szardínia, sötét húsú makréla, óriási, kékes tondarabok, csúnya fejétől fosztott ördöghal, kisütésre váró spratt, mandulával töltendő foltos tőkehal, angolna, melyet friss zellercsokorral megrakott fehérborban ajánlatos főzni, majd tejszínnel felönteni végül, és persze vándor alóza, tengeri pér, sügér, márna, csuka, lazac, pisztráng, tok, morgóhal, laposhal, lepényhal, rombuszhal, ürühal, menyhal, tejhal, sashal, naphal, tűhal, vérhal, kékhal és még vagy további nyolcvan halféleség válogatott példányainak merev, kerek szeme meredt a tört jéggel vastagon ágyazott, tengeri moszattal, algával, gizzel-gazzal, citromkarikákkal dúsan dekorált halaspultokon.

Persze rákok is csápoltak a halak mellett, volt óriás poloskára emlékeztető tarisznyarák, finom női ujjak matattak a hatalmas homárok szőrös végtagjai között, megadóan várta sorsát a kis ollójú szkampó.

Kagyló is volt, mint mindig, többféle, fésűskagyló, mely kisütve jó, vénuszkagyló, kékkagyló, szívkagyló.

De ő persze osztrigáért jött.

Amíg állt a sorban, eszébe jutott régi barátja, Maxi, aki mikor ő negyvenhétben megérkezett, már fél éve itt volt, a pályaudvarról első útjuk egy halashoz vezetett. Maxi magabiztosan rendelte az osztrigát, ám mikor kérdezték tőle, milyet parancsol, nullásat, nulla-nullásat vagy nulla-nulla-nullásat, akkor Maxi is belátta, hogy bizony egy kultúra véráramába bekerülni nem elég pár hónap, vagy röpke év akár.

Fejenként hatot kért, összesen harmincat tehát, kinyitva persze, hogy ne kelljen bajmolódni otthon.

Várni kellett egy fél órát, addig elment a boroshoz.

— Osztriga lesz, majd báránysült, zöldbabbal — közölte ott.

Az elegáns borboltos gondolkodás nélkül helyezte a pultra a két palackot: az osztrigához egy száraz, Loire-vidéki fehér Quincyt, a húshoz pedig erősebb, vörös Fitout.

Már csak a sajt volt vissza.

A szaküzlet errefelé szokott kínálatából kevés Boursint választott, Camambert is persze, Chabichout, kúp alakú kecskesajtot keveset, egy kis gesztenyelevélbe csomagolt Banon-t, és valami igen érett, szinte már kékes Roquefortot.

Kóstolónak elég lesz nekik, gondolta.

Visszament a henteshez, ahol már szépen becsomagolva várta az előkészített hús, vissza a halashoz, ahol már műanyag tálcára helyezett tört jégen ültek a fölnyitott osztrigák, hazasétált, betette a húst a sütőbe, benyomta a stoppert, föltette főni a babot, előkereste az osztrigavillákat, megtanította használatát, mire az osztriga elfogyott, letelt az ötvenöt perc, fölrakosgatta a tálra, a méregzöld, pálcikavékony zöldbab tetejére a villanykéssel fölszelt, belül kicsit véres, rózsaszín hússzeleteket, majd miután megetette, Skodába tette a messziről kórászokat, integetett, fölment és ledőlt egy kicsit, mint szinte mindig délután.

Bächer Iván