Parasztreggeli

És akkor szeptember közepén leesett az eső.

Két nap, két éjjel esett. Egész augusztusban nem esett, júliusban is alig, és akkor most tessék — szeptemberben leesik, akkor persze, amikor már nem jó semmire. Még augusztusban is jó lett volna a kukoricára legalább, de ez most már nem kell semmire. Ez csak arra jó, hogy ne lehessen semmit se csinálni, hogy ne lehessen még a krumplit se fölszedni, hogy csak a kocsmába lehessen menni.

Szentségeit, mérgelődött is a földművelő nép ott.

Csak Furulya Pál földművelő, csak ő hallgatott, szokott helyén, a kocsma közepén levő törzsasztalánál, persze csak akkor hallgatott, ha az esőre terelődött a szó, különben hozzászólt ő mindenhez, a maga egyszerű, parasztos módján, mert Furulya Pálnak megvan mindenről a véleménye, és azt nem rejti a véka alá soha, elharsogja a maga kemény, férfias szavával mindig azt. Falun mindenki kiabál egyébként, nincsen presszó, ahol össze lehet hajolni a kis kerek asztal fölött, kertek vannak, kerítések, földek, ilyesmiket kell átüvöltözni mindig, falun mindenki üvölt hát, de Furulya Pál nagyon.

Csak erről a szeptemberi esőről, erről nem akaródzott neki beszélnie most.

Arra pedig gyakran terelődött a beszéd, mert már második napja esett.

Aztán elállt az eső a harmadik napon.

Akkor dolgozni kellett mennie Furulya Pálnak, amit nem is bánt, mert akkor még dolga nem volt, mehetett dolgozni is akár.

Furulya a téeszben, a szétrombolt téeszben dolgozik, ahová csak hetente kétszer néz be, teljesítményben keveri a tápot, megcsinálja a normát két nap alatt, persze olyan is a pénze, de legalább jut idő a kertre, jószágra, erre, arra és mindenekelőtt: az életre.

Mert az életben azt szeret Furulya Pál a legjobban — élni.

Csak hát nem olyan egyszerű dolog az. Mert meglenne hozzá szinte minden, csak egy dolog hiányzik, de az nagyon: a pénz.

Az asszonnyal ketten nem hoznak haza havonta húszezret.

Ha nem lenne bátyja Pesten Furulyának, bizony nagy bajban lettek volna nemegyszer: az új házat nem tudták volna megvenni. Simpsonnal se mozoghatna Pali föl s alá, és persze Pestet sem látták volna, nem tudhatták volna meg soha, hogy mi van ott.

De szerencséjére Furulya Pálnak volt egy bátyja is, Furulya Péter, akinek fölvitte a jóisten a dolgát, mert Budán csinált belőle panzióst.

Kőművesnek ment föl Pestre még a hetvenes évek elején, aztán anyagbeszerző lett vagy micsoda, kapott a főnökétől kocsit, azzal furikázott, intézett, szerzett, ki tudja, mit csinált, pár évre rá építkezni kezdett Rákosligeten, aztán újabb pár év teltével nyitott egy kis panziót valahol Budán, nem tudja azt Pál, őket kocsival viszik oda, két-három évente egyszer, ha viszik.

Persze néhanap Péter is hazalátogat kicsiny falujába megmutatni magát, a családot, a kocsit, ilyenkor mindig ad is valami zsebpénzt, ha pedig — falusi mértékkel — komolyabb összeggel kell kisegíteni Palit, Péter jó testvérnek bizonyul akkor is.

De azért — mi tagadás — feszélyezte ez a dolog Furulya Palit, nem örült ennek a testvérdolognak, idegennek érezte már Péter világát az övétől, hisz mit lehet kezdeni azzal, hogy Péter új kocsijáért havi nyolcvanezer törlesztést fizet, vagyis éppen négyszer annyit, mint amennyit a falusi Furulya család együtt, összesen keres.

Nehéz dolgok ezek, Furulya Pál nem is igen tudta őket megemészteni.

De persze nem is emésztett sokat, volt neki dolga elég: házzal, kerttel, jószággal, ezzel, azzal, amazzal.

A sok dolog között akadt persze szép is, gondoljunk csak a pálinkafőzés macerás, de mégiscsak lélekmelegítő éjszakáira, vagy a bálok förgetegére, vagy a disznótorok ünnepi hajnalaira.

De olyan ünnepi dolog, mint amilyen ennek a senkinek nem hiányzó szeptemberi esőnek utána került, olyan ünnepi dolog egyszer-kétszer, ha adódik egy évben.

Azon a csütörtöki reggelen Furulya még korábban kelt, mint szokott, nem hatkor, de ötkor, gyorsan megetetett, majd összekapott három hatalmas lengyelszatyrot, fölpattant a Simpsonra, és amilyen nesztelenül csak egy Simpsonnal osonni lehet, úgy osont ki gyorsan a faluból.

Félúton a fölhagyott bánya felé, a horgásztó előtt egy kilométerrel, ott, ahol a nagyerdő indul, ott állt meg Furulya.

A motort betolta a bokrok közé és elindult befelé.

Jobban ismerte az erdőt, mint a tenyerét, többet böngészte azt, és többet is talált benne már.

Most alig kellett keresgélnie.

Szinte fehérlett az avar az őzlábtól.

És micsoda őzláb volt az mind: babakocsikerék méretű, friss, roppanó és mindenekelőtt: rengeteg.

Lázasan kezdte szedni Furulya Pál a gombát, csak a kalapját, a tönkkel nem is törődött, pillanatokon belül teliszedett két hatalmas szatyorral, legalább tizenöt kilónyit, persze csak a legszebbeket, a legépebbeket, a legfrissebbeket.

Mikor ezzel végzett, szusszant egyet és így szólt magában? na, nézzünk valami komolyabb dolgot is.

A két teli szatyrot magával cipelve indult belefelé, majd fölfelé, majd lefelé, keresztül árkon, bokron, csalánoson, vaddohányon, vízmosáson, vadcsapáson, mindenen.

Legelébb egy kis folt csiperkére lelt, úgy kétlevesnyire valót szedett, ami nem volt sok ugye, de az apraját meghagyta, azért majd még visszatér — gondolta — másnap.

Aztán a dohányosban két pöfetegre lelt, az egyik kisebb dinnye nagyságú volt már, azt leszedte, a másikat azonban kicsinyellte, úgyhogy azt gondosan letakarta lapulevéllel, gizzel-gazzal, hadd nőjön egy napot még őneki.

Pár lépést tett csak, amikor egy kissé elszáradt levélkötegre, kitépett fű- és gazcsomóra lett figyelmes. Félretolta a föltornyozott vegetációt és majdnem fölkiáltott örömében:

Hatalmas pöfeteg lapult a lapu alatt.

Óriási pöfeteg!

És azon túl, hogy pöfeteg, azon túl, hogy óriási, ráadásul a másé!

Gombát még ilyen kéjes boldogsággal le nem tört Furulya, mint ezt a csodálatos pöfeteget.

Aztán gondosan visszaigazgatta a gaz- és levélcsomót, és látta közben arcát a kollégának, aki majd pár óra múlva ugyanitt lehajol…

Ritkán adódnak ilyen felhőtlen örömök az ember életében.

De ezzel még nem volt vége.

Nem hiába hallgatott Furulya, amikor a többiek a haszontalan szeptemberi esőről beszéltek a faluban. Érezte ő, hogy jó eső lesz ez.

Mert mikor már dugig teli volt mindhárom szatyra, és indult vissza a Simpsonhoz, persze más útvonalon, mint ahogy jött, egy korhadt tuskó takarásában valami sárgára figyelt föl akkor.

Bizony vargánya volt az, más nevén tinóra.

Egy, egyetlenegy darab tinóra, de valami gyönyörű példány, egy kézilabdányi, friss, hódító, erdőillatú, épp egy reggelire való.

Hétre ért haza Furulya.

Otthon nem várta senki, a gyerekek iskolában voltak, az asszony dolgozott, de nem bánta ezt Furulya, szépen nekiült a dolognak.

Az őzláb egy kisebb részét, a legszebb tányérokat kikészítette rántani, más részét szépen gondosan fölaprította, az aprított gomba hatalmas halmát négy részre osztotta, egyet aznapi pörköltnek, másodikat fagyasztani való pörköltnek, harmadikat kicsit forrázva, de nyersen fagyasztásra, negyediket szárításra szánva.

Rögtön föl is tette a zsírt, a hagymát, nem sokat, ne menjen el a gomba íze, másik kandliban vizet forrni, aztán félretette a levesnek való csiperkét, azzal bajmolódjon majd az asszony, ha hazajön, majd gondosan fölszelte az egyik pöfeteg felét, rengeteg lett, legalább harminc szelet, olyan könnyű szelet, akár a felhő, és fehér, akár a hó, és ráadásul a másé is volt ez a pöfeteg!

Rotyogott már három kondér is a konyhában, amelyet betöltött teljesen a friss, erdei gomba átható szaga, és ellepte az asztalt, a széket, a padot, a kredencet, a dikót, jutott a kőre is, a tengernyi egészben hagyott, fölszeletelt vagy apróra vagdosott gomba már, amikor Furulya Pál kezébe fogta az egy szem vargányát, fölszeletelte, és beletette egy lábaskába, nem tett alá sem zsírt, sem olajat, sem vizet, sem vajat, nem sózta, nem borsozta, nem fűszerezte semmivel, csak úgy magában, egyes-egyedül önmagában tette föl azt az egy szem vargányát, épp csak megvárta, hogy kis levet eresszen, kiszedte egy tányérra, csinált helyet az asztalon, letette a tányért, és fölvette a kagylót.

Egy hete kötötték be a faluba a telefont, Péter fizette persze, Péter számát is tárcsázta Pál, nem is tudott egyéb számot, azt is elég gond volt neki megjegyezni betéve.

Péter felesége vette föl, az éppen jó volt Pálnak, aki tudta, hogy az asszonyt minden hétnek csütörtök reggelén zavarja el Péter arra a budai piacra, ahol Pál is megfordult tavaly.

— Halló! Na! Van gomba? — üvöltött a kagylóba Pál.

— Jézusom! Hol? Milyen gomba? Ki az?

Rövid negyedóra alatt megértette magát Furulya Pál és megkapta a vágyott információkat is, miszerint aznap a Fény utcai piacon az őzláb kilója ötszáz volt, a pöfetegé nyolcszáz, a szép vargányáé pedig több mint ezer.

Miután letette a kagylót, Furulya Pál körülnézett a gombával borított konyhán. Úgy saccolta, kettejük kéthavi fizetését szedte össze egy óra alatt.

— Na, látjátok a hülye parasztját! — mondta elégedetten, és beleszúrta a villát egy vargányaszelet sárgásbarna húsába.

Odakinn komótosan megeredt az eső.

Bächer Iván