Rendületlenül

Leér falura az ember péntek este.

Már sötét van, már sötétben kellett jönni végig, emléke sincsen már annak az időnek, amikor kilenckor, fél tízkor is még lehetett érkezés után a tornácra kiülni, és nézni a romos malom mögül kikandikáló lankás domboldalt, a régi temető pár megmaradt, furcsa facsonkját rejtő akácost, mellette a téesz pár kóbor marhájának otthont adó major fehérlő istállóit, a falu túlvégin a polgármesteri hivatal fehér, méltóságteljes házát, amelyet még a derék németek építettek maguk választotta tanácsuk számára valamikor a század fordulóján, és lehetett nézni, kézben a meg-, a hazaérkezést nyugtázó párás borospohárral a szürkülő szántó mögött lassan alámerülő, hatalmas, vörös napkorongot.

Nem, most már sötét van este, vaksötét.

Nem látni semmit se.

Hűvös is van, metsz a lég, fiókban porosodik már a sort. mackót ölt az érkező, flanelinget, pulóvert, esetleg még egy pokrócot is kanyarint hátára.

Itt van az ősz.

Igen. Azért beleszív a friss levegőbe az érkező, igyekszik örülni az ősznek is, beleharap szinte, érzi, ahogy átjárja benzingőzzel itatott hörgőit a tiszta lég.

Viszont már fűteni kell, a vályogfalakban évek, évtizedek, talán egy évszázad óta felgyülemlett szívós, alattomos hideg előmerészkedik, rácsap annak a hátára, fejére, csontjára, aki nem vigyáz.

Szerencsére a gondos gazda jó korán nekikészült a dolognak, a kályhák kitisztítva, bekészítve várnak, mellettük a ládában szép kis halomban az éppen alkalmas méretre hasogatott gyertyán, akác. Csak a gyufát kell belelobbantani, aztán lehet körbevizslatni, hogy mi van, mi történt, mi változás esett múlt hét vége óta, mi folyt ki. mi szakad le, ki tört be, mit vitt el. Mi van, mi nincs.

Rögtön látni, hogy a faliszekrényben egér járt, hoppá, végig is rohan az ember lábán, lehet üvölteni a kutyának, gyorsan elhúzni a frizsidert, stelázsit, szemetest, hokedlit, hoppá, na ez megvan, jó kutya.

Aztán az ember, miután begyújtott, ölt is, magát nyugtatandó kibotorkál, nézi. mi van odakinn.

Ahogy megy a gangon az ember, hátra a pingpongteremként használatos egykori szín felé, furcsa zajra lesz figyelmes.

Mi ez?

Mintha csak valami finom csiripelés szüremlene odafentről, az eresz alól.

Szokott zaj ez, hozzátartozik a falusi nyárhoz, különösen, ha nem is egy, hanem hat fészke van az embernek, igaz, hogy abból idén csak négyet laktak, de az is vagy tizenöt kis állat, lehetett nézni egész évben, ahogy zajlik az élet odafönn.

Kezdődik májusban egy rövid, de heves tusával, ki kell verni ugyanis a télen önkényesen beköltözködő verebeket, aztán lehet figyelni a renoválás munkálatait, aztán tovább, a kotlás, költés, nevelés, tanítás, a fecskelét megannyi fázisát.

Hozzászokik hát az ember a fecske-ciccegéshez, surrogáshoz, éles kiáltozáshoz.

De most mégis megütközve kapja föl fejét: hogyan? Ezek még itt vannak?

A többiek ugyanis elmentek a héten. Már két hete készültek, edzettek, gyülekeztek a villanydrótokon, ahogy az a nagy olvasókönyvekben írva van. Aztán elmentek. Mondhatni: huss!

Ezek meg itt vannak.

Másnap reggel első útja az embernek a fészek alá visz, igen itt vannak, ők itt, a többi fészek mind némán, üresen kapaszkodik a fehér vakolatba, de ebből a fészekből nyugtatóan hallatszik a szüntelen csivit, ki-be cikáznak az öregek, láthatóan jó erőben vannak, elszántak, eltökéltek, szinte érződik röptükön a büszkeség, a dac.

Föl is kapaszkodik valami létrára az ember, bekukucskál, egy fióka van odabenn, de hát nem fióka az már, épp akkora, mint a szülők, nyugodtan röpülhetett volna a többiekkel el.

De nem, ők maradtak.

Ha akarja, ha nem, az ember elérzékenyül.

Ritka dolog a hűség a mai csapodár világban. Ritka dolog konok szeretete otthonnak, enkézzel tapasztott háznak, dimbes, dombos, lágyan ölelő kis hazának.

Itt maradtak, mégiscsak itt maradtak, itt, hon.

Biztosan spekuláltak előtte sokat, hogy menniök kéne, hogy menni szokás, hogy ez a világ rendje, a kerekedés, menés, menekülés a kellemetlenségek, a bajok, a zordabb idők elől.

Látták, hogy készülődnek a többiek, edzenek, összetartanak a hosszú üt előtt.

De ők úgy döntöttek, maradnak.

Maradunk, mondták. Itt a helyünk.

Talán nem is lesz olyan hideg, mint arra számítanak századok, évezredek óta a többiek. Hisz ki látta azt? Mindenki csak úgy érzi a bajt. De hiteles szemtanúval még nem akadt össze senki. Lehet, hogy ez az egész tél nem is igaz. Az a tél csak egy előítélet. Hogy nincs szúnyog, nincsen légy, nincsen eleség, hogy valami hideg van, meg hó, meg más efféle furcsaság.

És akárhogy is van, ha baj is támadna lenni, majd megoldjuk, leküzdjük, kibírjuk. De mi akkor is: maradunk — mondták, és utána se néztek a múlt héten meginduló fecskerajnak.

Nem oldódtak a tömegben, nem sodródtak a nyájjal, nem csatlakoztak a hadhoz. Nem: ők döntöttek. Vállalták a magányt, a megvetést, a számkivetettséget. Mert itthon akartak maradni.

Ül az ember a fészek alatt, hallgatja a szüntelen fecskecsivitelést odafenn, figyeli a sürgést-forgást, ki-bejövést, érzi az erőt, a büszkeséget, elszántságot odafönn, és az embernek a szívét melegség tölti el, és szégyenkezik is kicsit az ember, aki ott ücsörög a tornácon, az eresz alatt, mackóban, pulóverben, pokrócba csavartan, ücsörög benne már a hűvös őszben, tiszta, éles éjszakában, kezében a békét, biztonságot, bátorságot és bölcsességet adó párás borospohárral, nézi a remegő csillagok miriádját odafönn, és hallgatja a hűség halk ciccegését.

Aztán beül a kocsiba, visszamegy a városba, a következő pénteken érkezik, megy hátra az eresz alá azonnal, aztán a kamrába, hozza a lapátot, egyetlen ügyes mozdulattal összekanalazza a három kis tetemet és indul a kert végibe, hátra.

Bächer Iván