Legenda

1965 nyara volt.

Ló Tasziló korán kelt, nyolc órakor, viszonylag korán, ahhoz képest, hogy nem volt semmi dolga, persze hogy korán, hisz két összetolt fotel szolgált hálóhelyéül, ott az Október 6. utcában, csak két ágy volt ugyanis, nehéz, nagy, nyikorgó deszkákkal szegett két öreg ágy, a külső szobában a Papáé, a belsőben Mamáé, soha egymás mellett nem aludtak ugyanis, de több ágy nem volt a sötét, dohos lakásban, ha valamelyik unoka ott szállt meg, ami gyakran előadódott, akkor össze kellett tolni foteleket, hisz akkor még volt Papa és Mama is volt…

Mama ott aludt, Ló fejénél, a két erős deszka közé szorított három jóféle, lószőrrel tömött kemény matracon.

Fölötte kis könyvespolc, nem éppen sok könyvvel.

Ló nézegette a könyveket.

Itt is mindenekelőtt zöldellt a Déd- papa Knerék által 1908-ban kiadott hatkötetes „összese”, aztán a nagynéni, Mama testvére által szerzett kötetek sorakoztak hiánytalanul, pár Jókai, két vaskos könyv: a Kerek egy esztendő 1952-es és 1953-as antológiája, ebből és mindenekelőtt a mellette álló, fekete alapon tarka virágmintás, jó tapintású anyagba burkolt Petőfiből olvasott leginkább Lónak akkoriban Mama.

Föltápászkodott a kis Ló a fotelágyból, a zajra fölriadt Mama is.

— Mi van? — kérdezte.

— Semmi — mondta Ló.

— Ne szipákolj! Menj le, mindjárt itt a jég! — mondta Mama erre, és kiült az ágy szélére, és ott köhögött, sípolt, hörgött perceken át.

Aztán így szólt:

— Nem szép dolog félni! Menj le, apukám! És húzd ki magad!

Ló fölkelt, fölvette tegnapi ruháját, kihúzta magát, átment a szobán, amelyben Papa aludt, a konyha végéből, ahol egy függönnyel elkerített lomtárrész volt, előszedte a vödröt és ment.

Közben persze félt nagyon, félt a gangon, hogy leszakad, félt a lépcsőházban, amely telisteli volt fagerenda- dúccal, akár valami sötét, dohos erdő, félt az utcán, amely macskakövekkel volt kirakva még, félt a jegestől, aki harsányan rikoltott már a Szabadság tér felől.

Mire visszatért, Mama már a konyhában meggyújtotta a spirituszégőt a kávéfőző üveggömbje alatt.

— Ne csoszogj! — mondta. — Menj le tejért és kakaóért! Ne félj! Nem szép dolog az! Húzd ki magad!

Mehetett szegény kis Ló, mehetett félni megint.

A tejcsarnok az Arany János utcában volt, áttetsző kétdecis, félliteres és literes üvegekben adták a tejet akkoriban, papírkupakkal volt csukva az üveg, harminc év múltával Ló már nemigen tudja, milyen íze lehet a tejnek, de az a mozdulat, amivel ki kellett fordítani a papírkupakot az üveg nyakából, az benne marad már ujjaiban örökre.

Lehetett még kannás tejet is kapni, de Ló üvegeset vett, egy litert és fél liter kakaót.

— Mosakodj meg, apukám, csupa csipa a szemed — fogadta Mama a kikészített lavór meleg vízzel a konyhában, és miután Ló levetkezett, biztonság kedvéért saját kezűleg csutakolta le, kezére húzott mosdókesztyűvel, gyorsan, határozottan.

Tiszta gatyát, zoknit, inget vett föl Ló, és megreggelizett a szobában, ahol közben elkészült Papa is.

Reggeli után Papa elment a kávéházba. a Greshambe, ahol egy barnamackó állt a bejáratnál.

Ló pedig kiült a gangra Mamával borsót pucolni.

Ló nagyon félt a gangon, egészen a falhoz húzta a kissámlit.

— Nem szabad félni, apukám — pattintgatta a borsószemeket Mama. — És ne szipákolj megint, arcüreggyulladást kapsz, mint szegény Tomi, tudod apám, a te dédpapád nemcsak nagy író volt, ne piszkáld az orrod, hanem egy igazi bátor ember is, ne vakard a fejed, apukám…

És akkor, ott a gangon hallhatta először a dédpapa legendáját Ló Tasziló.

Ezt aztán hallhatta még Ló számtalanszor Mamától, Mama testvérétől, Annától, olvashatta is több helyen, mert Anna íróként kereste kenyerét, megírta számtalanszor apja legendáját.

Rögzült Lóban a legenda, föltétlen igazsággá szervült, kicsit mintául is szolgált később, iskolai tanulói működése során.

Dédpapa, Mama édesapja tehát, a csángó, miután — nem kis bukdácsolások, pótvizsgák és két évismétlés közbeiktatásával — bevégezte elemi iskolai tanulmányait, 1887 őszén beiratkozott a kolozsvári állami tanítóképzőbe.

Már másodikos volt, amikor az évzáró vizsgára megérkezett a fővárosból kiküldött királyi biztos is, akinek fogadtatása ünnepélyes külsőségek között történt.

Az ünnepi vizsgakezdés egyik fénypontját az iskola legjobb színjátszójának, dédpapának a szavalata jelentette volna.

Magyartanára, megbízván a gyerekben, csak azt kérte, hogy Petőfit vezessen elő, valami szépet…

Dédpapa kiállt a személyesen és teljes létszámban megjelent ifjúság, a tanári kar és a királyi biztos, továbbá az uralkodó életnagyságú képe elé, megköszörülte torkát, és harsányan rákezdte:

Lamberg szívében kés, Latour nyakán

Kötél s utánok több is jön talán, …

Tovább nem folytathatta, félbeszakították, kizavarták a teremből, és másnap kizárták nem csupán a kolozsvári reformátusoktól, hanem az ország — ami igencsak nagy volt akkoriban — összes középfokú tanintézetéből.

Ezért nem lett szegény dédpapának soha érettségije, soha diplomája, ezért maradt mindig szegény, ezért lett beteg, ezért halt meg idejekorán, ezért nem tudta kiírni magából a tehetséget.

Szép történet.

Ennek a szépségnek egyetlen hibája — persze ez egy szépségnek mit sem árt —, hogy a történet nem igaz.

Ló Tasziló harminc év teltével, megörökölvén mindenkitől minden örökölhetőt, bogarássza majd a nemzedékeken át dobozolt papírokat, bizonyítványokat, leveleket, naplókat, följegyzéseket, és persze a cikkeket, novellákat, könyveket.

A Dédpapa pakkjából egyértelműen kiviláglik, hogy szó sem volt semmi szavalásról.

Szegény Dédpapa nem szavalt semmiféle verset semmiféle biztos előtt.

Egész egyszerűen Dédpapa rossz tanuló volt, nagyon rossz szegény.

Olyannyira rossz, hogy másodikban már nem is tudott megbírkózni fölhalmozódott pótvizsgáival, és kibukott a patinás iskolából szégyenszemre, és mehetett élni a vándorszínészek kolduséletét.

A legendát pedig — ez is csak harminc évvel később világosodik meg Ló előtt — Dédpapa özvegye, Gojszi dolgozta ki a Dédpapa halála után, hisz tipikusan zsidó legenda ez, egy asszimilált magyar zsidó, pesti legenda.

Gojszinak, Mamának és a többinek lobogója volt Petőfi.

De ezt még nem tudhatta Ló, ő csak hallgatta a történetet, a verset, amelyet Mama betéve tudott, nagyon megmaradt a kis Lóban a vers, különösen az utánok tetszett neki nagyon, hogy utánok több is jött talán, ez nagyon jó volt, utánok, utánok, ezt dünnyögte még akkor is, amikor végeztek a borsópucolással, és benn ücsörgött a gangra néző ablak alatt a konyhában, miközben Mama megfőzte a borsót, egyszerű rántással besűrítette, nem használt se hagymát, se petrezselymet, csak zsírt és lisztet, aztán — rátérve az Arany Lacira, majd A négyökrös szekérre — a frissen vett tejben áztatott kenyérrel csöppet sem spórolva nekiveselkedett a fasírtnak.

Bächer Iván